A jó szándék csapdájában - 12 év rabszolgaság

Az éves díjszezon kezdetén egyre-másra bukkannak elő a filmek, amik díjakra hajtanak. Életrajzok Oscarra vágyó színészektől teljes azonosulással („mintha XY-t láttam volna megelevenedni a vásznon!”). Jelentős társadalmi kérdések kerülnek előtérbe, mint a rasszizmus, az intézményes elnyomás, a kisebbségek helyzete, LMBTQ csoportok élete. Nem akarok nagyon cinikus lenni, mert ez nem azt jelenti, hogy ezek a filmek feltétlenül rosszak lennének. Ezek inkább amolyan Fontos Filmek, hangsúlyozottan nagy kezdőbetűkkel. Amik szándékaikban, kivitelezéseikben nagyravágyóak, általában nagy stúdiók készítik őket, gyakran izzadtságszagúan hajtanak arra, hogy művészetnek tekintsük őket, de legtöbbször elbuknak a nagy akarásban. Részben ilyennek láttam a 12 év rabszolgaságot (12 Years a Slave, 2013) is.

A film abban az értelemben valóban minden irónia nélkül fontos, hogy egy újabb lépést tesz az afro-amerikai tapasztalatok megörökítése felé, ráadásul egy fekete rendező munkája által. A valós eseményeken alapuló történet brutális, a szabadságától megfosztott Solomon Northup (Chiwetel Ejiofor) rabszolgaságba kényszerítése egy nehezen elviselhető és megérthető történet. Steve McQueen rendezése bemutatja a férfi személyiségének folyamatos roncsolódását, ahogyan önazonossága, büszkesége és embersége folyamatosan apad; ráadásul mindezt nyomasztóan szubjektív nézőpontból közelíti meg. Nehéz elfelejteni, amikor a film kizárólag két rabszolga szereplőjének arcára koncentrálva mutat be egy sietős „aktust”, ami szinte az egyetlen intim jelenet a filmben; Solomon arcát, miközben kényszeredetten csatlakozik társai siratóénekéhez, mintegy elveszítve addigi minden reménységét; vagy a hírhedt akasztás-jelenetet, ahogy a férfi lábujjainak kétségbeesett táncát figyeljük, hogy eléri-e a talajt vagy megfullad a kötéltől. A fényképezés tökéletesen kapja el ezeket az erőteljes pillanatokat; az amerikai Dél párás melege sosem volt ennyire gyönyörű és nyomasztó egyben.

Arnold Schwarzenegger – Emlékmás

Nem igazán szoktam életrajzokat, pláne nem önéletrajzokat olvasni. Az egyik főnököm az, aki rengeteg ilyet olvas, gyakran látok a kezében (és az e-book olvasóján) ilyesmit, de én csak középsulis koromban vettem kezembe hasonlót – az orosz uralkodókat csak így lehetett megismerni. Először egyáltalán nem érdekelt egy akciósztár élete, akit színészként sosem kedveltem igazán, bár a filmjei közül jó pár a kedvencem, igaz, nem miatta (ki nézte a robotot a Terminátorban, ha ott volt Kyle Reese?!).

Amikor azonban egy nagyáruház polcáról levettem a kötetet, mégis úgy éreztem, van benne potenciál. Végül is Schwarzenegger egy igazi self-made man, egy kis osztrák falucskából feljutott az Egyesült Államok általa elérhető csúcsaira, bár onnan végül eléggé nagyot esett. Érdekelt, mit és hogyan mondhat el magáról.

Az élettörténet sok érdekességet tartalmazott, elsősorban két fronton: az ausztriai élete és testépítős múltja (továbbá a ’60-as, ’70-es évek Amerikája), valamint a kormányzósága éveivel kapcsolatban. Kiderült, hogy a Vasfüggöny túloldalán sem volt mindenben más az élet, a második világháború nyomai ott is láthatóak voltak, de mégis némi szabadság érződött a sorok közül. Tetszett az a bátorság, amivel nekiindult a világnak, bár ez néha vakmerőség volt, semmint igazi végiggondolt döntés – de ez a siker egyik fontos összetevője az ő esetében. A testépítést, mint sportot nem kedveltette meg velem, de magának a sportolói világnak a leírása érdeklődésre tarthat számot (elég konkrét tippek is olvashatóak), valamint az az elszántság, amivel belevetette magát a dolgokba, inspiráló.

Az amerikai évek esetén rácsodálkoztam, hogy valóban mennyire más az az ország. Ahol egy papírral már vállalkozást hozhatsz létre és senki nem szól bele a dolgodba, amíg másoknak nem ártasz vele (bár néha akkor sem), és elég egy papírfecnire írt számla… szinte elképzelhetetlen a mi bürokratikus világunkban, de megérteti, miért hívjuk a lehetőségek hazájának. Schwarzenegger pedig kihasználta ezt és kemény munkával felépítette magát, tanult, dolgozott és ez szimpatikus. Bár szinte hihetetlen.