Egy remake létjogosultsága – A hét mesterlövész

A remake önmagában jó dolog, legalábbis szerintem. Ha tágabb értelemben nézzük, már évezredek óta meséljük el újra és újra ugyanazokat a történeteket, meséket, mítoszokat, legendákat, más-más értelmezéssel feltöltve. A film pedig nem mentes ugyanezen törekvésektől, hiszen ahogy az irodalomban, úgy a filmművészetben is időről időre előkerültek ismert történetek, karakterek. Gondoljunk csak King Kongra vagy Drakulára vagy éppen A dologra (The Thing, 1982), amik esetében, ha nem is mindig ismételték meg a legelső alkotásokat, de táplálkoztak belőlük, hol jobb, hol rosszabb megoldásokkal. Ez a fajta újrahasznosítás az utóbbi pár évtizedben érezhetően telítődött negatív érzelmekkel: a régi filmklasszikusok újrafeldolgozását nem csak a filmrajongók hangos (remélhetőleg) kisebbségének folyamatos és sokszor előzetes acsarkodása kísérte, de, sajnos, negatív visszhangok is. Sokszor azt érezték a nézők, köztük én is, hogy az új iterációk nem akarnak semmit hozzátenni az eredetihez, vagy nem akarják új jelentéssel, értelmezéssel feltölteni a kereteket, helyette inkább csak fejőstehénként tekintenek a korábbi sikerekre, és a stúdiók jó kapitalistaként minimalizálni akarták a kockázatot. Az emlékmás (Total Recall, 2012), a Holtpont (Point Break, 2015), a Szellemirtók (Ghostbusters, 2016) vagy éppen A múmia (The Mummy, 2017) legfrissebb feldolgozásai tökéletesen alátámasztják a fentieket, és A hét mesterlövész (The Magnificent Seven, 2016) esetében sem sokat tudok mentségként felhozni.

Pedig az eredeti A hét mesterlövész (The Magnificent Seven, 1960) is érdekes eset, hiszen önmagában egyfajta feldolgozás, egyúttal a történetek és a művészet határnélküliségét mutatja be. A film ugyanis Kuroszava Akira A hét szamurájának (Shichinin no samurai, 1954) átirata, aminek pikantériáját az adja, hogy a rendező maga az amerikai westernekből táplálkozva alkotta meg szamurájfilmjeit. Részben átvette a zsáner formanyelvét és ezek mentén újította meg a japán történelemről és annak kulisszáiról való gondolkodást és azok ábrázolását. A hét szamuráj egy remek mozi, és a maga idejében, majd ha az 1001 film hosszú műsoridejű alkotásaihoz jutok, biztos újra fogom nézni. Yul Brynner, az amerikai mozi egyik sztárja, nem véletlenül pártolta a japán mozi újraforgatását: témája és problémafelvetései tökéletesen illettek a western új tematikájához (amiről kis részben, bár remélem, nagyjából pontosan írtam a Vad banda kapcsán), de pont annyira fogalmazták át, ami beleillett Hollywood keretei közé.

Szerelmes szellem - Ghost

 A cikk eredetileg az SFmagon jelent meg. Ez most egy kakukktojás lesz, mert a Ghost nem szerepel az 1001 filmes könyvben, de ismét csak meleg volt és a rendező Jerry Zuckert most említettem a múlt héten :)

Időnként megéri régi filmekről olvasni, néha érdekes dolgok derülnek ki. Például, ha megnézzük az 1990-es év box office adatait világviszonylatban (de akár csak az amerikai piacon is), akkor az első három helyen meglepő filmeket találunk – legalábbis mai szemmel mindenképpen. Mindhárom eredeti forgatókönyvből dolgozott, nem adaptáció vagy folytatás; mindhárom a mai napig nagy népszerűségnek örvend (egyikük nélkül a karácsony sem működik), és remekül megmutatja, mennyire más mozgatta akkoriban az embereket – vagy éppen Hollywoodot (igen, tudom, most nagyvonalú vagyok, mert azért voltak folytatások és adaptációk abban az évben, csak nem ezek lettek a legsikeresebbek). Ez a három mozi pedig a Micsoda nő (Pretty Woman, 1990), a Reszkessetek, betörők! (Home Alone, 1990) és a Ghost (Ghost, 1990). Valahol hihetetlen ez utóbbi sikere, azaz hogy egy paródia-rendező egy távolról nézve horror-ötletből minden idők egyik legsikeresebb romantikus (és 1990 anyagilag legjövedelmezőbb) filmjét alkotta meg.

A faarcon túl - Csupasz pisztoly

Nem ezt terveztem már, de hát ember tervez, hőség végez. A továbbiakról a hidegfront után egyeztetünk…

Pár nappal ezelőtt belefutottam egy egész érdekes dokumentumfilmbe Leslie Nielsenről. Végigvette a színész életútját, korai drámai [amelyből a Tiltott bolygóval (Forbidden Planet, 1956) a mai napig adós vagyok nem csak film-, de sci-fi rajongóként is), majd tévés színészi karrierjét egyaránt, míg el nem jutunk az Airplane!-ig (Airplane!, 1980). A ZAZ-trió (David Zucker, Jim Abrahams, Jerry Zucker) első közös rendezői projektje megújította a paródia műfaját: ahogyan az ismert műfajokhoz hozzányúltak, ma is etalon. És itt került sor arra, hogy Nielsen újradefiniálja karrierjét, melyhez „csak” annyit kellett tennie, hogy szövegét pont úgy adja elő, mintha nem vígjátékban, hanem az eredeti drámában szerepelne. A film hatalmas sikert aratott, Nielsen pedig 54 évesen sztár lett. De legnagyobb sikerét nem ezzel a mozival aratta (ahol csak mellékszereplő volt), hanem 8 évvel később, a Csupasz pisztollyal (The Naked Gun: From the Files of Police Squad!, 1988).

A mozi a rövid életű, mindössze 6 epizódot megélt Nagyon különleges ügyosztály (Police Squad!, 1982) alapján született, annak karaktereit, ötleteit átvéve és továbbfejlesztve. Frank Drebin, az épp szerelmi csalódásból lábadozó zsaru két feladattal szembesül: részt kell vennie a Los Angelesbe érkező II. Erzsébet királynő védelmének szervezésében, valamint ki kell nyomoznia, ki és miért akarta megölni társát. Természetesen kiderül, hogy a két ügy kapcsolódik egymáshoz, és a nyomok egy gazdag igazgatóhoz (Ricardo Montalban) vezetnek, aki ráadásul megbízza csinos asszisztensét (Priscilla Presley), hogy nézzen Drebin körmére nyomozás közben. A tervezet merénylet napja pedig egyre közeledik.

Csillagos-sávos világmegmentés Nr. sok - A függetlenség napja

„Alig egy óra múlva gépeink csatlakoznak a világszerte harcba lépő egységekhez és kezdetét veszi az emberiség történetének legnagyobb légi csatája. Emberiség… A mai napon ez a szó új értelmet nyer. Többé nem oszthatnak meg minket jelentéktelen ellentétek. A közös érdek egyesíti a Föld összes nemzetét. Talán a végzet akarata, hogy ma épp július negyedike van; ma ismét meg kell küzdenünk a szabadságunkért. Most nem zsarnokság vagy elnyomás fenyeget minket, hanem a megsemmisítés. Azért harcolunk, hogy élhessünk. A puszta létünk a tét, és ha ma megnyerjük ezt a csatát, akkor július negyedikét többé nem amerikai ünnepként tartják majd számon, hanem mint azt a napot, amikor az emberiség kijelentette, nem tűnünk el némán a semmiben! Ha el kell vesznünk, harcban vesszünk el! Harcolunk az életünkért, a túlélésért és ma megünnepeljük a függetlenség napját!”

Nehéz (bár nem lehetetlen) ennél giccsesebb, banálisabb, mégis lelkesítő és leginkább az 1990-es éveket tükröző szöveget találni az amerikai blockbusterekből. A függetlenség napja (Independence Day, 1996), minden ostobasága, felületessége és egyszerűsége ellenére is, vagy éppen ezért, testesítette meg az 1990-es éveket. Mert mi is történt? 1989-ben leomlott a berlini fal, véget ért a hidegháború, az amerikai kulturális és (részben) katonai hegemónia biztosnak tűnt, bővültek a szövetségi rendszerek, a gazdaságban pedig ez volt a konjunktúra időszaka, a legtöbb amerikai egy kicsit jobban élt, mint őseik (főleg a fehér középosztálybeli közönség, akinek ízlése dominálta a mozikat). Még a csóró Kelet-Európába is jutott a hurráoptimizmusból: megtörtént a rendszerváltást, megérkezett a demokrácia, szabadabbak lettünk és mindenki reménykedett a szép jövőben. Hogy ennek a felemelkedésnek milyen árnyoldalai voltak, hogyan alakult az élet a harmadik világban, azt még talán kevéssé tudtuk, talán egy kicsit ártatlanok voltunk. Csak ebben a korban készülhetett el ez a film (amelynek további, főleg az USÁ-t érintő hátteréről többet meg lehet tudni Lindsay Ellis remek videójából).

A határvidék mocskos árulásai - Vad banda

„This is why frontier life is so difficult. Not because of the Indians or the elements but because of the idiots.”

Bár a fenti gondolat egy másik westernből, a Csontok és skalpokból (Bone Tomahawk, 2015) származik, úgy éreztem, tökéletesen illik a Vad bandához (The Wild Bunch, 1969) is. És ebből talán az is érződik, hogy sosem voltak a kedvenceim ezek a Vadnyugaton játszódó filmek; bár vannak kedvenceim közülük, és néha elkap a hangulatuk vagy a mondanivalójuk, mégsem éreztem soha közel magamhoz a zsánert. Ebben talán nem kevés szerepe van annak, hogy nő vagyok, és talán azért találtam annyira találónak a fenti idézetet, mert azt a film egyetlen központi nőalakja mondta és tökéletesen leírja azt a helyzetet, amiben neki léteznie kell ebben a szélsőségesen férfiközpontú világban.

A Vad banda ugyanezeket az érzéseket idézte fel bennem, csak még végletesebben. A filmben gyakorlatilag nincsenek női karakterek, csak egy-egy figura tűnik fel, gyakran szöveg nélkül, de pontosan behatárolta, milyen lehetőségek álltak a nők rendelkezésére. Feleség és anya a városban, akik ugyan tüntethetnek az alkoholfogyasztás korlátozásáért, de bármikor a frontok közé ragadhatnak a nagyon is iszákos férfiak fegyverpárbajában. Vagy lehetnek falvakba ragadt lányok, akiktől elvárják, minden kilátás nélkül várják a férfit, aki talán egyszer hazatér; de ha megunja a várakozást és egy jobb(nak tűnő) lehetőséget választ, alakítani akarja a sorsát, akkor is a féltékenység áldozata lehet a férfiak összekacsintásának kereszttüzében. Vagy lehet egyszerű prostituált, akire még ennyi gondolatot sem áldoznak, hanem egyszerűen lelövik. Nem túl inspiráló jövőképek, de sokat elárulnak arról, milyen volt az élet akkoriban, és talán arról is, hogy egy férfiak uralta világban hol van a nők helye. Nagyjából sehol.