Dórinak
Mindig is ellentmondásos viszonyom volt a musicalekkel. Bár hajlamos vagyok elrévedezni a zenék szárnyán és lelkesedni a látványos érzelmekért, koreográfiákért és jelmezekért, ezek sokszor nem kárpótolnak a cselekmény felületességéért és esetlenségéért. Két énem gyakran küzd is egymással, mikor egy-egy filmet vagy színházi előadást nézek – ezt anno meg is örökítettem A nyomorultak szabadtéri előadása kapcsán. A legnagyobb showman (The Greatest Showman, 2017) esetén azonban nem volt veszélyben a lelkem. A szellemi épségem azonban annál inkább.
P. T. Barnum kétségkívül izgalmas és egyedi élettörténete vászonért kiált, de a valóság közel sem olyan felemelő, mint amit egy modern feldolgozástól elvárnak. Több cikkben is feldolgozták megtévesztésben, átverésben és elnyomásban gazdag történetét (ajánlom a Smithsonian Magazine, a The Guardian, az Index cikkeit, vagy a Wikipédia bejegyzését): hogyan használt fel egy szinte teljesen mozgásképtelen rabszolganőt; hogyan varrt össze egy halat és egy majmot, hogy sellőként adja el; vagy egyszerűen „szörnyszülött” cirkuszt üzemeltetett. Ehhez képest A legnagyobb showman önmagunk felvállalásának története és a humanizmus dicsérete. A valóság és a vászon meséjének összehangolása pedig kérdéseket vet fel: ha a film meg akarta változtatni a történteket, uram bocsá’, át akarta írni a múltat, akkor miért kellett Barnum sztoriját felhasználnia? Lehetett volna egy tényleg eredeti történet, aminek pozitív felhangjai, életigenlése és humanizmusa sokkal őszintébbnek hatna, mint az átdolgozott, de meglehetősen bűzös alapanyag. Nem állítom, hogy egy adaptációnak feltétlenül szó szerint kell követnie a történelmi előzményeket, dramatizálhat, de ez a megoldás ellentmondásokkal terhes.
