2018. szeptember 24., hétfő

The magical roundabouts – London, második rész

Az előzményekben olvashattok VIII. Henrikről, Sherlock Holmesról és a varázslatos körforgalmakról.

A Denem-sír; beiratkozás, egy gyönyörű sellő; Roxfort
Másnap jött azonban az igazi élvezet: irány Leavesden, a Harry Potter túra helye! Szerencsére viszonylag korai időpontban mentünk, mert bár most is volt tömeg, délutánra hosszú sorok kígyóztak a bejáratnál. Egy rövid videó után pedig beléptünk a Nagy Terembe és elkezdődött az időutazás. Az igazság az, hogy én nem hallgattam audio guide-ot, nem is nagyon olvasgattam, helyette próbáltam beszívni és magammal vinni a varázsvilág atmoszféráját, az érzést, hogy mintha részese lennék ennek a fantasztikus mesének. Így természetesen seprűre ültem, varázspárbajt vívtam, a kisiskolások mellett felültünk a Roxfort Expresszre, ittunk vajsört, bejártuk a Privet Drive-ot és a legvégén jött a Roxfort makettje, amit megkönnyeztem. Annyi fantasztikus élményt adtak nekem a könyvek, hogy minden parasztvakítás és pénzlehúzás ellenére nem tudok haragudni, mert megvettek, kilóra. És bármikor visszamennék újra, persze, ezúttal kicsit a részletekre odafigyelve. Aznapra mást nem terveztünk be, csak emésztettük (visszaidézve az előző esti Harry Potter trivia legjobb pillanatait Professzor Picivel), végül Mónival felkerekedtünk egy kis sétára a környéken. Pont elkaptuk a naplementét, így lehetett giccses képeket varázsolni hattyúkkal és más madárkákkal, de lefotóztam a különleges villanyvezetékeket is, csak hogy ne szabaduljak a melómtól. A következő nap sokkal sűrűbbre sikeredett.

Tower Bridge a Towerből nézve

Az ismételt angol reggeli után ugyanis a Tower következett és az éjszaka… Részt vettünk egy vezetett túrán egy őrrel (aka yeoman vagy beefeater), aki remek stílusban mesélt a vár történelméről, múltjáról és jelenéről. Bőven elhallgattam volna tovább is, ahogy a kivégzésekről, lefejezésekről mesél (én és a gyengéd lelkem). A koronaékszerek már korán sem okoztam ekkora lelkesedést: nem bírom a smukkokat, hiába van bennük a Koh-i-noor gyémánt. Ellenbe élveztem a sétát a falon, az épület öreg köveit, a hollókat, még ha szegényeknek meg is kurtítják a szárnyát. De sajnos, gyorsan közeledett a záróra, mi pedig egy vacsora és a Globe felé vettük az utunkat, ugyanis az éjféli Othellóra volt jegyünk. Előtte még végigsétáltunk a Shaftesbury Avenue és a Piccadilly Circus nyüzsgő tömegében, megtaláltuk azt a színházat, ahol a Harry Potter színdarabot adják, de a kétszintes, angol mintás bóvlit (aka ajándéktárgyakat) áruló boltból végül ki kellett menekülnöm. De térjünk vissza a Temze partjára: míg Zsuzsi önfeláldozóan beállt a sorba (mivel a földszinti jegyekhez nem jár helyfoglalás), mi kimentünk a Millenium Bridge-hez hosszú záridővel és állvánnyal szórakozni, ami a londoni látkép mellett nagyon élvezetes és eredményes volt. De a színház is nagy élmény: sikerült közvetlenül a színpad elé állni, így kéznyújtásnyira ölte meg tőlünk Jágó Rodrigót. Igaz, a derekam le akart szakadni a végére és a shakespeare-i angoltudásom hagy maga után kívánnivalót, de az előadás így is lenyűgözött: az erő, a lendület, ami tombolt a színpadon, a sok mozgás, ének, ami sajátja a helynek, és az alakítások megfogtak. Különösen tetszett, ahogy Jágót ábrázolták: sosem láttam még ennyire kisszerűnek és szánalmasnak; nem nagyformátumú intrikus, csak egy sértett ember állt előttünk (az Oscar-díjas Mark Rylance tolmácsolásában). Viszont így fél 3 után indultunk haza, ami a londoni közlekedésben elég holtidő: így végül csak hajnali 6 körül, mikor már kelt a nap és madarak, értünk haza. Tele voltunk energiával, hát aludni tértünk. 

London éjjel

Másnap nem is terveztünk nagy programot, aludtunk egy közepeset, majd indultunk az újabb Globe-előadásra. Kicsit aggódtunk is, ki fogunk-e tartani végig, de egy kis kávé átlendített mindhármunkat. Az Eyam új bemutató volt, egy XVII. századi történetet eleveníttet fel, mikor is a Derbyshire-ben lévő falu lakói a pestis kitörését követően nem menekültek, hanem karanténba zárták magukat, így próbálva megelőzni a betegség terjedését. A darab nem volt tökéletes, túl nagy volt a szakadék az első felvonás emberi drámái, féltékenykedései és hatalmi harcai, valamint a második felvonás szinte már isteni elszántságot mutató hősei között, és nem is igazán lépte túl a történetmesélés kereteit, nem adott katarzist. Ezzel együtt én már annak is örültem, hogy követni tudtam a régies angolsággal megírt előadást, ugyanakkor élveztem humorát és emberségét. Ráadásul megérkezést követően egy pár szót beszélgettem a mellettem ülő úrral, aki maga is abban a megyében él, ahol a darab játszódik, sőt, még Budapesten is járt. Csiszolgattam az angolom. A hazafelé úton pedig bepillantást nyertünk az utolsó vonattal hazafelé tartó, színes és elég harsány brit közösségekkel – legalább a gyerekek cukik voltak.

London éjjel

Utolsó napunkat a Buckingham palotánál kezdtük, ahol sikerült elcsípnünk az őrségváltást; persze, ha sikerült volna bármit látni a hatalmas tömegben. Ahogy Móni megjegyezte: hihetetlen, hogy vannak emberek, akik még nem látták – a tömegből kiindulva nehéz ezt elhinni. Végigsétáltunk a St. James Parkban, ahol a madarak jelentették a legnagyobb attrakciót, míg a Hyde Parkba visszasétálva élveztük a csöndet. De sikerült elkapnunk egy filmforgatást is: a The Crown új évadát forgatták éppen, egész pontosan Churchill temetését, amit eksztatikus hangulatban fogadtam. Csak kibújt belőlem a rajongó. A Westminster apátságnál és a Parlamentnél hatalmas volt a tömeg, folyamatosan zúgtak a harangok, a London Eye pedig dacolt a fel-feltámadó széllel. Végül a Covent Gardennél zártunk, ahol 193 lépcsőfok megmászását követően végre kijutottunk az utcaszintre és a színes tömegben elvegyülve kerestünk teaboltot – a tea mellett pedig sikerült mini cupcake-t is ennem.

A St. James Park madarai: a pihengető szárcsa; lúdetetés; a Parlament

Ez az egy hét tele volt mindenféle élménnyel, voltak nyugis és pörgős részei egyaránt, jutott idő pihenni és ezerrel mászkálni is. Gondolkodtam azon, nem volt-e ez így kevés, de arra jutottam, nem. Mert élveztem azt, hogy nem rohangálunk időre, van idő élvezni a dolgokat és lazulni; nem az a fontos, hogy a British Museum mellett feltétlenül megnézzem egy nap alatt a National Gallery-t is. Nem tudtam betelni az angol udvariassággal, az emberek, még ha látszólag is, de mindig figyelmesek voltak. A kis vörös téglás házak, a régen látott hajnali fények, a nyugalom és a (relatív) hosszú vonat- és metróutak pedig velem maradtak Ha Londonban jársz mindenképpen tartsd szem előtt: Mind the Gap! Goodbye and thanks for All the Fish!
 
The Eye

2018. szeptember 23., vasárnap

The magical roundabouts – London, első rész

Ez volt az első olyan utazásom, ami tényleg bakancslistás helyre vezetett. Nem mintha nem élveztem volna a korábbi utazásaim, de azok általában barátok meglátogatásához vagy más kívánságokhoz kapcsolódott - ez nem panasz, csak ténymegállapítás. De az angol kultúra és irodalom, a táj (a „fenyér” a Brontë nővérek regényeiben), a királyi család történetei, az abszurd humor a’la Monty Python és mások, mind-mind lenyűgöztek fiatalkoromtól a mai napig. De ezt az utat dublini és londoni barátnőimnek és legújabbkori szerelmemnek, Shakespeare-nek köszönhetem. A túra apropóját ugyanis nem egy, hanem rögtön két Globe-színházlátogatás jelentette. De addig is: „now something completely different”.
 
Addlestone

Kevés olyan kirándulás van, ahol már az indulásnál érzed, ez jól fog sikerülni. Ez egészen konkrétan a British Airways londoni járatán kapott el, mikor a szokásos száraz biztonsági okítás helyett Michael Caine, Naomi Harris, Joanna Lumley vagy éppen az új Erzsébet királynő (The Crown sorozatból), Olivia Colman fogadott egy jótékonysági akció keretében. Ezt követően pedig szóba elegyedtem a Dunaújvárosi Egyetem egy oktatójával, és olyan mérnöki dolgokról hallottam, amit csak próbáltam felfogni. De legalább a dunaújvárosi közvilágítás helyzete kapcsán képben lehettem.

Addlestone