„Ausztria angolkertje, műromokkal a zegzugos sétány végén, ez Magyarország.”
Ezzel az idézettel tudom legjobban szemléltetni mit is jelentett nekem, miről is szólt számomra Péterfy Gergely AEGON-díjas regénye, a Kitömött barbár. Nem tökéletes mű, nem felejthetetlen és nem is titokzatosan idegen, hanem éppen hogy ismerős terep, hiszen Magyarországról, ezt a csodás, mégis képmutatással és ostobasággal terhelt kicsit földdarabról szól leginkább, és egy kicsit három emberről, akiket összekapcsol a barbárság tudata és meg nem értettség, amivel találkoztak a 18-19. század fordulóján.
A regény erénye, hogy három ember néha párhuzamos, néha egymást keresztező életének bemutatása által ismertet meg bennünket a tágabb földrajzi és társadalmi közeggel. Az abszolút elbeszélő Török Sophie, Kazinczy felesége, bár néha Kazinczy és néha Angelo Soliman is megszólal, de mindenki igazából valakinek a szűrőjén keresztül, hiszen a feleség közvetíti a férj szavait, a férj pedig a néger
barbár mondatait, így igazából csak a nő szavait fogadhatjuk el valósnak.
Ezek a szavak ugyanakkor teli vannak keserűséggel, reménytelenséggel és sokszor önváddal, amelyet a regény egyes pontjain valamennyi szereplő érez. A pontosan jellemzett hősök és az általuk bemutatott alakok mind részletesen kidolgozott karakterek, még a legutolsó apró figuráról is tudjuk kicsoda, mik a vágyai és céljai ebben a formálódó új világban. Nem szemérmes a regény, mert ennek érdekében valóban megmutat mindent a test, a hús örömein és gyötrelmein keresztül a lélek kárhozatáig. A szereplők részletgazdagsága teszi lehetővé, hogy igazán részei legyünk Magyarország múltjának, ugyanakkor éppen ez adja egy gyengéjét is, hiszen ha ez nem köt le bennünket, nem érdekelnek az alakok, akkor csak bosszantóan bőbeszédűnek fogjuk találni a regényt.
Ezzel az idézettel tudom legjobban szemléltetni mit is jelentett nekem, miről is szólt számomra Péterfy Gergely AEGON-díjas regénye, a Kitömött barbár. Nem tökéletes mű, nem felejthetetlen és nem is titokzatosan idegen, hanem éppen hogy ismerős terep, hiszen Magyarországról, ezt a csodás, mégis képmutatással és ostobasággal terhelt kicsit földdarabról szól leginkább, és egy kicsit három emberről, akiket összekapcsol a barbárság tudata és meg nem értettség, amivel találkoztak a 18-19. század fordulóján.
A regény erénye, hogy három ember néha párhuzamos, néha egymást keresztező életének bemutatása által ismertet meg bennünket a tágabb földrajzi és társadalmi közeggel. Az abszolút elbeszélő Török Sophie, Kazinczy felesége, bár néha Kazinczy és néha Angelo Soliman is megszólal, de mindenki igazából valakinek a szűrőjén keresztül, hiszen a feleség közvetíti a férj szavait, a férj pedig a néger
barbár mondatait, így igazából csak a nő szavait fogadhatjuk el valósnak. Ezek a szavak ugyanakkor teli vannak keserűséggel, reménytelenséggel és sokszor önváddal, amelyet a regény egyes pontjain valamennyi szereplő érez. A pontosan jellemzett hősök és az általuk bemutatott alakok mind részletesen kidolgozott karakterek, még a legutolsó apró figuráról is tudjuk kicsoda, mik a vágyai és céljai ebben a formálódó új világban. Nem szemérmes a regény, mert ennek érdekében valóban megmutat mindent a test, a hús örömein és gyötrelmein keresztül a lélek kárhozatáig. A szereplők részletgazdagsága teszi lehetővé, hogy igazán részei legyünk Magyarország múltjának, ugyanakkor éppen ez adja egy gyengéjét is, hiszen ha ez nem köt le bennünket, nem érdekelnek az alakok, akkor csak bosszantóan bőbeszédűnek fogjuk találni a regényt.
