Szerelmes szellem - Ghost

 A cikk eredetileg az SFmagon jelent meg. Ez most egy kakukktojás lesz, mert a Ghost nem szerepel az 1001 filmes könyvben, de ismét csak meleg volt és a rendező Jerry Zuckert most említettem a múlt héten :)

Időnként megéri régi filmekről olvasni, néha érdekes dolgok derülnek ki. Például, ha megnézzük az 1990-es év box office adatait világviszonylatban (de akár csak az amerikai piacon is), akkor az első három helyen meglepő filmeket találunk – legalábbis mai szemmel mindenképpen. Mindhárom eredeti forgatókönyvből dolgozott, nem adaptáció vagy folytatás; mindhárom a mai napig nagy népszerűségnek örvend (egyikük nélkül a karácsony sem működik), és remekül megmutatja, mennyire más mozgatta akkoriban az embereket – vagy éppen Hollywoodot (igen, tudom, most nagyvonalú vagyok, mert azért voltak folytatások és adaptációk abban az évben, csak nem ezek lettek a legsikeresebbek). Ez a három mozi pedig a Micsoda nő (Pretty Woman, 1990), a Reszkessetek, betörők! (Home Alone, 1990) és a Ghost (Ghost, 1990). Valahol hihetetlen ez utóbbi sikere, azaz hogy egy paródia-rendező egy távolról nézve horror-ötletből minden idők egyik legsikeresebb romantikus (és 1990 anyagilag legjövedelmezőbb) filmjét alkotta meg.

A huncut fa esete - Gonosz halott

 Ez a cikk eredetileg az SFmagon jelent meg, a Retromozi sorozat keretében. Nem raknék hozzá semmit, az egyik leggördülékenyebben íródott cikkem. Jó volt az alapanyag.

A filmipar demokratizálódása valamikor az 1960-1970-es években elkezdődött. Egyre olcsóbb lett a nyersanyag, könnyebben hozzáférhetővé váltak az eszközök, nem kellett már nagy filmstúdióknál könyörögni lehetőségért (bár azért pénzt összekalapozni nem lett feltétlenül könnyebb). Persze nem minden műfajban működött a kis költségvetés; főleg horrorok vagy vígjátékok esetén, amikor egy doboz zsírkrétával, pár tubus technokollal, néhány üveg sörrel és pár haverral filmet lehetett csinálni. 40 éve Sam Raimi rendező maga is erre gondolt, fogta a barátait és elutazott Tennessee-be, hogy elkészítse a Within the Woods című rövidfilmjének egész estés verzióját.

A „ház az erdőben” típusú filmek talán nem voltak ismeretlenek a horror zsánerben, elvégre sok mozi játszódott elszigetelt helyeken, de a Gonosz halott (The Evil Dead, 1981) teremtette meg ennek leginkább használt (mára inkább elhasznált) kliséit. Egy csapat fiatal szórakozni, inni és szeretkezni indul a hegyek közé egy elhagyatott kis kunyhóba, ám ott összetalálkoznak valami félelmetessel, szól a fáma. Ezt a rendszert olyannyira csúcsra járatták többször is (többek között maga Raimi is a folytatásban), hogy már saját meta-paródiája is elkészült a Ház az erdő mélyén (The Cabin in the Woods, 2011) címmel. A Gonosz halott azonban még komolyan vette magát, annyira legalábbis mindenképpen, hogy komolyan vette a horror zsánerből eredő kitételeket és hideglelős szórakozást alkotott.

Ehhez pedig visszanyúlt az ősökhöz, egészen Lovecraftig. A háttértörténetül szolgáló hangszalagok, melyen egy idős tudós egy rejtélyes könyvből olvas, mely megidéz sosem látott erőket, már önmagában is kapcsolatot teremt. De később megtudjuk, hogy az a Necronomicon, a Lovecraft által kitalált fiktív, emberbőrbe kötött könyv (melyet azóta már meg is írtak), még inkább megerősíti ezt a kapcsolatot. Raimi azonban nem megy el a kozmikus horror irányába (ehhez legközelebb talán a második rész zárásában jut), és bár maguk a lények megérthetetlenek, nem ebből a megérthetetlenségből fakad a félelem, hanem sokkal testhez kötöttebb aktusból, a megszállásból.

A megváltás horrorja – A passió

Lassan 17 éves ifjúságom egyik botrányfilmje A passió (The Passion of the Christ, 2004). Még emlékszem, hogy egyetemistaként ingyenes vetítésen néztük, de nem sok maradt meg belőle. Erőszakossága nem érintett meg akkoriban, és mivel keresztény sem vagyok, nem igazán tudtam csatlakozni a diskurzushoz. Egyedül azon választását tartottam jónak (a zenéje és néhány képi megoldása mellett), hogy korabeli nyelveken szólaltak meg a szereplők. Aztán el is felejtettem a filmet. A hétvégén viszont jó néhány, a kereszténységgel foglalkozó filmet megnéztem, így eszembe jutott Mel Gibson opusza is.

Az biztos, hogy A passió nem egy kifinomult, finom alkotás: brutalitása mai szemmel is durva és hatásos. És minél többet gondolkoztam rajta, annál inkább horrorfilmnek tűnik. Gibson elmegy a végsőkig abban, hogy bemutassa, mit képes elviselni egy emberi test. A vér vöröse, a meggyötört hús, a korbácsoló katonák kegyetlensége mind erősíti a szadisztikus hangokat, testhorror irányába elvíve a képeket. Szintén a fenyegetést növeli a Sátán szerepeltetése: az androgün figura kísértőként jelenik meg Krisztus előtt, sápadt, szemöldök nélküli arca, az orrában megjelenő féreg, a kígyó és a kezében fogott torz gyermek (az anya és a gyermek keresztényi képének bizarr tükreként). Ha hozzáadjuk a jump scare-ket is a Júdást ijesztgető fiúk képében, vagy a halál és a bomlás ábrázolását, eszközök szintjén egy erős horrorfilmet kapunk.

Dracula és a harcművészetek – The Legend of the 7 Golden Vampires (1974)

Ajánlás: öcsémnek, akinél kevés ember élvezhetné jobban ezt a mozit

Van az a szókapcsolat, hogy bűnös élvezet. Ezek tipikusan azok a filmek/könyvek stb., amikről tudod, hogy fájni fognak, mégis engedsz nekik. Amikor meghallottam, hogy a Hammernek létezik egy filmje, amit a hongkongi legendás filmstúdióval, a Shaw Brothers-szel készített, tudtam, ezt mindenképpen látnom kell. Nem vagyok nagy rajongója a harcművészeti filmeknek, de sejtettem, hogy ez a mozi pont beleillik majd a bűnös élvezet kategóriába. Nem is kellett csalódnom.

A történet szerint egy kínai, szerzetesi ruhát viselő férfi érkezik Erdélybe, mégpedig Dracula kastélyába. A felébredő grófnak előadja, hogy faluját a hét arany vámpír uralja, de hatalmuk fakulóban van, ezért kéri a vámpírok urának segítségét. Dracula be is száll a bizniszbe, de átveszi a férfi alakját. 100 évvel később Van Helsing épp Csungkingban tart előadást a vámpírokról és ismertet egy kínai legendát is a témában, de a helyiek nem igazán akarnak hinni neki. Felbukkan azonban egy fiú, aki bevallja, ismeri a mondát, sőt, kéri a professzor segítségét, kísérje el oda és mentse meg ősei faluját. A férfi végül rááll és fiával, valamint egy kalandvágyó svéd özveggyel elkíséri a nyolc harcművész testvért, hogy megszakítsák a vámpírok rémuralmát.

Cushing, Lee és a nők – The Hound of the Baskervilles (1959), The Gorgon (1964)

Peter Cushing és Christopher Lee – ez a két név az elsők között lesz, akivel a néző találkozik, ha Hammer-horrorok nézésére adja fejét (a harmadik talán Terence Fisher, aki a páros rengeteg filmjét rendezte). A brit film két legendája számtalanszor játszott együtt és ennek eredményeként jó barátok is lettek, olyannyira, hogy Grand Moff Tarkin szerepe azután került Cushinghoz, hogy Lee lemondta azt. A legtöbb esetben Lee játszotta a szörnyet, Cushing pedig a protagonistát (bár a kép sokszor nem is annyira egyértelmű, különösen például a The Curse of Frankensteinben). A legutóbbi két filmünkben azonban pont más volt a felállás, nem a megszokott szerepekben láthatjuk őket, de nem csak emiatt voltak izgalmas alkotások.

A The Hound of the Baskervilles a klasszikus Sherlock Holmes-történet sokadik feldolgozása, apró csavarokkal. Sir Charles Baskerville rejtélyes halálát követően fia, Sir Henry visszatér Baskerville Hallba. A családot generációkra visszamenőleg átok sújtja, többen a lápon lelték halálukat. Sherlock Holmes persze nem hisz a babonákban és feltett szándéka, hogy felderíti az emberi tetteket az események mögött.

A film nagy vonalakban követi a regény cselekményét, legnagyobb módosításáról később fogok beszélni. Néhány apróbb változtatás a gótikus horror hagyományait szolgálja, egy kicsit több félelemkeltő elem került bele, és a rosszfiúkat is könnyen meg lehet különböztetni a testi fogyatékosságuk által. Belekerült az a The Curse of the Werewolfból ismerős momentum, ami a korábbi nemeseket egyértelműen erőszakos és éppen ezért negatív színben tünteti fel, bár itt nem megy át szocialista színezetben. Ezen túl persze egy tipikus Hammer-film is: jól operál a zárt terekkel; nehéz bútorokkal, függönyökkel és élénk színekkel zsúfolja tele a teret, a külső éjszakai jelenetek mintha mindig világosban játszódnának és persze kicsit vontatott is, a tempója nem a mai nézőknek készült. Ennek ellenére a maga módján izgalmas, Sherlock Holmes egyfajta modern szuperhősként járkál a vásznon, még egy bányabalesetből is könnyedén kiszabadul.

A közömbös nap színe előtt - The Wicker Man (1973)

A Coupling és Britt Ekland, Nicolas Cage és a méhek, Christopher Lee és a Hammer horrorok – számos jel mutatott arra, hogy A vesszőből font embert (ami az eredeti keresztségben The Wicker Man néven fut) meg kell néznem. Bár nem látszik, de közeledik a tavasz, így épp itt volt az ideje, hogy valami pogány rituálét nézzek filmen, gondoltam én. Sokkal, de sokkal különlegesebb élményt kaptam, aminek valóban ott a helye valamennyi horrorrajongó kedvencei között.

Howie őrmester a világtól elzárt Summerisle szigetére utazik, hogy megtaláljon egy eltűnt lányt. A vidék furcsa, az emberek is, és a keresztény férfi egyre növekvő értetlenséggel figyeli a hely pogány rítusait. A sziget ura, Lord Summerisle beavatja abba, hogy nagyapja hogyan változtatta termővé a kopár, hideg sziklát az ősi istenek tisztelete által. Így szépen-lassan fény derül arra, hogy a lány valószínűleg egy termékenységi rítus áldozatává válik, ha a férfi nem lép időben. De talán az űzött vad és a vadász nem az, akinek azt Howie elképzeli.

Anthony Schaffer (legismertebb drámája a Mesterdetektív, amiből két film is készült, remek szereposztással) forgatókönyve izgalmas és szokatlan szemszögből vizsgálja az inkább krimire hajazó alaptörténetet: a kereszténység és a pogányság találkozásaként. A hangsúlyosan hívő Howie kezdetben értetlenséggel, majd növekvő borzongással figyeli a szigeten történteket, kötelességét sosem veszíti el szem elől, végig küzd az eltűnt lány életéért és végső soron józan eszéért. A rendőr számára teljesen érthetetlen és gonosz az, amit lát és megtapasztal, és hiába hat rá is csábításként ez a fajta természetközeliség, megőrzi az isteni elhivatottságot. Persze, Istentől nem érkezik erre válasz, ami külön feszültséget ad a mozinak. De egy racionális ember számára is ugyanilyen ijesztő a pogány rítusok jelentése és felvezetése, megmutatja, hogy milyen ördöginek tűnik ez a fajta rideg gyakorlatiasság, amit áthatja Summerisle lakóit. A modern értékrend szerint elfogadhatatlan, míg abban a világban, amiről szeretjük azt hinni, már nem, sőt, réges-rég nem létezik, érthető, sőt támogatható ez a gesztus.
 

A szexualitás, mint olvasat - Dr. Jekyll and Sister Hyde (1971)

Valamikor régen, mikor egy barátnőm az irodalmi alkotásokban lévő tükör-szimbólumról írta szakdolgozatát, olvastam a Dr. Jekyll és Mr. Hyde különös esetét (A gólyakalifa mellett). Az rémlett belőle, hogy az emberi személyiség jó és rossz oldalával foglalkozik, de a részletek nem annyira. De még így is feltűnt, hogy a Hammer Stúdió felturbózta az alapanyagot, és mint kiderült, nem csak női Hyde-ra telt az erejükből.

Dr. Jekyll egy jószándékú fiatal orvos, aki olyan gyógyszert kíván kifejleszteni, ami valamennyi kórságot gyógyítja. Mikor azonban rájön, hogy élete rövidnek bizonyul a feladathoz, az ifjúság elixírét kezdi kutatni. Kifejleszt egy szert, ami valóban megfiatalítja, de egyúttal nővé is változtatja – mégpedig egy skrupulusok nélküli ifjú hölggyé, aki bármit megtesz az irányításért, és hogy életben maradjon. Mivel további kutatásaihoz női testekre van szüksége, ezért Dr. Jekyll kelletlenül, de felhasználja Sister Hyde-ot egészen az elborzasztó fináléig.

A film nagyvonalúan kezeli az eredeti Robert Louis Stevenson-művet, leginkább talán azzal, hogy behelyezi az 1800-as évek Londonjába, közelebbről Hasfelmetsző Jack korába. Whitechapelben járunk, az utcákon köd és szmog gomolyog, kurvák iszogatnak a söntésben, az utcán pedig finom urak keresik társaságukat. Ebben az amorális közegben él Dr. Jekyll és ez bizony nyomot is hagy rajta: kutatásaihoz a női testeket nem a legtisztább forrásból szerzi (a film konkrétan megidézi Burke és Hare, mint valódi/fiktív testtolvajok alakját), sőt, később maga veszi át a beszerző funkcióját, így válva a whitechapel-i gyilkosságok gyanúsítottjává. A fiatal férfi alakjában megidéződik a korábbi Frankenstein doktor, aki a „nagyobb jó” érdekében vállalja, hogy szörnyű dolgokat tesz; milliók megmentésének vágya igazolja pár kurva halálát. Persze ebben a világban végül nem marad megtorlatlanul Hasfelmetsző Jack, de a tudós felelőssége mellett egy mélyebb, pszichológiai dráma is rejlik.

Retro: A vámpír utódja - Bram Stoker: A fehér féreg fészke

Amennyit foglalkoztam mostanában Drakulával és más régi horrorszörnyekkel, elővettem egy régi cikkem Bram Stoker egy, a vámpírmitológián túlmutató könyvéről. Az írás valamikor 2009-ben jelent meg az Intergalaktikán, az Így írtok ti blogon és az egyik első recenziós könyveim egyike volt. Régi szép idők olyan emberekkel, akiket elfújtak tőlem az évek...

Ha azt mondom, Bram Stoker, szinte mindenkinek a Drakula jut az eszébe. Hiába, no, vannak egykönyves szerzők, akik hiába próbálkoznak első, kirobbanó sikerüket követően bármivel, tőlük örökké ugyanazt várják. A Metropolis Media azonban úgy döntött, megmutatja, mi van a vámpír árnyékában.

Az ifjú Adam Salton egyetlen élő rokona, a nagybátyja invitálására hazatér Ausztráliából Anglia egy ősi idők óta lakott vidékére. A fiatalember kezdettől fogva különös árnyak között éli új életét, egy bogaras és különc, régi-új földesúr és egy titokzatos asszony egyre szorítóbb környezetében. A szerelem és az ősi fenevad, a fehér féreg felbukkanásával neki is határoznia kell, mit is tegyen boldogsága érdekében…

Szocialista mese vérfarkasokkal - The Curse of the Werewolf (1961)

Ahogy egyre több horrorfilmet néztem meg az évek alatt, de inkább persze főleg azért, mert olvastam is róluk, ráébredtem, hogy mennyire összetett dolgokat kísérelnek meg átadni. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy a törekvés más zsánerekből hiányzik, hiszen legyen szó sci-firől, fantasy-ről vagy éppen westernről, bármelyikben megjelenhetnek az alaptoposzokon túlmutató gondolatok, mintázatok. A horrorfilm szimbólumrendszere azonban mélyebbnek tűnik: a zsigeri félelem okai sok esetben a hétköznapi valóságunkban gyökereznek, egyetemes és egyszerű emberi tapasztalatokban – csakúgy, mint a meséknél.

A The Curse of the Werewolf nézése közben eszembe jutott az a gondolat, hogy a likantrópia nem ábrázol mást, mint a tinédzserkor gyötrelmeit. Biztos vagyok benne, hogy olvastam valahol és nem saját találmány, de ennyire világosan csak most láttam meg: a főszereplő fiúban a gyilkos ösztönök a vér megízlelésével ébredtek fel, még gyermekkorban. És a vér, mint szimbólum, nem kötődik-e különösképpen a pubertáshoz; bár egyértelműen csak a nőknél jelenik meg, de a Piroska és a farkas meséjéből is tudhatjuk, hogy a vörös szín magával vonzza a szőrös ragadozót is. Farkasemberünk összezavarodott, furcsa tapasztalatokkal ébred és nem ismeri meg önmagát sem – mik ezek, ha nem a felnőtté válás egyértelmű jelei? Tűnhet akár erőltetettnek is a gondolat, hiszen a vérfarkasokat eltérő közegben inkább a másság kifejezőinek tartják (pl. a messzi délen, a True Bloodban), itt azonban a felnőtté váláshoz tudtam kötni megjelenését. A család elfogadó reakciói, a szeretet fontosságának hangsúlyozása a kórral való küzdelemben is aláhúzza ezt a gondolatot, hiszen az elfogadás és a szeretet (bár nem a Disney-fél látványosan giccses formában) segíti talán leginkább a fiatalt átevickélni a nehéz éveken.

Az amoralitás kakofóniája - The Curse of Frankenstein (1957)

Az újabb Hammer-film előzetes képeit látva aggódtam, hogy nem tudom majd komolyan venni a végeredményt. Christopher Lee úgy nézett ki, mintha bekenték volna a fejét takonnyal, így nehéz félelmetesnek, de még csak szánandónak is tekinteni Frankenstein teremtményét. A filmet látva azonban megváltozott a véleményem: sokkal kevésbé szólt a teremtésről, helyette inkább az emberi hiúságról, gonoszságról, a haladás mindenek felettiségéről és a tudomány felelősségéről értekezett. Legkevésbé az a szörnyeteg, akiről azt gondoljuk.

A történet lazán kapcsolódik Mary Shelley Frankensteinjéhez, mondjuk úgy, az eredeti mese egyik felét dolgozza fel: itt is él Svájcban egy doktor, aki kísérleteket folytat a halottakkal, majd megalkot egy lélegző emberi lényt elhunytak testrészeiből. A kiindulópont után azonban egyáltalán nem kapcsolódik a teremtő és a teremtmény viszonyához, illetve utóbbi lázadásához. A fókuszban végig Victor Frankenstein marad, az ő megszállottságával, önhittségével, vagy inkább gonoszságával.

A film ugyanis abszolút amorális figuraként ábrázolja a doktort, gyakorlatilag az első pillanattól kezdve, mikor megpillantjuk a börtönben ülve. Első tette sem más, mint hogy könyörög a papnak, de egyúttal erőszakkal akarja rávenni arra, hogy meghallgatása őt. Szemében senki sem több annál, mint amire fel tudja használni előrejutása során. Egyetlen kvázi kapcsolata a tanárából kutatótársává avanzsált Paul Krempével alakul ki, de ez utóbbi szerepe is kimerül abban, hogy mindenben aláhúzza a doktor nagyszerűségét. A két női alak, a szerető, majd később a feleség sem igazi társ, sőt, Frankenstein habozás nélkül megöli az előbbit, mikor az fenyegeti terveit. Ugyanilyen kíméletlenséggel bánik el azzal az idős tudóssal is, akinek agyára szüksége van a lény megalkotásához. Gyilkosság és pusztulás kíséri útjait.

A múmia háromszor – The Mummy (1932, 1959, 1999)

A Hammer-horrorok iránti újkori rajongásom következő állomása, a RetroShock-nak is köszönhetően A múmia lett. Viszont, ahogy ezt nagyobb társasággal megnéztük (tanulság: ne nézd így, mert ha élvezni akarod, ahhoz kell beleélés és nyugalom), felmerült, hogy mennyit merített az 1932-es eredeti, Universal-féle A múmiából. Ezért úgy döntöttem, megnézem, Boris Karloff mit hozott ki Imhotepből. És ha már egyiptomi főpap, akkor kicsit megemlékezek a Brendan Fraser-etapról is. Gyolcsra fel!

Talán az a legérdekesebb, hogy mindhárom film nagyjából azonos elemre hagyatkozik, azaz a múmia szerelmére ősi kedvese iránt, aki korán elhalálozik és akit vissza akar hozni a sírból. Ezért az isteneket sértő tettéért azonban megátkozzák és arra kárhoztatják, hogy újra járnia kell az emberek között, ha felélesztik egy ősi tekerccsel. Ezen a ponton azonban kicsit különválnak, mert az eredeti moziban és az 1999-es változatban Imhotep nagyjából azt teszi, amit akar, de a Hammer-moziban Kharis, az ottani múmia kötve van az őt felélesztő férfi parancsaihoz. De természetesen mindhárom filmben van egy nő, aki az elhunyt kedvest testesíti meg, még ha eltérő hatásfokkal is.

A női alakokon végig is vehetjük, hogy milyen változások is játszódtak le a társadalomban 100 év alatt. Az eredeti film Helen Grosvenorja meglepően üde jelenség, bár férfiak rángatják ide-oda, holmi megmentésre váró nőként vagy éppen a vágy tárgyaként, vannak ügyes lépései és önálló tettei, különösen a végkifejletben. Egyébként is izgalmas, ahogy két lélek hadakozik benne, az ókori hercegnő és a modern nő. Az 1930-as évekhez képest enyhén szexualizált a karakter, különösen a kosztümök terén, de ahogy a Wikipédia is írja, még a Hays-kódex előtt járunk, még nem volt teljesen tiltott az erotika. Ez az önállóság az 1959-es Isobel Banningből teljesen hiányzik, inkább csak egy díszlet és klasszikus megmentésre váró nő, semmint hiteles karakter. A film a gótikus horrorok hagyományát követve amúgy is nemesi férfiakkal van tele, így egy nőnek nem sok szerep jut. 1999-ben Evelyn Carnahan már egy tudóst játszik, aki legyen bármilyen szétszórt is, nem kell állandóan megmenteni. Bár az is jól áll neki, mégis egy tűzrőlpattant, talpraesett modern nő.

Kör közepén fekszem - The Devil Rides Out (1968)

Tovább folytatódik a Hammer-őrület… mégpedig egy olyan filmmel, amit nem érdemes a mai elvárásainkkal nézni. Legalábbis nem tartozik a horrorfilmek azon válfajába, ami nyugtalanító módon ér véget és emiatt a feszültség nem oldódik fel, hanem a nézővel marad és rémálmokat okoz számára. A The Devil Rides Out ebben a tekintetben pont annyira régimódi, mint amit a készítésének dátuma ígér. Másban viszont pont ennek ellenére rettentő szórakoztató.

 

Már korábban gondolkoztam azon, miért is annyira vonzó számunkra a gonosz. Annak idején, amikor a Rosemary gyermekét olvastam, arra gondoltam, hogy a bűntudat miatt, hogy titokban mindannyian kicsit mazochisták vagyunk és nem hiszünk magunkban. Talán ebből is igaz valami, de most, hogy a Geekz egy elemzését olvasgattam egy másik Hammer-klasszikusról, a Twins of Evilről, akkor mégis az izgalom a kulcs. Hogy jó a zavarosban halászni, izgalmas játszani, megnézni meddig mehetünk el a gonoszság felé. A művelt nyugati elme szeret azzal kérkedni, hogy tudja, mi a jó és a rossz, így előbb vagy utóbb visszaborzad, viszont menekvésnek nincs mindig helye.

Drakula halott és sosem élvezte ennyire – Dracula (1958)

Drakula gróf feketén magasodik az erkélyajtóban, szemében várakozás, visszafojtott extázis. A nő a viktoriánus erkölcsökhöz kicsit lengén, egy szál hálóingben fekszik az ágyban. Ajka vörös, nagyon élénk vörös, mint a vér. A férfi szinte hangtalanul, hatalmas, bár kimért léptekkel odasétál az ágyhoz. A nő szemében mélyen iszonyat, de a felszínen, kikerekedett szemében csak vágy honol. Drakula nemesi arca állatiasra vált, előbukkannak hegyes szemfogai. A kamera a közeliről totálra vált, felemelkedik a köpeny és eltakarja a színt. Vágás.
 

Szexualitás, élénk színek, arisztokratikus figurák, visszafogott gore - na, ilyen érzés Hammer horrort nézni. Legalábbis a Dracula (aka Horror of Dracula, 1958) megtekintése után ezt állapítottam meg. A Hammer Stúdió az 1950-60-as években horrorfilmjei által vált híressé és segítette abban, hogy az 1930-as évek legendás szörnyei átvészeljék a vészkorszakot és relevánsak maradjanak az új közönségnek is. De ezek már nem azok az elegáns, fekete-fehér, lassú mozgású rémek voltak. A Hammernél ugyanis alkalmazkodtak az új igényekhez és a színes filmalapanyagokhoz is.

A Draculában szinte fojtogatóak a színek: zsúfolt szobabelsők tobzódó mintákkal, nehéz bútorokkal. A zöld bársony köpenyek sosem voltak ennyire mélyek, a vér sosem volt ilyen élénk vörös. És mindezt aláhúzta a visszafogott szexualitás némi állatias vonzerővel: dekoltázsok és visszafojtott vágy a szemben – a vámpírral szemben a férjnek nem sok esélye volt, könnyen felszarvazták. Persze, ehhez kellett Christopher Lee: minden idők egyik legmagasabb Drakulája könnyedén egyesítette magában az eleganciát, az erőt és a karizmát, képzett hangja pedig elvarázsolt mindenkit.

Felesleges köldöknézés - Alien: Covenant

Tegnap elég húzós estém volt; este héttől színház, fél 11-től pedig az új Alien-mozi. És bármennyire nem tűnik összeillőnek a két dolog, a végén mégis közös nevezőre hoztam őket: mindkét alkotás kevésnek bizonyult a maga módján. Az Utánképzés ittas vezetőknek, bár rendkívül szórakoztató és vicces előadás volt, a végén nem adott semmit: nem vált egy bevállalósabb szatírává, de egy komolyabb drámává sem. Valahol az Alien: Covenant is két szék között a pad alá esett: nem tudott kiteljesedni sem filozófiai, sem a horror síkján.

Azon gondolkodtam, mennyire jó is az nekünk, hogy Ridley Scott ennyire erőlteti a mitológiaépítést. Az Alien-filmek ugyanis valahol pont azért működtek, mert a lényeket nem kellett megideologizálni: félelmetesek, megrendítően idegenek és így teljességgel érthetetlenek voltak számunkra. Ez adta a sorozat egyik fő vonzerejét, és az előzményekből pont ez tűnt el. Persze a Prometheus nem csak azért nem működött, mert háttértörténetet kreált szörnyeinkhez (vagy mert szinte teljességgel hiányoztak a filmből), de kétségkívül lényeges elem volt az erőltetett filozófia a sztori hátterében. Az Alien: Covenantnek ugyan nem ez a fő vonulata, azonban jelen van, viszont ennek ellenére (vagy éppen ezért) sikerült teljesen kiherélnie a franchise-t.

Ebben a moziban ugyanis nem félelmetesek igazán kedvenc xenomorfjaink. Kapunk persze vért és öldöklést, itt láthatjuk szinte először őket nyílt terepen, nem klausztrofób űrhajóbelsőkben akciózni (ha a AvP-filmeket nem nézzük), ugyanakkor jeleneteikből hiányzik szinte mindenfajta feszültség, csak zsigeri félelemkeltés zajlik. Vannak persze ügyes beállítások, sokszor hatásvadász módon használja fel a kikelés aktusát a mozi, de mégsem ettől a filmtől lesznek rémálmaim a jövőben. Végig azt éreztem, hogy hiába akar az idegenek eredetéről is mesélni, mégis hagyja elsikkadni őket abban a pár akciójelenetben. Helyettük egy teljesen másfajta antagonistát kapunk: az ember saját teremtményét, Davidet.

A csalódás anatómiája - Prometheus

Most, harmadik megtekintésre jöttem rá, hogy mennyire akartam szeretni ezt a filmet, mennyire vágytam rá, hogy jó legyen. Annak idején a moziban sem éreztem mást, mint színtiszta csalódást és haragot, hogy egy ilyen remek világot így hagynak elsikkadni a nagyravágyásban. Pedig akár értékelhettem volna, hogy valaki végre nem a megszokott panelokat akarja használni egy folytatás/előzmény film esetében. Nos, ehhez talán az kellett volna, hogy a végeredmény jó legyen. Azóta időről időre előveszem, változott-e esetleg egy fikarcnyit is a véleményem. Most éppen az Alien: Covenant-re való várakozás ébresztette fel az újranézés igényét, de meg kell állapítanom, hiába a magyarázatok, a bővítések, a részletinformációk, nem lett jobb a film.

A quadrológia sem volt tökéletes, mégis meg tudtam bocsátani hibáit, mert ha másként nem, remekül működtek a sci-fi mellett akciófilmként vagy éppen horrorként. A Prometheus ellenben sokkal nagyobb élményt ígért: az eredeti kulisszák hitélménnyel való feltöltését; hogy láthatjuk, ahogy a teremtés mítosza összecsap a tudománnyal a Mérnökök keresése közben. Hogy az ember megtudja teremtése körülményeit. Témák, amik monumentális kifejtést ígértek. De az egész félrecsúszott a rendezés, de főleg a forgatókönyv hibái miatt.


Először is a karakterek: a film közel 10 főbb figurát akar mozgatni, de ehhez az kellene, hogy legalább felvázolja őket, keretet adjon nekik. De azon kívül, hogy kaptak egy-egy tételmondatot, ez nem igazán sikerül. A kiinduló koncepció szerint a Noomi Rapace játszotta Elizabeth Shaw lenne a hívő, míg párja, Charlie Holloway (Logan Marshall-Green, aki utálhatja, hogy a szegény ember Tom Hardy-jának titulálják) a tudomány embere. Csak ebben az a vicces, hogy pár elharapott mondaton kívül erre semmi nem utal. A főhőseink tipikusan nem cselekszenek, csak belecsöppennek a dolgokban, hogyan ismerhetnénk meg őket (erről ajánlom a Lessons from the Screenplay remek videóját).

Cthulhu Stepfordban – Robert Jackson Bennett: Horzsolások

Úgy látszik, a szörnyek megint menők. Az általam tavaly olvasott Madarak a dobozban azzal játszott el, hogy mi lenne, ha emberi ésszel felfoghatatlan rémségek özönlenék el a mi kényelmes kis dimenziónkat és megvalósítanának egy posztapokaliptikus víziót; a Horzsolások pedig az amerikai álom felszíne mögé tekintve talált oda nem illő csontvázak helyett csápokat. Mindkét könyv zseniális volt hangulatteremtésben, de míg az előző esetében a végkifejlet döcögött a felépített valóság fényében, addig az utóbbi esetében már az alapkoncepción érződnek némi oda nem illő sebek.

Mona Bright apja halála után szerez tudomást arról, hogy egy kicsi, új-mexikói városkában egy házat örökölt, ahol annak idején még anyja élte általa ismeretlen, de boldognak tűnő életét. Wink mindenben tökéletesnek tűnik: a gondosan nyírt pázsitok és frissen festett kerítések földje, ahol a keményített kötényes asszonyok finom pitéket sütnek. Persze hamar kiderül, hogy a tetszetős felszín csak álca és Monának minden zsaruösztönét be kell vetnie, hogy fényt derítsen a sötét erdők mélyén lappangó rejtélyre, mely során anyjához fűződő zűrzavaros kapcsolatát is rendbe kell szednie.

Ez lenne hát a sztori – a felszínen. Mert persze Bennett azért nagyratörőbb terveket dédelgetett magában, mint hogy egy egyszerű krimit írjon – melyhez amúgy sem lenne szükség 600 oldalra. A titkot itt is csak arra szolgálnak, hogy egy pszichológiai problémát ábrázoljon a szerző, mégpedig anyák és gyermekek bonyolult kapcsolatát. Ez ráadásul egy olyan kapcsolat, amelyet majdnem mindenki ismer (még aki nem ismerte az édesanyját, az is viszonyul hozzá valamilyen formában), és általában nem egyszerű: szülő és gyermek vágyai nem mindig egyeznek meg, és ezt, valamint a felek különböző személyiségét sokszor nehéz összeegyeztetni.

Gótikus horrorra pörögve – Bíborhegy

Úgy látszik, mostanában az átlagosnál és a kívánatosnál több horrort sikerült megnéznem. Valahol mélyen szeretem én az ijesztgetést, csak rosszul alszok tőle – szellemeket keresek a sarokban, jobban magamra húzom a takarót, nehogy valami kísértet megszabadítson tőle és társai. De most Tom Hiddleston miatt ismét találkoztam a félelmeimmel – igen, hölgyeim és uraim, sajnos a női énemet könnyebben rá lehet venni erre, mint a szigorú kritikust. Pedig Guillermo del Toro nem a szívem csücske, így voltak kétségeim, amelyek ráadásul a film megtekintése után sem tűntek el.

A Bíborhegy (Crimson Peak, 2015) egy nagyon is régimódi történet, amit nem csak a történelmi idő és a ruhák, de az egész sztorivezetés alátámaszt. Hiába jön velünk szembe az első szellem rögtön pár perc után, ezt követően jó ideig csak egy unalmasnak tűnő kosztümös romantikus filmet láthatunk, ami jó fél óra – negyvenöt perc után kezd csak beindulni, a feszültség azonban folyamatosan jelen van. Ez jó alapozásnak bizonyul, megismerjük a szereplőket, akik elkezdenek bennünket érdekelni, de még inkább a rejtély, hogy mi is ennek a különös testvérpárnak a szándéka hamvas hősnőnkkel.

Hogy ez az izgalmasnak tűnő alaphelyzet miért is okoz csalódást, annak jórészt a forgatókönyv az oka. Egyrészt sikerült a legordasabb sablonokkal elegyíteni a felbukkanó eredeti megoldásokat; a csavarok kitalálása egy tapasztalt mozilátogatónak a legcsekélyebb megterhelést sem okoz. Egy rejtélyes ház magányosan, a hegy tetején, ahol mindig hideg van és zörögnek a csövek – A ház hideg szíve (The Haunting 1963, 1999) óta kétlem, hogy bárki meglepődik a szellemek megjelenésén. Így hiába hatásos a vörös agyag, ami a film végére már magából a falakból árad, mintegy jelképezve hőseink romlását, mégsem válik szimbólummá.

Fehér ruha a homályban - Valami követ

Ritkán járok úgy, hogy egy film annyira bekúszik a bőröm alá, hogy egyszerűen nem tudok szabadulni tőle, állandóan a képei járnak az eszemben. Horroroknál azonban gyakran előfordul - már, amikor egyáltalán nézek ilyen filmeket, mert eléggé ijedős vagyok. Tegnap este majdnem törvényszerűen így jártam tehát, amikor barátokkal megnéztük a Valami követ és A tébolyultak c. filmeket. A második sokkal konvencionálisabb, a zombihorrort egyesítette az „állami összeesküvés”-kliséjével, hagyományosabb ijesztgetéseket használt, kevésbé tett rám mély benyomást. Az It follows eredeti címen futó mozi azonban már az alapötletével megvett, amit szerencsére nem sikerült elrontani a megvalósítás során sem.

A tárgyalt alkotás ugyanis a slasher és jellemzően a tinihorrorok egy jellemző kliséjét forgatja ki: csak akkor éled túl a gyilkos támadását (és így jó esetben a filmet is), ha szűz vagy. A Valami követ ehelyett egy olyan,  szukkubusznak vagy inkubusznak tekinthető lénnyel operál, amit szexuális úton lehet „elkapni”. Azaz hősünk lefekszik a barátjával, aki "átragasztja rá" ezt a démont, akit csak ő lát, és akkor tudja „tovább adni”, ha ő is szexel valakivel. Azonban ez sem jelent biztosítékot, ugyanis ha a lény megöli a következő áldozatát, az előző felé fordul, végig az egész láncon. Tehát nincs más megoldás: make love for your life!

A film elkerüli a meredek alaphelyzetből eredő csapdákat és egyáltalán nem válik szoft pornóvá. Éppen ellenkezőleg, a lehető legkevesebb testiséget mutatja, helyette sokkal inkább a főhősére koncentrál, illetve arra, hogy a lány, Jay, hogyan éli meg ezt a helyzetet, hogyan próbál menekülni, milyen megoldásokat próbál ki. A forgatókönyv éppen ezért baromira intelligens, rengeteg sosem látott ötletet használ egy démon kicselezésére, és ezzel együtt sokkal földhözragadtabb is, egyáltalán nem téved spirituális régiókba. A szörny itt pont az, ami, és hőseink sem keresnek egyházi vagy bármi más támpontot, fizikailag próbálják elpusztítani a lényt. Sőt, a film egyik hangsúlyos pontja, ahogy Sanyi haverom megjegyezte, hogy a felnőttek pártfogását sem keresik.

Rendhagyó áruházlátogatás - Grady Hendrix: Horrorstör

Üdvözöljük kedves Vásárlóinkat a Horrorstör áruházban! Kérjük, helyezzék el táskáikat a kijelölt szekrényekben! Ma én leszek kísérőjük, szólítsanak Mariannának! Kezdjük is meg vásárlókörutunk!

Először is fogják kézbe katalógusunk! „A rémület bútoráruháza” – ígéri a címlap, ragyogó külcsínnel. Apró geggel indít már a borító is, belül pedig hatásos képek keltik a feszültséget, amelyek az olvasás előrehaladtával megidézik a Fűrész-filmek szellemiségét. Groteszk, gonosz poénok, melyek szembesítenek a modern marketinggépezettel. De haladjunk is tovább!

A bejárattól jobbra találják alapítónk, Grady Hendrix képmását. Mr. Hendrix találta ki azt a koncepciót, ahogyan ma áruházunk működik. Mintául az Ikea szolgált, valamint a fogyasztói kultúra  egyéb szegmensei, amelyeket finom iróniával, bár némileg szájbarágósan épített bele kitalált világába. A legfontosabb, és erre kérjük figyeljenek, hogy itt minden az Önök kényelmét szolgálja, a legfontosabb, hogy Önök jól érezzék magukat! Ezért nem is megyünk bele mélységében a dolgokba, nehogy túl nehéznek találják a napi adagot. Mindenből csak egy kicsit, maradjunk csak szórakoztatóak!

Balra áruházunk Legfontosabb Célkitűzéseinek Listáját láthatják. A cél nem volt más, mint hogy egy szokatlan térben játszódó horrortörténetet adjunk Önöknek! Elvégre mi lehet kevésbé megszokott, mint egy bútoráruház?! Horrorok inkább játszódnak sötét erdő mélyén, nyirkos kastélyokban, vagy éppen mostanság már a szomszéd szobában vagy a saját lakásunkban, de valahogy eddig mintha a Tescót, BauMaxxot vagy az Ikeát senki nem pécézte volna ki magának. Ez utóbbi pedig különösen alkalmas az ijesztgetésre, hiszen a kiejthetetlen nevű bútorok között még a legbátrabb szívűek is megrettennek. Éjjel pedig minden átalakul, szokatlan árnyékok, kemény élek, berendezett szobák. És ez persze a fogyasztói társadalom egyik szentélye is, hiszen vannak, amik a svéd húsgolyókért képesek vásárolni – második otthonunk! Lehet annál ijesztőbb, mint hogy minden az Önök kényelmét és a minél nagyobb profitot szavatolja?!