A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Agave. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Agave. Összes bejegyzés megjelenítése

2018. június 11., hétfő

Petrichor - Veres Attila: Éjféli iskolák

Van egy rész a Doctor Who-ban, egy különösen nagy kedvencem, amiben a főhősök úgy tudnak csak bejutni egy helyre, ha telepatikusan elképzelik bizonyos szavak jelentését. És ezek közül a szavak közül volt egy kedvencem, a petrichor – a por illata eső után. Intenzív képzettársítás, sőt, szineztézia jelent meg erre a képre bennem is. Valami ilyesmi érzés olvasni az Éjféli iskolákat, amiről csak szuperlatívuszokban tudok beszélni.

Különös dolgok népesítik be Veres Attila képzeletét, de közös bennük, hogy mind a valóságból fakadnak. A magjukat minden idegenségük ellenére a mi vágyaink, érzéseink, gondolataink alkotják. Ne kössenek senkit gúzsba a szerző Utószóban írt gondolatai (amik talán túlzott szerénységből fakadnak? nem tudom), világa ennél jóval gazdagabb és mélyebb, nem hiszem, hogy csak saját valóságát tükrözik, még ha onnan is erednek. És megérintenek.

Hőseit, ha nevezhetjük így őket, hétköznapi dolgok mozgatják, de legfőképpen saját sikertelenségük, fragmentáltságuk tudata, valami hiányérzet. Van, hogy nem érzik teljesnek magukat (Ködváros; Szorozva nullával), van, hogy elmulasztottak valamit (A Borostyán komplex), de van úgy, hogy éppen megtalálják a helyüket (Ezer fog; Közöttetek; Varjakkal teli ég, aztán semmi). Legtöbbször férfiak, Gáborok, Csabák és Ferik, ritkán nők, néha még az is megesik, hogy az éjszaka teremtményeivel kötünk barátságot. Élményeik azonban közösek.

2018. május 3., csütörtök

Feljegyzések a geekség egérlyukából - Ernest Cline: Ready Player One

Nem fogom szeretni, sőt, utálni fogom ezt a könyvet, szólt sommás megállapításom, mielőtt a kezembe vettem (bár ezt írtam már másutt). És, hát, be kell ismernem, hogy részben tévedtem. Mert ez a könyv szerethető, sokkal inkább, mint balvégzetű utódja, az Armada. Ennek ellenére kritikátlanul képtelen vagyok rajongani érte.

A Ready Player One ismét csak egy tökéletes esszenciája a geekségnek, az 1980-as évek nosztalgiájának (aminek persze én is képes vagyok felülni, ld. synthwave) és a hollywoodi sablonoknak. Vegyük a régi filmek tökéletes három pilléres szerkezetét: mutassuk be a hőst és vázoljuk fel a konfliktust; növeljük a feszültséget a leszámolásig, benne azzal a szokásos fordulattal, hogy a hősnek muszáj csalódnia és emiatt változnia; majd hozzunk megnyugvást hőseinknek. Eddig rendben is vagyon, Cline kipipál minden összetevőt, jól építi fel a cselekményt, végig izgalmas és alapvetően lebilincselő a történet, még akkor is, ha a fent vázoltak alapján a legordasabb sablonokkal népesíti be (aminek egy része, ha már geekség, a Scott Pilgrimben sokkal jobb volt). Gonosz, arctalan nagyvállalat, akinek vezetője a legkevésbé jellemzett gonosz az utóbbi időben; kisebbségi, de legalábbis külföldi mellékszereplők; varázslószerű mentorfigura; titokzatos milliomos; küldetés, amit csak a legkisebb királyfi tud megoldani – a mesék legalapvetőbb kellékei modern külsőben.

2018. február 2., péntek

Idegenek?! - háromféle földönkívüliség a modern magyar sci-fiből

2017-ben három magyar SFF regény is megjelent, amiben fontos szerepet játszanak az idegen lények: László Zoltántól a Távolvíz, Veres Attilától az Odakint sötétebb és Brandon Hackettől a Xeno. A molyon született egy kihívás mindhárom kötet elolvasására és összehasonlítására. Ugyan sok szempontból (pl. az elbeszélő személye, történet, konfliktusok, popkultúra beemelése, a világbemutatás során felhasznált rövid szövegrészletek vagy éppen Magyarország szerepeltetése) meg lehetne vizsgálni a hasonlóságokat és különbségeket; a legérdekesebb tárgynak maguk az idegen fajok és regénybeli szerepük tűnt. Röviden felvázolom az egyes regények és az abban szereplő fajok jellemzőit, majd utána, hogy milyen különbségek tehetőek közöttük.

Az Odakint sötétebbet veszem elsőként, mert az mind műfajában, mind stílusában kakukktojás a másik kettőhöz képest. Veres Attila könyve az én olvasatomban egy weird fantasy, míg a másik két regény egyértelműen sci-fi. Ez előbbi egyfajta apokaliptikus vízió, nyakon öntve némi mitológiával, a pusztulás előérzetével, modern magyar céltalansággal és a fiatalok útkeresésével. Az idegen faj, a cellofoidák egy ismeretlen esemény (az "Esemény") hatására tűnnek fel a Földön, kizárólag Magyarország egyik, nem meghatározott megyéjében. Megjelenésükkel egyidejűleg az erdőből eltűntek a baglyok, bájos Twin Peaks-parafrázisként (“The owls are not what they seem”). Egy ideig vadászták őket, majd az emberiség rájön, hogy az általuk termelt anyag, az ún. kristálytej gyógyítja a rákot. Ezt követően farmokat hoztak létre és ott gondozzák a megmaradt példányokat.

László Zoltán Távolvíz című regényében szintén egyik napról a másikra jelennek meg a Földön idegen lények, a kreatúrák vagy röviden kreák. A vízhez kötődnek, nem emlékeznek semmire fajuk múltjából, viszont az emberekénél fejlettebb technológiát hoztak magukkal. Egyetlen, általuk közölt céljuk az emberiség szolgálata. A hajó, amivel érkeztek, a regény valóságában folyamatos kutatás terepe; a tudósok, így egyik főszereplőnk is, ezen keresztül próbálnak megtudni mindent az idegen lényekről. Így a kreák maguk egyfajta kiindulópontjai és céljai az eseményeknek.

A Xeno szintén egy “eseménnyel” indít: hatalmas űrhajókkal megjelennek a migrátorok, és ellenőrzésük alá vonják az emberiséget, majd a Földre telepítenek gyarmatvilágaikból 2 további fajt: a firkákat és a hidrákat. Az előbbiek színkódokkal, két csatornán kommunikáló, komoly művészeti érzékkel és alkotói képességgel rendelkező, majdhogy nem kényszeresen alkotó csoport, míg az utóbbiak egy titkolódzó, az emberéhez hasonló értelemmel bíró, tengerben élő faj. Létezik egy további típus, az eddigieket meghaladó technikai fejlettséggel rendelkező ostorosok, akik agresszívek és kilenc csatornás, hőalapú kommunikációjuk megfejthetetlennek bizonyul. Egy, firkákat, hidrákat és embereket tömörítő és a kölcsönös bizalmatlanság miatt nehezen összeálló titkos szövetség pedig azt a célt tűzte maga elé, hogy eltüntesse a migrátorokat a világokból, melyhez a kutatás az ostorosok világán indul.

2018. január 13., szombat

Sokkterápia - Brandon Hackett: Xeno

Az első sokkon éppen csak túlesve kell megmondanom, mennyire meg vagyok lepve. Brandon Hackett könyvei eddig a lehető legritkább esetben kötöttek le, általában az első pár oldal után félreraktam őket (bár ezt már anno Az ember könyvénél is leírtam). A Xeno viszont az elmúlt évek egyik, ha nem a legjobb magyar sci-fi regénye. Pont.

A Xeno története abból az alaphelyzetből indul ki, hogy a Földön egyik pillanatról a másikra megjelenik egy idegen faj, aki féreglyukak segítségével összeköti az emberi civilizációt három másik fajjal: az alkotáskényszeres firkákkal, a titkolódzó hidrákkal és a megfejthetetlen ostorosokkal. A migrátoroknak nevezett szuperfaj nem látható, csak a szónokoknak nevezett, kiürített elméjű példányokon kommunikál, cserébe önkényesen mozgatja, irányítja a fajokat és semmit nem árul el céljairól. Az együttműködésre egyébként nem hajlandó firkák és hidrák összefognak a xenofób emberiséggel, hogy együtt eljutva a migrátorok központjába, az Eredőbe, megfejtsék a rejtélyt, ami erre a három bolygóra hozta őket és megszabaduljanak tőlük.

2017. január 21., szombat

Elveszni a smaragdszín dombok között - Susanna Clarke – Búcsúbűbáj hölgyei és más történetek

A Hollókirály tipikusan az a könyv volt számomra, amit időben kell olvasni: ha kicsit fiatalabb vagy idősebb lettem volna, úgy érzem, egyáltalán nem szólt volna hozzám. Így sem tudtam megfogalmazni a gondolataimat, hiszen közel sem vagyok annyira okos (vagy tanult vagy legalább reflexív), mint mondjuk Mr. Gaiman; inkább csak elvarázsolt és valami nagyon különös hangulatban lebegtetett. Ezért amikor megláttam Susanna Clarke novelláskötetét (ha tudom vagy legalább emlékszem rá, hogy megjelent, valószínűleg hamarabb beszerzem), tudtam, el kell olvasnom. Különösen azért, mert mostanában nagyon rászoktam a novellák olvasására.

A Búcsúbáj hölgyei a ködös Anglia vidéki tájaira kalauzolnak el, ahol valószerűbbnek tűnnek a tündérek és mágiájuk, mint London útjain. Clarke hihetetlen mesélőkedvvel és precizitással alkotta meg alternatív univerzumát – ez már A Hollókirályból is kiderült, de újabb történeteivel tovább árnyalta annak mitológiáját. A novellák bajba jutott halandókról, emberekkel barátkozó tündérekről, örökösödési ügyekről vagy megidézett történelmi eseményekről (és személyiségekről) szólnak, pont annyi kis abszurdan brit csavarral, ami ahhoz kell, hogy újra betoppanjak a varázslatokkal terhelt Anglia útjaira.

Ezek egy része egyértelműen mese – megfigyelhetjük azok fogalom szerinti figuráit, fordulatait és a végkimenetelük sem lesz kétséges. Egy-két történet ráadásul a magyar népmesékből is ismerős volt számomra, így a Torkos-hegyről vagy a John Uskglass és a cumbriai szénégető sztoriját biztos olvastam már más formában – de egy tájékozottabb olvasó még ennél is több ismerős fordulatot találhat. Mindenesetre bajba jutott hölgyek és urak találkoznak a mágia gúzsba kötő erejével, hogy erőfeszítések árán elérjék a boldog véget, de legalábbis tovább haladjanak életük országútján.

2016. december 14., szerda

Csodálatos, precíz felépítmények - Ted Chiang: Életed története és más novellák

Lenyűgözve ülök, állok, eszek, fekszem, miközben Ted Chiang novelláit olvasom. Ilyet már nagyon-nagyon régen éreztem novella, de bármilyen más sci-fi olvasása közben. Folyamatosan szuperlatívuszok járnak a fejemben, csak ilyesmivel tudom leírni ezeket a történeteket, mert nagyjából, így hirtelen semmihez sem tudom hasonlítani, amit valaha olvastam.

Először is talán azért, mert Chiang hihetetlenül jó ötletekkel dolgozik; más kortárs szerzőkkel ellentétben, akiknél szintén az ötleteket szoktam dicsérni (ld. Gaiman), itt egyáltalán nem érzem azt, hogy régi gondolatok újrafelhasználását látnám. Ez a nyolc novella mind frissítő szellőként hatott és teljesen meghökkentett egyedi világaival, megcsavart valóságaival. De úgy alkotta meg ezeket a történeteket, hogy mégis végig a tudományos (vagy hasonló jellegű) probléma maradt a középpontban.

Mert azt nem lehet tagadni, hogy az ábrázolt kérdések mind az adott világba ágyazottan működnek, akár van tényleges magyarázatuk, akár nincs. A természet- és a társadalomtudományi felvetések felváltva állnak középpontban, de előkerül az etika, a teológia és még sok-sok más, emberi mivoltunkat érintő kérdés. Mindezzel együtt le kell szögezni, hogy ezek a novellák sosem a szívemet, hanem az agyamat masszírozták.

Chiang alkotásait ugyanis leginkább egy hatalmas és pompázatos épülethez tudnám hasonlítani. Képzeld el, hogy ott állsz mondjuk egy felhőkarcoló előtt: csodálod eleganciáját, szépségét és ámulsz azon a hatalmas emberi tudáson és erőfeszítésen, ami megalkotta ezt a földtől már-már elrugaszkodó komplexumot. Pontosan ilyen érzés volt olvasni a kötetet és ez hatalmas élmény lehet bárkinek.

2016. december 7., szerda

Neil Gaiman - Kilátás az erkélyről

Mottó: “Te jól tudod, a költő sose lódit:
az igazat mondd, ne csak a valódit,”


Neil Gaiman kicsit olyan nekem, mint egy átlagos szomszéd. Mindig itt botorkál a környezetemben, néha megállít és és mesél nekem. Hol jobb, hol rosszabb történeteket hallok tőle, néha kicsit már fárasztó és önismétlő, de azért szeretem, mert már megszoktam. Viszont sosem ismertem meg igazán, mert hát csak mesél, de sosem kifejezetten magáról. Ezért is vártam a Kilátás az erkélyről című kötetet, ami ígérete szerint a kócos üstök álarca mögötti valódit mutatja be.
 
És ezt az ígéretet teljesíteni is tudja - bár mindig ott marad a kétség lazaca, hogy mennyire őszinte egy szerző, ha magáról ír, de mégis, az a benyomásom támadt, hogy valóban Neil Gaiman az ott a lapokon. Esszék, interjúk, előszók, publicisztikák sorjáznak, egymáshoz lazán kapcsolódva, és beszélnek azokról a témákról, amik érdeklik a szerzőt.

És mitől lesz az egész olyan otthonos? Gaiman néha bizony ismétli önmagát, ugyanazok a sztorik kerülnek elő más kontextusban, és ettől eszünkbe jut, hogy hát tényleg, mi is így szoktunk mesélni. Mindenki életében vannak olyan epizódok, amiket többször idéz, megvizsgál több szemszögből is, és ettől csak még jobban a részévé válik, segít rávilágítani arra, miért lettek ezek annyira a személyisége részei, meghatározói. Jó tudni, hogy a híres íróknál is hasonlóan van.

2016. április 15., péntek

Mielőtt befejezi röptét a keselyű - Kondor Vilmos: Budapest noir

Bevallom, sekélyes vagyok. Nem ez az első alkalom, hogy azért olvasok el egy könyvet, mert film készül belőle, nem is tagadom. De muszáj valamilyen alapon szelektálni, mert egyszerűen túl sok az olvasnivaló, és mivel hamarabb szerettem a filmeket, ezért gyakran még a mai napig hamarabb hallok egy készülő moziról, mint könyvről. A Budapest noirról szóló hírek ráadásul nagyon felcsigáztak, mert úgy tűnik, hozzáértő adaptáció készül. Ezért itt volt az ideje az alapanyag megismerésének.

Remek kiindulópontot választott a szerző, egy érzékeny pontot a zűrzavaros években. Gömbös Gyula meghalt, az ország egyre közelebb sodródik a náci Németországhoz és a háború árnyékához, Budapesten pedig egy rosszhírű negyed közepén megölnek egy fiatal zsidó lányt. Ez pedig kit is érdekelne Magyarországon 1936-ban? Talán senkit, de talán legalább egy valakit: Gordon Zsigmondot, az Est bűnügyi tudósítóját. A férfi elkezd kutatni, és ahogy nyomozása a felsőbb körök közelébe vezet, úgy kerül veszélybe az ő és szerettei élete.

Szóval a téma provokatív és izgalmas, és ezt a szerző sem hagyja veszni. A könyv rövid és sűrített, gyorsan pörögnek az események és a helyszínek, hőseink rengeteget utaznak és valóban gyűjtik az információkat, nem csak vicces detektív módjára csetlenek-botlanak és poénkodnak. Sőt: a regény valóban megidézi a keménykötésű amerikai magánnyomozók világát és vérbeli magyar noirrá válik. Kicsit néha túlságosan is azzá. Mert nem kell egy madámból feltétlenül végzet asszonyát gyártani és a verőember sem kell, hogy rögtön agyatlan legyen. De ezek igazából csak apróságok, amik az összképet nem rontják jelentősen. Inkább talán csak az volt az igazi gondom, hogy ha már noir, lehetne egy kicsit sejtelmesebb, nem kellett volna minden szálat annyira kereken lezárni, maradhatott volna valami nyitva, de hát ez a Gordon Zsigmond már csak ilyen profi.

2016. február 28., vasárnap

Ich komme, mondja a geek - Ernest Cline: Armada

A bejegyzés fényében minden leírt szó szerecsenmosdatásnak fog tűnni, de már csak azért is vallok: szeretem a ’80-as évek amerikai popkultúráját és a videójátékokat is. Persze a filmekben inkább otthon vagyok, mint a játékokban (már csak PC-n kezdtem játszani, de még Win 3.1 alatt; viszont Commodore-om vagy konzolom sosem volt), de nagyjából vágom az utalásokat – Az utolsó csillagharcost nem láttam, de az Alienst, a Terminatort, a Vissza a jövőbe-filmeket … stb. azonban igen. Meg persze a klasszikus SF-könyvekkel is ismerem. Így talán nem lehet a megértés hiányával vádolni, ennek ellenére mégsem jött be nekem az Armada.

Pedig Cline csak azt követte, amit mostanában mindenki az álomgyárban: összelopta az izgalmas összetevőket innen-onnan, majd nyakon öntötte némi nosztalgiával, és tessék, itt az X-generáció esszenciája! Ismered a Disney-matériát vagy csak olvastad az Ezerarcú hőst, amiből a legtöbb modernkori sci-fi tündérmese merít? Nesze, egy árva főhős! Láttad a Star Warst? Akkor tudod, hogy a főszereplőnek egy született tehetségnek kell lennie! De ha otthon vagy a ’80-as évek tinifilmjeiben, akkor tudod, hogy a srác kicsi kitaszított is, hogy a tömegmédia fogyasztóinak gerincét alkotó geekek megtalálják kamaszkori önmagukat benne. Imádtad Az utolsó csillagharcost vagy a Végjátékot? Akkor feltétlenül ki kell derülnie, hogy a mindenki által imádott számítógépes játék nem az, aminek tűnik. És természetesen a kormány is ott áll minden mögött és összeesküdik, az X-akták FBI-ügynökei és A függetlenség napja kormányemberei itt leskelődnek a sarkon túl. De ez persze csak a felszíne annak a hatalmas utaláshalmaznak, ami az Armada valójában. És még nem is ez a legnagyobb gond vele.

2016. február 17., szerda

Cthulhu Stepfordban – Robert Jackson Bennett: Horzsolások

Úgy látszik, a szörnyek megint menők. Az általam tavaly olvasott Madarak a dobozban azzal játszott el, hogy mi lenne, ha emberi ésszel felfoghatatlan rémségek özönlenék el a mi kényelmes kis dimenziónkat és megvalósítanának egy posztapokaliptikus víziót; a Horzsolások pedig az amerikai álom felszíne mögé tekintve talált oda nem illő csontvázak helyett csápokat. Mindkét könyv zseniális volt hangulatteremtésben, de míg az előző esetében a végkifejlet döcögött a felépített valóság fényében, addig az utóbbi esetében már az alapkoncepción érződnek némi oda nem illő sebek.

Mona Bright apja halála után szerez tudomást arról, hogy egy kicsi, új-mexikói városkában egy házat örökölt, ahol annak idején még anyja élte általa ismeretlen, de boldognak tűnő életét. Wink mindenben tökéletesnek tűnik: a gondosan nyírt pázsitok és frissen festett kerítések földje, ahol a keményített kötényes asszonyok finom pitéket sütnek. Persze hamar kiderül, hogy a tetszetős felszín csak álca és Monának minden zsaruösztönét be kell vetnie, hogy fényt derítsen a sötét erdők mélyén lappangó rejtélyre, mely során anyjához fűződő zűrzavaros kapcsolatát is rendbe kell szednie.

Ez lenne hát a sztori – a felszínen. Mert persze Bennett azért nagyratörőbb terveket dédelgetett magában, mint hogy egy egyszerű krimit írjon – melyhez amúgy sem lenne szükség 600 oldalra. A titkot itt is csak arra szolgálnak, hogy egy pszichológiai problémát ábrázoljon a szerző, mégpedig anyák és gyermekek bonyolult kapcsolatát. Ez ráadásul egy olyan kapcsolat, amelyet majdnem mindenki ismer (még aki nem ismerte az édesanyját, az is viszonyul hozzá valamilyen formában), és általában nem egyszerű: szülő és gyermek vágyai nem mindig egyeznek meg, és ezt, valamint a felek különböző személyiségét sokszor nehéz összeegyeztetni.

2016. január 18., hétfő

Keménykötésű ponyva - Dashiell Hammett: A máltai sólyom

Nem szoktam krimit olvasni. Úgy értem tiszta detektívtörténetet, mert számos olyan egyéb tematikájú művet olvasok, amiben persze vannak krimi-elemek – legutóbb éppen a Harry Potternél említettem ezt. De míg más jellegű történetekben értékelem a nyomozási elemeket, nem szeretem, ha tisztán csak ez van a középpontban. Azonban a frissen olvasott két Sherlock Holmes-sztori meghozta az étvágyamat, így mégis próbát tettem a hard-boiled krimik öregapjával, A máltai sólyommal.

Persze, nem ez volt az első találkozásunk, hiszen a Humphrey Bogart főszereplésével készített filmváltozatot már láttam és nagyon élveztem. A történet egyébként is a filmvászonért kiáltott szaggatott, rövid dialógusaival, filmszerű jeleneteivel. Olvasás közben a legkönnyebben fekete-fehérben tudtam elképzelni, hiszen hőseink erkölcsiségéhez is inkább a szürke szín illik. Hammett hősei immáron nem feddhetetlen zsaruk, hanem összetettebb figurák, akiknek hazugságok gyűrűjéből kell kivágni magukat, de ők sem kerülhetik el, hogy besározódjanak.

Sam Spade az igazi kemény detektív: nyúzott, cinikus és manipulatív, aki már nem hisz senkiben és semmiben, talán csak saját magában. A társadalom peremén él, ő a bukott zsaruk mintapéldája; nem tudjuk mikor és miért került ki a testületből, és kapcsolatait felhasználja, de már csak lenézéssel fordul feléjük. Eszes, de annak is kell lennie, hogy túlélje ott, ahol naponta változnak a viszonyok és semmi nem az, aminek látszik. Itt az ártatlan lányok a legveszélyesebbek és gyakran a nehézfiúknak van a nagyobb erkölcsi tartásuk.

2016. január 13., szerda

Game over, man, game over! - Alien-tetralógia

Még nem voltam 10 éves, ha jól emlékszem, amikor nagyapámnál nézegettem a könyveket. Volt ott egy olyan, amit a borító láttán és a fülszöveg olvastán kezembe sem akartam venni. Ez volt A bolygó neve: Halál. Ahogy teltek az évek, megtudtam, hogy film is készült belőle, amit aztán kölcsönkaptam videókazettán. Előtte csak annyit tudtam, hogy ez az a film, amin anyukám képtelen volt elaludni, pedig ő aztán bármin képes beszundítani. A nyolcadik utast végül tényleg nem mertem megnézni, de a második részt kétszer is, egymás után. Öcsémmel bekucorodtunk a fotelbe és egy takaró hathatós védelme alatt rettegtünk. Le voltam nyűgözve.

Sajnos, ez azzal járt, hogy utána évekig rémálmaim voltak, nyálkás lények üldöztek alvás közben, és néha a sötét sarkokban is őket láttam esténként. De ha nem én lettem volna az a lány, aki kiirtotta magából az arachnofóbiát, akkor talán feladtam volna. Ehelyett terápiás céllal leírtam az álmaimat, igyekeztem mindent elolvasni a témában, megnézni a filmeket, képregényeket olvasni. Persze, szép lenne azt mondani, hogy ma már nem tudnak megijeszteni (erről első kézből meggyőződtem, mikor egyszerűen képtelen voltam játszani az Alien: Isolation játékkal, annyira megbénított a félelem), de legalább tudok aludni éjszakánként. És ma, 2016 egy téli estéjén megszületik ez a bejegyzés is, újabb bizonyítékául annak, hogy az alienek csakugyan az emberi elme legsötétebb zugaiban tenyésznek, és onnan óvakodnak elő, hogy legmélyebb félelmeinket megtestesítsék.

De mit is jelentettek, rajtam túllépve, az Alien-filmek/könyvek az egyetemes kultúrának? 1979-ben, mikor az első film készült, éppen túl voltunk a sci-fi feltámadásán. A 2001: Űrodüsszeia, a Harmadik típusú találkozások és a Star Wars megágyazott a további filmeknek, ugyanakkor egy sokkal pozitívabb földönkívüli-képet honosított meg. A ’30-’40-es években készült szörnyfilmeknek mintha nem lett volna folytatása, a gumiszörnyek viszont a speciális effektusok fejlődése miatt sem lehettek szalonképesek. Éppen megérett az idő az űrszörnyek új generációjának.

2015. október 30., péntek

Trójai háború a nukleáris holokauszt kapujában - Dan Simmons: Ílion

Figyelmezz, ó, Múzsám, és kísérj el hosszú utamon, és ti,
Barátaim, moravecek, ódivatúak,
Figyeljetek rám.
Zengeni jöttem Roberteidész Dan Simmons dícséretét!

Ha már ilyen egyértelművé tettem, hogy nekem bizony tetszett az Ílion, talán illene megmagyaráznom, miért. Zengjen hát a Kar dala, bár biztos nem időmértékes verselésben, halljátok az eposzi hosszúságú sci-fi nagyszerűségét!

Csel hátán csel: végy három történetszálat, melyet a Párkák úgy szőnek össze-vissza, hogy idővel nem tudod szétválasztani őket, még ha látszólag nem is kapcsolódnak. A petyhüdt emberiség végnapjait éli a Földön, a kíváncsiság kiveszett belőlük és még annak sincsenek tudatában, hogy elfogynak. De bőszen nézik a trójai csata képeit a Marson, amit rég elhunyt hősök vívnak isteneknek tűnő, de a kvantumteleportálást felhasználó lények vigyázó szeme alatt. De ugyancsak vigyázó szemek tapadnak a Jupiter mellől is a vörös bolygóra; az itt élő, intelligens robotokat félelemmel tölti el a kvantumaktivitás, mely akár a Naprendszert is veszélybe sodorhatja, így expedíciót küldenek a kivizsgálás céljából. A végén minden kis alkotóelem összeáll az Olympus Mons lábának síkján, és már csak arra vagyunk kíváncsiak, hogyan tovább.

2014. december 4., csütörtök

London mocskában settenkedünk – China Miéville: Patkánykirály

„Ő a Pókkirály,(király, király) ő a Pókkirály. (pókkirály)
Ő a Pókkirály,(király, király) ő a Pókkirály. (pókkirály)
Ha feltűnik az istenek között,
A pókok összesúgnak a háta mögött. (pókkirály)” 


Hogy miért alkottam ezt a tökéletesen ide nem illő és idétlen átköltést, ami nem is kapcsolódik igazán a regényhez? Talán csak azért, mert Anansi barátunk is feltűnik Miéville első regényében és emiatt még Gaiman alkotása is érdekelni kezdett, noha a másik angol fenegyerek közel sem győzött meg annyira eddig munkáival, mint kedvenc szocialistám. Marxra és Engelsre, ha minden baloldali olyan lenne, mint a new weird egyik, ha nem legnagyobb alakja, ma vörös lenne minden ország – hiszen még egy természetes kiválasztódáson alapuló társadalmat is forradalomba tud vezetni.

De ne szaladjunk ennyire előre. Jelen kötetünk „hőse” Saul Garamond egy álmos reggelen elveszíti édesapját, de ezzel nyer egy új világot. A börtönből ugyanis, ahová gyanúsítottként zárják, egy furcsa figura megmenti, aki azt állítja magáról, hogy a Patkánykirály és a fiú is ebből a fajból származik. Sault elönti a lelkesedés, megtetszik neki az emberfeletti lét, de hamar kiderül, egy sokkal nagyobb játszmába kerül, ahol viszont eldöntheti, gyalog lesz-e vagy király.

Szinte meglep az, hogy Miéville milyen szórakoztató, hatásos és félelmetes történetet rittyentett a lapokra, a későbbi Bas Lag-regényeinek (legalábbis a Perdido pályaudvarnak és az Armadának) pont nem ez az erőssége. Viszont az tény, hogy a krimi, a thriller erős alapokat igényel, és ezért jár a piros pont. Kezdetben szépen kanyarítja az író a gyilkossági vonalat, kíváncsian várjuk, hogy kiderüljön, ki és miért tette, amit tett. Mind a főhősünk, mind a gyilkos tettei, motivációi pontosan követhetőek és érthetőek, és a hangsúly finoman, lassan tevődik át inkább a feszült izgalmakra a nyomozásról, ahogy egyre több és több információt szerzünk meg. Izgalmas jelenetekben bomlik ki és alakul a végső leszámolás, amely gyakorlatilag felrobbantja a belső szemünket és fülünket egyaránt.

2014. augusztus 7., csütörtök

Mert mindig kell egy sárkány – Naomi Novik Temeraire-sorozata


Mostanában egyre gyakrabban akadnak a kezembe olyan könyvek, amik éppen csak egy kicsit érdekelnek, de mégis jólesik elolvasni. Így olvastam idén egy medvekutató kalandjait, egy macskás asszonytörténetet vagy éppen beszámolót a ruandai népirtásról. És így voltam Naomi Novik sárkányos sorozatával is; igazából, ha nem lett volna most Agave akció, kétlem, hogy megveszem őket. Bár mai eszemmel már nagyon bánnám.

Holott nincs azért akkora csavar ezekben a történetekben, hiszen az írónő csak egy tisztességes alternatív fantasy-univerzumot alkotott, ahol a sárkányok velünk együtt élnek és harcolnak. A napóleoni háborúk éveiben járunk, ahol is minkét fél ilyen hatalmas légi erőket vet be egymással szemben. A harcokban John Laurence kapitány elfoglal egy francia hajót, ami egy tojást szállít. Mivel a benne lakó hamarabb kel ki a vártnál, a kapitány arra kényszerül, hogy gazdája legyen, ami nagy változást hoz mind az ő, mind Anglia életébe.

A regények egyik legnagyobb ereje mindenképpen az, ahogy bemutatja a XIX. század elejének viszonyait. A négy magyarul megjelent kötetben megismerhetjük Anglia, Kína, Törökország, Poroszország és az éppen meghódított afrikai területeket, az itt élők mindennapjai és problémáit, a tágabb értelemben vett társadalmi, politikai és harci helyzetet. A szerző ügyesen építi fel a sárkányok gondozóinak, a reptetőknek zárt világát, kényszeredett helyzetüket a közvéleménnyel. Ügyesen használja fel Laurence-t, hiszen a tengerészéletből jött főhős szemén keresztül könnyen bemutathat minden apróságot, hiszen az újszülöttnek minden vicc új.
Novik nem fél rázósabb kérdések ábrázolásától sem: néha érintőlegesen, néha egész konkrétan állást foglal a korabeli nők helyzetét illetően (a reptetők között ők is viselhetnek tisztséget), vagy éppen a rabszolga-felszabadítás dolgában, de egy jó házból való angol úrifiú sorsát is megismerhetjük a lapokon.

2013. november 1., péntek

Nyárutó – őszelő


Elég régen nem jelentkeztem már új bejegyzéssel, egész konkrétan vagy 2 hónapja. Ez idő alatt eléggé átalakult az életem; nem kell gyökeres változásra gondolni, de néha elég egy új ember, hogy minden fenekestül felforduljon. Ezt az időszakot főleg szabadtéri és egyéb programok töltötték ki: a SZIN-en voltam életemben másodjára, rengeteg jó koncerten ráadásul (köszi, @Zonyika! :)), rendszeres vendégek lettünk a különböző szabadulós helyeken (Parapark, Exit…), Beugró-partit tartottam, Belgiumban jártam, elkezdtem salsázni, sportolni, újra elővettem a számítógépes játékokat (nincs is annál jobb, mikor a gungánokkal irtod a lázadókat), töretlenül oroszul tanulok (Здравствуйте, товарищи!), és még dolgozni is kell (valami fenomenális érzés, amikor olyan beadványt sikerül összehoznom, amin még magam is meghatódok :D). Tudom, mindez annyira nem érdekes, helyette jó lenne már könyvekről beszélni, de hát épp emiatt nem nagyon olvastam. Egy-két érdekes mű azért a kezembe került, ezekről röviden megemlékezem.

2013. június 10., hétfő

Könyvhét 2013

Ez a hétvége nem egészen úgy alakult, mint ahogy terveztem.

Ugyanis a tervezett minimum két fős mászkálgatás helyett egy főre redukálódtam, így hozta az élet. Szerencsére azonban sosem voltam egyedül, sok baráttal, ismerőssel összefutottam, beszélgettem, így a hiány nem volt olyan látványos. Helyette a programok nagyon.

2013. június 8., szombat

Szombat reggel Évi barátnőmmel a Vörösmarty téren kezdtük a napot. Nem tudom, mennyire bírta a nagy tömeget és azt, hogy rángattam egyik pulttól a másikig, de hősiesen tűrte. Kezdetnek meglátogattam az Ad Astrát és beszereztem a sok várt kötet közül egyet kettőt. Utána az Agavéhoz siettem László Zoli új könyvéért, ezek voltak azok a beszerzések, amiket mindenképpen meg akartam ejteni. Utána igazából csak a nézelődés maradt. Végigjártuk szinte az összes pultot körbe a téren,
Gyermán Petra, Vass Richárd, Sánta Kira
mint mindig, most is hihetetlen élmény volt.

11-kor persze megint az Ad Astránál kötöttünk ki, ahol a kiadó illusztrátorai dedikáltak. Nagyon tetszik, hogy a kiadó ennyire tudatosan és jól intézi a marketinget, figyel az olvasói igényekre, így nem véletlen, hogy a remek képek alkotóival sokan szeretnének találkozni. Vettem én is 5 nyomatot, ami dedikáltattam a készítőkkel, amiket valahogy biztos elhelyezek majd a szobám falán.

Ezután egy nagyszerű ebéd következett a Vapianóban, amit már tavalyról ismertem. Nagyon tetszik, hogy a szemem láttára állítják össze az ebédem, ráadásul öröm, hogy kedves is volt a szakács. Bár az nem túlzottan jó, hogy ezt külön ki kell emelni, mert ritkaságszámba megy.

Utána irány az Ingókövek bemutatója az 1000 Teában! Nagyon kedves helynek tűnt a könyvbemutató színhelye, ahol ruganyos ifjúságként ültünk a földre a személyzet kérésére (néha már annak is örülök, hogy ifjúnak aposztrofálnak), végignéztük a katonák bevonulását, kaptunk finom grúz teát (homoktövis volt benne és vagy másfél percig tartott elkészíteni, elsőre pedig nagyon furcsa volt az íze, de utána jó lett). Maga a beszélgetés jó hangulatú volt, különösen tetszett az, hogy próbálták a résztvevők kicsit részletesebben is bemutatni a valós eseményeket. Látszott, hogy hatalmas munka volt a regény elkészítésében, valós forrásokon alapul, így már nagyon várom, hogy elolvashassam. Kánai András moderációja hozta a megszokott színvonalat, bár kicsit túl öntudatosan használta a tudatosan szót...

2013. április 28., vasárnap

Suzanne Collins – Éhezők viadala-trilógia

Ajánlás: "Better love story than Twilight just boring"

Manapság igyekszem képben lenni. Azaz csak akkor szidni valamit, ha már olvastam. A Harry Potter óta ugyanis már nagyon óvatos vagyok: a Bölcsek kövét azért kezdtem el olvasni, mert ha már annyi embernek tetszett, akkor mégiscsak megnézem, miért lehet ez. J. K. Rowling könyvsorozata meg is nyert magának. Azóta azonban a túlhypeolt cuccokkal nincs szerencsém: az Alkonyatról jobb nem beszélni (A sötét árnyalat-trilógia sötét folt az önéletrajzomban), mással pedig inkább nem kezdtem ismerkedni. De az Éhezők viadala valahol érdekelt, meg szerettem volna nézni, mit lehet kihozni ebből az unalomig ismert disztópikus alaphelyzetből. Hát, nem sokat.

Először is, eredetiséget ne várjunk, mert ebben a sztoriban olyat nem sokat találunk. Már az alaphelyzet is untig ismert: van a fejlett központ, aki elnyomja az őt kiszolgáló többi körzetet. A körzetekben éhezés van, nincsenek meg az alapvető élelmiszerek, szolgáltatások. Oké, pipa, ilyet már láttunk, történelmi, stb. példák vannak. A Kapitólium, hogy egy régen volt lázadásra emlékeztesse az embereket, minden évben megtartja az Éhezők viadalát, ahol a körzetekből kiválasztott gyerekek, összesen 14-en küzdenek majd az életükért, és csak egy maradhat. Hát ezt a helyzetet is sokan, sokféleképpen feldolgozták már, A legyek urától a Battle Royale-ig. Kiválasztják hősnőnket, aki „szokatlan” módon megnyeri a viadalt, majd egy lázadás reklámarca lesz, amely végül elsöpri a rémuralmat. Jaj, bocs, ez most spoiler volt, ha nem látta volna senki előre.

A bemutatott világ nem hordoz semmi egetverő érdekességet, már csak azért sem, mert itt a világteremtés egyáltalán nem fontos. Itt nem tudunk meg semmi előzményt, hogy mi történt az emberiséggel, hogyan kerültek ebbe a slamasztikába. Csak utalás történik arra, hogy egyszerűen nem voltak képesek megváltozni és tönkretették a bolygót, de ez egy gagyi öko-sci-fibe sem menne el alapozásnak. Magáról a jelenlegi helyzetről is csak annyit tudunk meg, hogy van a Kapitólium, ahol minden menő, csili-vili, van energia, mindenféle kaja, pia, drogok és tévé. A média a legfontosabb befolyásolási eszköz, hiszen onnan jön minden infó, egy csatorna van és ott annyi rendszerkritika sem fér el, mint most nálunk a királyi tévén. Vidéken meg tényleg mindenkinek nagyon-nagyon rossz, mert éhezés van, meg hideg. Hát igen, ilyet sem láttam még…

Mi lenne akkor ebben az új? Gondolom, az írónő a főhősünket, Katniss Everdeent szánta annak, akinek belső monológjaiból kibomlik az egész világ képe, ő az „önmagában folyamatosan kétkedő” fiatal lány prototípusa, aki akaratlanul is egy forradalom kiváltójává válik. Csak az a bökkenő, hogy a karakter egyszerűen nem elég erős erre a feladatra, illetve az írónő nem tudja úgy bemutatni, hogy érdekeljen, mi történik vele. Katniss ugyanis nem érdekes, csak egy teljesen átlagos 16 éves kiscsaj, aki még korlátolt és bizonyos tekintetben rettenetesen önző. Nem egy példakép. Ráadásul mindig is utáltam azokat a sztorikat, ahol a főhős nem igazi cselekvő alkat: Katniss inkább belekeveredik a lázadásba, semmint tudatos döntéssel választaná. Persze, az írónő megpróbálja megalapozni a lány személyiségét, bemutatni mennyire aggódik a szeretteiért, és ezért retteg, de ettől nem válik hitelessé. Továbbá a szép, hosszú belső monológok (bár inkább ez már az idióta agyalás kategóriája) elég rövid idő alatt rémesen unalmassá válnak, és inkább nyávogásnak tűnnek, mint egy érdekes személyiség vívódásának. Bevallom, valahogy hiteltelen az is, hogy éppen meg akarnak ölni, te pedig azon aggódsz, hogy a tévé előtt ülő barátod (nem a pasid) vajon mit szól ahhoz, hogy éppen egy másik sráccal smárolsz… Szóval itt van egy hősnő, aki nem is hős, ezt most nagyon menő.

Mellette a többi karaktert is igazából Katniss szemén keresztül látjuk és nem sok egyedi jellegzetességet kapnak. Persze legjobban a két srác van kidolgozva, de őket sem érzem, hogy igazán megismertem volna. Sőt, a kialakuló „szerelmi háromszög” elég gyenge, még az Alkonyatnál is gyengébb: minek erőltetni olyan valamit, ami nincs benne a regényben. Az oké, hogy Katniss kedveli mindkét fiút, de az egyikben nincs elég potenciál egy szerelmi szálhoz, a másikon meg túl sokat vacillál. Ebből a szempontból a harmadik kötet a mélypont, amikor annyira éreztem az izzadtságszagú igyekezetet, hogy nehogy sablonos legyen ez a rész, mindig legyen valami meghökkentő, hogy tudjunk izgulni. Csakhogy én inkább a fejemet vertem a padlóba.

Egy-két szereplőt még sikerült kettőnél több jellemvonással ellátni, főleg azokat, akik egynél több kötetben szerepelnek. De különösen fájó volt az, hogy pont Katniss családját, akikért tényleges harcolna, ennyire semmitmondóan ábrázolja a szerző. Róluk alig tudunk meg valamit, így persze, érti az ember, hogy a rokonokat szeretjük, de nem lesz átélhető a szenvedésük és így a főhősé sem. Az is hiányérzetet hagyott maga után, hogy az aréna többi szereplőjét, különösen a második kötetben, ahol már konkrétabb szerepük is van, alig jellemzi többel az író, mint hogy kék a szeme, arca meg csupa derű. A negatív karakterekről ne is beszéljünk, az meg abszolút arctalan tömeg, kivéve talán az elnököt, aki meg abszolút sátáni.

De most akkor kicsit bővebben a konkrét művekről.

Az első kötetnek az lenne a feladata, hogy megismertessen a szereplőkkel és az alaphelyzettel, ezt korrekten teljesíti is. Hazugság lenne azt mondani, hogy nem izgultam néha olvasás közben, mert az írónő azért képes felkelteni a figyelmem, vannak benne erős pillanatok, főleg a viadal során. Csak az a baj, hogy a monológok, a visszaemlékezések nagyon lassítják a menetet, és hiába színesítik a világról kialakult képet, egyszerűen túlírtak. Nagyon ráérősen magyaráz és így nehéz fenntartani azt a fajta koncentrált figyelmet, amit egyébként az akciók indokolnának. A kevesebb több lett volna. Persze, elhiszem, hogy a célközönség (nem én) igényli ezt a fajta írásmódot, hogy hallgassák egy tinédzser lány gondolatait a pasikról, az életről, de ez kábé 20 éven felül nevetségesen kevés.

A második kötet, a Futótűz ágyazna meg a nagy lázadásnak, de be kell valljam, ez a trilógia mélypontja. Az eleje egy szirupos lányregény némi rettenettel, de valahogy nem képes elhitetni velem, hogy Katniss valóban ennyire aggódik mindenkiért. Nem elég állandóan azt leírni, hogy mennyire fél ahhoz, hogy tényleg elhiggyem, hogy ezt éli át. A gondolatok puszta közlése nem érzékelteti eléggé a feszült érzelmi állapotot. Onnantól pedig, hogy kiderül, a lánynak még egyszer részt kell vennie „szerelmével” a viadalon, az egész történet unalomba fullad. Collins egyszerűen nem rendelkezik olyan írói kvalitásokkal, amikkel képes lenne feszültséget felépíteni, pláne nem úgy, hogy a szöveg dagályos és bőbeszédű. Ismét azt éreztem, hogy „fecseg a felszín, hallgat a mély”, nincs igazi mondanivaló az egyre hosszabb mondatok mögött.

A harmadik kötet, A kiválasztott hivatott lezárni a történetet, megnyugtató végbe vezetni hőseinket. Általában számomra a legkedvesebbek az olyan történetek, amik kicsit sötétebben, nincs igazi „boldog vég”, és A kiválasztott is ilyen. Lehet, hogy éppen emiatt, de ez tetszett a legjobban. Valahogy itt néha igazinak és helyénvalónak tűnt Katniss fájdalma és összeomlása, de igazából az epilógus előtti utolsó két oldal vesz meg. Itt az írónő rövid, tömör mondatokkal bemutatja, hogyan lehet a tragikus események után túlélni, új életet kezdeni és talán élvezni is. Az utolsó két mondatba pedig sikerül minden belesűríteni abból, hogyan lesz egy majdnem szerelemből szerelem. Ez a két oldal többet mond, mint az előző 600.

Szóval a lány, aki milliókat lángra lobbantott, engem inkább lehűtött. Pedig a kötetek kiadásával nincs bajom, a borító koncepciója az elszabaduló fecsegőposzátával kifejezetten tetszett, de mint tudjuk, ez eladhatja a regényt, de meg nem kedveltetheti. Pedig van lehetőség a történetben és a szereplőkben is, de nem ebben a formában. Nem éreztem azt, hogy az átlagos tinitörténeten túl az írónő bármit át akart volna adni nekem. Így pedig kár volt a gőzért, lehet ezt is élvezni, de nem az, amit őszinte örömmel látok bárki kezében.

2013. április 16., kedd

Két regény, egy írás - Andri Snær Magnason – Lovestar, John Scalzi – Szellemhadtest

Ma nagyon-nagyon lusta leszek, mert két egészen jó könyvet is olvastam mostanában, de most nincs kedvem külön-külön bejegyzést írni róluk. Pedig a maguk nemében mindkét alkotás megérdemelné, és túl sok közük nincs egymáshoz se stílusban, se mondanivalóban, azért én most egy kalap alá veszem őket.

Andri Snær Magnason – Lovestar

Ennél különlegesebb és némiképp különc regényt sem olvastam mostanában. Az izlandi szerző munkája egészen meseszerűen disztópikus, már ha ilyen fogalmat használhatok (végül is miért is ne?). Ebben az elképzelt jövőben a drót alapú kommunikáció idejét múlt, mivel sikerült az emberek közötti közvetlen kommunikációt különböző sugarakkal(?) megoldani, az állati tájékozódás mintájára.

Így az emberi élet minden aspektusa a munkától a személyes érdeklődésig könnyedén átlátható és mind egy ember, illetve egy vállalat kezében összpontosul, aki a szabadalmat birtokolja: ez pedig a LoveStar. A cég/ember különböző termékeket talál ki, melyekkel egyre jobban lefedik a mindennapokat, nélkülözhetetlenné és egyúttal enyhén diktatórikussá teszik a rendszert. Ha nem tetszik valami, addig bombáznak ajánlatokkal, reklámokkal, személyre szóló tévéműsorokkal és rejtett ügynökökkel, így meg nem győznek. Ám míg a gépezet mögött rejlő agytrösztöt az újabb és újabb ötletek érdekelnek, addig a tényleges működtetők már a fejére is nőnek.

A történetet két irányból közelíti meg a regény: LoveStar és egy szerelmespár meséjét ismerhetjük meg. Rajtuk keresztül bomlanak ki ennek a világnak a visszásságai, finoman, érzékletesen, ötletes újságkivágások, interjúk útján. A szereplők mind mást-mást keresnek, de az áhított boldogságot csak egyikük találhatja meg. Az író egészen egyértelműen teszi le a voksot az élet, a szabadság és a szerelem mellett úgy, hogy közben a történetet mitológiai mélységekbe juttatja el, örökérvényű, mindenki számára értelmezhető képek útján.

A regény nyelvezete is segíti a mesei értelmezést, nem egy beszélő nevet találunk a történetben (a kedvencem Ragnar Ö. Karrlson). A szavak, mondatok könnyen jönnek, érezhető ritmusuk van, könnyen elringatják az olvasót. Ugyanakkor oda is kell figyelni, ha a regény minden egyes rétegét le akarjuk hántani, ezért könnyen lehet visszatérő olvasmány bárki számára.

John Scalzi – Szellemhadtest
Hát ezt a líraiságot ne keressük a Vének háborúja-sorozat második kötetében. Itt inkább vannak harcok, bajtársiasság és belezés, de hát nem is biztos, hogy többet vár az ember egy jó kis militarista sci-fitől.

A korábban megismert univerzumban vesszük fel a fonalat, ahol is gyorsan fény derül egy emberiség elleni összeesküvésre, melyben három idegen faj és egy ember vesz részt. Az árulót klónozzák, így próbálva megszerezni emlékeit és motivációit. Kapnak azonban egy önálló embert, aki a Szellemhadtestben, ebben a titkos katonai egységben igyekszik boldogulni, ám az agyába visszatérő információk sok mindent megzavarnak.

Mind stílusban, mind minőségben ott folytatjuk a történetet, ahol az előző kötet abbahagyta. Abszolút pártoltam azt, hogy az utóbbi időben olvasott, bonyolult sci-fi regények után végre egy habkönnyű művet vehettem a kezembe. Élveztem a kiképzés, a harcok képeit, a gyorsan felskiccelt alakokat, akik azonban annyi egyediséggel bírnak, hogy meg tudjam különböztetni őket, a gördülékeny cselekményvezetést. Scalzi jó mesterember, ehhez kétség sem fér.

Egyedül az zavarta meg olykor a képet, hogy az író megpróbált némi mélységet csempészni a történetbe és ez inkább akadozott. Persze rengeteg érdekes témafelvetés rejlik a klónozásban, a tudat áttöltésében, illetve a személyiség elvesztésével kapcsolatban, de a regény ezeket nem igazán tudja kiaknázni. A gondolatok inkább konyhafilozófiára hajaznak, és bár nem nehezítik el feleslegesen a regényt, de néha zavaróan hatnak.

A fenti hevenyészett értékelésekből remélem, kiderült, hogy két jó könyvvel volt dolgom, amik bőven megérték az olvasást. Ha azonban azt kérdezi valaki, melyiket tartom maradandóbb alkotásnak, habozás nélkül a LoveStarra szavazok. A Szellemhadtest kiváló iparosmunka, de ha tematikus alkotásként nézem, semmi újat nem hoz, ellenben ügyesen variálja az ismert kliséket. Az izlandi mű azonban érzékeny alkotás, amely jól építi be az örökérvényű tanulságokat, így sokkal többet mond az emberről. De, mint mondtam, nem azonos súlycsoportokról van szó, így nem is értékelhetünk egyformán.

2012. július 22., vasárnap

Brandon Hackett – Az ember könyve

Bevallom, félve kezdtem bele Brandon Hackett (leánykori nevén: Markovics Botond) legújabb könyvébe. A szerzőtől eddig csak az Isten gépeit vettem eddig a kezembe, de azt is letettem kábé 50 oldal után. Ahogy én is tapasztaltam, és a másokkal való beszélgetés csak megerősített benne, az író stílusa túl hideg az én ízlésemnek. Nos, ez a tényező az idei könyvhéten megjelent művére is igaz, azonban ez mégsem zavart meg a regény élvezetében, még ha nem is voltam vele maradéktalanul elégedett.

Néhány ezer ember egyik pillanatról a másikra egy űrhajón találja magát. Nem tudják, kik vitték el őket, nem tudják, hová mennek és azt sem, hogy miért. A hajó utasai között találjuk Attilát, a tinédzsert, aki kutyájával került ide, és Jurijt, az orosz származású, Japánban élő üzletembert, aki széthullóban lévő családjával érkezett. Attila és Aurora, Jurij lánya összeakadnak elrablóikkal, akik a kapcsolatfelvétel érdekében elkezdik átalakítani a fiatalokat. Az átalakulásokat a többi ember nehezen fogadja, azt viszont még nehezebben, amikor kiderül, valószínűleg soha nem juthatnak haza a Földre, a furcsa idegenek bolygóján kell élniük. A találkozás végül mindkét bolygó népében sajátos, tragikus változásokat indít el.

A fentiekben röviden vázolt történet adja a regény legnagyobb erejét. A cselekmény sodró lendületű, minden oldalon újabb és újabb információt, részletet tudunk meg, ami segíti a megértést, de sohasem rágja a szájunkba a szerző a lényeget, hanem hagyja, hogy az olvasó maga rakja össze azt a morzsákból. Bár egy-két alkalommal megbicsaklik az író tolla (pl. az Élénken Lebegő által elmesélt fejezetben), mégsem válik didaktikussá az elbeszélés és fent tudja tartani az izgalmat az utolsó oldalig.

A feszültségteremtés azonban tényleg csak a cselekmény és nem a szereplők iránt érzett aggodalom miatt működik. Több helyről is hallottam, hogy a szerző még nem mestere a karakterábrázolásnak, amivel sajnos egyet kell értenem. Az első oldalakon szó szerint idegesítettek az ábrázolt alakok, hiteltelenek és sablonosak voltak a párbeszédek. Az első tényezőn sikerült a későbbiekben javítani, Attilával végig együtt tudtam érezni, ebben mondjuk nyilván segített az is, hogy jó tulajdonsággal sikerült felruháznia, Jurij azonban távoli maradt, hiába tudtam, mit él át, mégsem volt hatással rám. A mellékszereplők is inkább tucatarcok, sem mint igazi mélységgel bíró személyiségek. Azt pedig különösen nagy hibának éreztem, hogy a két negatív karakternek a végén megpróbált a szerző múltad adni, ez ugyanis nem következett a cselekményből és zavaróan hatott.

Az együttérzést gátolta még az elbeszélés stílusa is: hideg, tárgyilagos mondatokat kapunk, amely nagyon jól működhet egy ennél tudományosabb környezetű írás esetén, itt azonban, ahol a karakterek álltak az elbeszélés központjában, inkább riasztóan hatott. A regény 8. fejezetében azonban valami változás következett be: ahogy Hackett leírta Attila kálváriáját, ahogy megpróbált a kislánynak segíteni, valami megmozdult bennem, meghatódtam, éreztem a szavakat, ami kitartott a végéig – ez adta meg végül azt az igazi olvasásélményt, ami miatt az értékelésem végül pozitív lett.

A mű másik nagy erénye a teremtett világ: az író következetesen alkotott meg egy rendkívül eredeti világképet. Bemutat egy, a miénktől teljesen eltérő módon kommunikáló és érzékelő fajt, akik a fejlődést és úgy általában az életet is teljesen más módon értelmezik, így sikerül azok totális idegenségét is érzékeltetnie. Nagy fantáziával alkotta meg a különböző fajtájú/fajú lényeket, ügyesen ábrázolja azok világát, múltját, különösen tetszett az a mód, ahogy a „beszélgetéseket” megértette az olvasókkal. Ezek a tényezők azok, amik igazán jó science fictionné teszik Az ember könyvét.

Igazán nagy művé azonban nem. A fentiekben leírt kisebb hibákat ugyanis könnyen megbocsátottam a regénynek, egy témát azonban nagyon hiányoltam: egyfajta erkölcsi vetületet, amit a téma szerintem igényelt volna. A génmanipláció aktuális, ha nem is új téma a tematikán belül, de elég komoly kérdéseket vet fel arról, mi a teremtés, mit tehetünk meg és mit nem. Éreztem, hogy az író nem ezekkel a kérdésekkel foglalkozik, morálisan egyik faj felett sem akar ítéletet mondani, de hogy egyetlen szereplőben sem merült fel ennek a témája és gondolatot nem szán erre, még a cselekményből fakadó túlélési ösztön fontossága mellett is hihetetlen volt. Ha ezzel a témával is foglalkozott volna a szerző, nem didaktikusan, de érdekesen, egy sokkal mélyebb művet kaphattunk volna, hiányérzet nélkül.

Néha fájdalmasan szép, néha pedig fájdalmasan kevés Az ember könyve, de megindított, elgondolkodtatott és elringatott, ez pedig minden hibája ellenére már sokkal több, mint amit az utóbbi időben magyar sci-fi kihozott belőlem. Az biztos, hogy elolvasása után nehezen jött álom a szememre, mert belebújt a bőröm alá és nem engedte, hogy elfelejtkezzek róla. Így vált észrevétlenül is emlékezetes alkotássá, amely érdemes a hazai SF közönség figyelmére, mindenkinek bátran ajánlom.