Nem árulok zsákbamacskát: szomorúan konstatáltam magamban, hogy nekem nem tetszett ez az előadás. De attól sokkal szomorúbb lettem, hogy azt éreztem, nekem ezt titkolnom kell(ene). Manapság hazánkban valami kettős mérce van a társadalmilag jelentős, de valamilyen fokon vitatott témákkal kapcsolatban, mint az antiszemitizmus, rasszizmus/cigánykérdés, homoszexualitás, vagy újabban a menekültek ügye. Aki haladó szellemiségű (vagy annak gondolja magát), annak mintha kötelező lenne elfogadóbbnak lennie, míg a „másik” gárda ordítozva fröcsög. Mindenki jobbnak gondolja magát a másiknál, és ezt nem fél ki is nyilvánítani. De aztán rájöttem, hogy egy előadás nem az élet, annak megítélése, minősége független a valóságos körülményektől, és pont az ilyen előadások kapcsán lehetne jót beszélni arról, ki, mit is gondol a témáról. Úgyhogy most csak kicsit leszek politikus, de inkább őszintén megmondom a véleményem egy olyan darabról, ami fontos kérdéseket boncolgat, csak szerintem hibásan.
Jean Poiret azonos című darabja 1973-ban született – mondhatjuk, akkor még ennél is másabb volt a légkör. Az LMBTQ-közösség (akiket persze akkor még nem hívtak így) még egy talán ennél is zártabb világban élt,
a legtöbbünknek egyáltalán nem volt képe erről a közegről. Ma már úgy gondolom, illetve remélem, ennél többet. Ebben számomra eljárt az idő a darab felett, nem lesz annyira polgárpukkasztó, nem lesz annyira őrült, mint ami lehetett 40 éve.
Ellenben a család problémája nagyon is valós: mi történik, ha egy meleg pár fia felnő és meg akar nősülni? Hogyan éli meg ezt a szülő, hogyan éli meg ezt a gyerek? Hogyan alakul a viszony egy olyan apóssal, aki egyáltalán nem tudja elfogadni ezt az értékrendet? Az ilyen és ehhez hasonló, valóban húsba vágó kérdések megválaszolásával azonban adós marad a darab, valószínűleg annak műfajából adódóan is. A musical színes és pörgős, de ritkán mélyül el igazán, ami jelen előadásra is igaz volt. Ugyan a dalszövegek között van pár okos darab, az átvezető részek didaktikussága éppen ezek mellett bántó.
Jean Poiret azonos című darabja 1973-ban született – mondhatjuk, akkor még ennél is másabb volt a légkör. Az LMBTQ-közösség (akiket persze akkor még nem hívtak így) még egy talán ennél is zártabb világban élt,
a legtöbbünknek egyáltalán nem volt képe erről a közegről. Ma már úgy gondolom, illetve remélem, ennél többet. Ebben számomra eljárt az idő a darab felett, nem lesz annyira polgárpukkasztó, nem lesz annyira őrült, mint ami lehetett 40 éve. Ellenben a család problémája nagyon is valós: mi történik, ha egy meleg pár fia felnő és meg akar nősülni? Hogyan éli meg ezt a szülő, hogyan éli meg ezt a gyerek? Hogyan alakul a viszony egy olyan apóssal, aki egyáltalán nem tudja elfogadni ezt az értékrendet? Az ilyen és ehhez hasonló, valóban húsba vágó kérdések megválaszolásával azonban adós marad a darab, valószínűleg annak műfajából adódóan is. A musical színes és pörgős, de ritkán mélyül el igazán, ami jelen előadásra is igaz volt. Ugyan a dalszövegek között van pár okos darab, az átvezető részek didaktikussága éppen ezek mellett bántó.
