2016. december 7., szerda

Neil Gaiman - Kilátás az erkélyről

Mottó: “Te jól tudod, a költő sose lódit:
az igazat mondd, ne csak a valódit,”


Neil Gaiman kicsit olyan nekem, mint egy átlagos szomszéd. Mindig itt botorkál a környezetemben, néha megállít és és mesél nekem. Hol jobb, hol rosszabb történeteket hallok tőle, néha kicsit már fárasztó és önismétlő, de azért szeretem, mert már megszoktam. Viszont sosem ismertem meg igazán, mert hát csak mesél, de sosem kifejezetten magáról. Ezért is vártam a Kilátás az erkélyről című kötetet, ami ígérete szerint a kócos üstök álarca mögötti valódit mutatja be.
 
És ezt az ígéretet teljesíteni is tudja - bár mindig ott marad a kétség lazaca, hogy mennyire őszinte egy szerző, ha magáról ír, de mégis, az a benyomásom támadt, hogy valóban Neil Gaiman az ott a lapokon. Esszék, interjúk, előszók, publicisztikák sorjáznak, egymáshoz lazán kapcsolódva, és beszélnek azokról a témákról, amik érdeklik a szerzőt.

És mitől lesz az egész olyan otthonos? Gaiman néha bizony ismétli önmagát, ugyanazok a sztorik kerülnek elő más kontextusban, és ettől eszünkbe jut, hogy hát tényleg, mi is így szoktunk mesélni. Mindenki életében vannak olyan epizódok, amiket többször idéz, megvizsgál több szemszögből is, és ettől csak még jobban a részévé válik, segít rávilágítani arra, miért lettek ezek annyira a személyisége részei, meghatározói. Jó tudni, hogy a híres íróknál is hasonlóan van.


Persze, azért azt nem állítom, hogy én is olyan jól tudnék írni, vagy olyan jól meg tudnám fogalmazni a gondolataimat, mint a szerző. Mert a hangvételét jól ismerjük, a stílusa sem változott sokat, ezért ismerős az, ahogyan ír. Könnyedén csapong, ide-oda ugrál a gondolatai között, mely először összeszedetlennek tűnik, de a végén összeáll és megértjük, mit is akar mondani nekünk.

Mert azért sok mindenről beszél: hogy mit jelent neki az íróság, miért fontos mesélni újra és újra, mit jelentenek a történetek számára, hogyan csapódik le benne egy zene, egy élmény, miért tartja fontosnak a szólásszabadságot. Nem állítom, hogy mindig egyetértettem vele, de jó elgondolkodni. Az olvasás végén rádöbbentem, mennyire hiányzik nekem az a társaság, ahol ezeket a dolgokat, a könyveket, az élményeket meg tudom beszélni, meg tudom osztani. És erre részben Gaiman gondolatai vezettek rá. És képes volt inspirálni is; rávett, hogy gondoljam végig miért teszek vagy éppen nem teszek meg dolgokat és hogy bármikor érdemes lehet lépni egyet.
 
Persze, azt nem állítom, hogy megismertem belőle magát az embert. De azt igen, hogy talán egy kicsit, egy aprócska részletét megláthattam a maga valójában. Hogy magamban biccentettem egyet: lehet, nem minden könyvét szeretem, de azért valahol bennem Neil Gaiman jelen van. Hogy a gondolatai hatnak rám, képes elvarázsolni és motiválni. És ez ugyan számára sokszor félelmetesnek tűnik, de azért nagyon jó dolog. Talán egyszer el is mondhatom neki és zavarba is tudom hozni vele.
 
A kép a deviantartról: lerms

2 megjegyzés:

  1. De jó bejegyzés volt, meg is hoztad a kedvem a könyvhöz :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Tök jó, örülök neki, mert jó kis könyv :)

      Törlés