Falak mögött a világ, avagy mi születik a sci-fi gettóban?

Ajánlás: Zsolti főnökömnek üzenem, hogy Puzsi-cica visszatért!

Úgy szerettem volna szeretni ezt a kötetet! – sóhajt fel az egyszeri sci-fi olvasó, azaz én. A kiadás és a válogatás körüli hercehurcát követően reménykedtem benne, hogy olyan gyűjtemény kerül ki az AdAstra gondozásában, amely majd igazolja megszületésének tényét. Az, hogy nem így lett, nem tudom, minek a következménye, de pár következtetést azért érdemes lesz levonni. De előbb magáról a kötetről!

Ami a legmeglepőbb az egészben és ami a depresszió mélységeibe taszított, az a kötet nyelvi egysíkúsága. A 14 novellából talán 3-4 volt olyan, ami az elbeszélés stílusa szintjén bármi egyediséggel bírt. Olvasás közben a szürke masszából csak nagyon-nagyon ritkán emelkedett ki egy-egy sziget, amiben nem ugyanazokat a kifejezéseket, hasonló szófordulatokat találtam egyforma stílusban. Kis leírás, minimális párbeszéd – ez roppant bosszantóvá vált egy idő után, mert egyszerűen képtelen voltam egymástól elkülöníteni az írásokat.

Valószínűleg ennek az is oka volt, hogy nemi megoszlás szempontjából is rettentő egységes volt a kötet. Egyrészt, csak egy női író reprezentált, másrészt az összes novellában (ha jól értelmeztem őket és eltekintek az egy-két idegen karaktertől) férfi volt a főhős. Még azokban az esetekben is, ahol igazából teljesen mindegy volt, férfi vagy női karakter áll a középpontban, mert a cselekmény szempontjából ez édesmindegy. Ha meg is jelentek női szereplők, azok általában csak marginálisan, említés szintjén, mint feleség, volt feleség/barátnő (az is lehetőleg rosszat akar hősünknek), vagy esetleg mint a történések mozgatórugója. Komolyan, a nőkkel a jövőben semmi nem fog történni?! Nem gondoltam volna, de most már értékelem Ta-mia Sansa műveit, mert abban legalább láthatjuk cselekedni is a szebbik nem képviselőit is!

Tetovált mementó – egy moly antológia margójára

Manapság mindenki írni szeretne. Az utóbbi években több kezdő szerző tollából olvastam szösszeneteket és be kell valljam, a legtöbb elborzasztott. Ezért is maradtam a sötét oldalon és inkább azokról írok, akik írnak. A suszter maradjon a kaptafánál. Akkor miért döntöttem mégis úgy, hogy támogatok egy antológiát, amiben kezdő (vagy legalábbis főleg első publikálók) művei kerültek?

Mert szimpatikus volt a kezdeményezés, és mert úgy érzem, ha valami tetszik, azt nem árt néha ki is fejezni, ha megtehetem; hogy legalább ennyivel járuljak hozzá a kultúra fejlődéséhez. Hiszem, hogy a Molyhoz hasonló közösségek segítenek abban, hogy kicsit jobban megtanuljuk egymást tisztelni, és hogy bízzunk a világban. Még akkor is, ha kezdettől fogva szkeptikus voltam a végeredményt illetően. Sokszor azt látom ugyanis, hogy akik akár személyesen, akár virtuálisan jól ismerik egymást, valahogy nem „úgy” fogalmaznak meg kritikát, ami pedig elengedhetetlen feltétel a jó szerkesztéshez.

A kötet egyik illusztrációja

Szerencsére a kötettel kapcsolatban semmi ilyet nem hozhatok fel, minden előzetes várakozásomat felülmúlta. A bekerült művekkel kapcsolatosan minőségileg nem találok hibát. Ugyan mindegyik más-más stílusban, más-más formában íródott, a legtöbben minden szó, minden mondat, minden vessző a helyén van.

Persze a szubjektív benyomások mások. Érzem, hogy a szerkesztők igyekeztek sokféle témát beválogatni, de a szerelmi költemények túlsúlya, vagy inkább eloszlása kicsit zavart, különösen azért, mert a versek sem voltak túl változatosak: inkább a boldogtalan, mint a boldog szerelem szavai ezek, amik tekintetében most tökéletes érdektelenséget tanúsítottam - legalábbis az esetek túlnyomó többségében. Különösen meglepett viszont, hogy noha általában a prózai műveket kedvelem, most sokkal jobban megfogtak a versek; nagyon szép, érdekes, megható, vicces vagy éppen elgondolkodtató strófákat olvashattam. De az elgondolások eredetisége mellett úgy látom, sokaknak még nincs igazi hangjuk, műveikben nem volt olyan egyediség, ami bármiben megkülönböztető lett volna.