A Coupling és Britt Ekland, Nicolas Cage és a méhek, Christopher Lee és a Hammer horrorok – számos jel mutatott arra, hogy A vesszőből font embert (ami az eredeti keresztségben The Wicker Man néven fut) meg kell néznem. Bár nem látszik, de közeledik a tavasz, így épp itt volt az ideje, hogy valami pogány rituálét nézzek filmen, gondoltam én. Sokkal, de sokkal különlegesebb élményt kaptam, aminek valóban ott a helye valamennyi horrorrajongó kedvencei között.
Howie őrmester a világtól elzárt Summerisle szigetére utazik, hogy megtaláljon egy eltűnt lányt. A vidék furcsa, az emberek is, és a keresztény férfi egyre növekvő értetlenséggel figyeli a hely pogány rítusait. A sziget ura, Lord Summerisle beavatja abba, hogy nagyapja hogyan változtatta termővé a kopár, hideg sziklát az ősi istenek tisztelete által. Így szépen-lassan fény derül arra, hogy a lány valószínűleg egy termékenységi rítus áldozatává válik, ha a férfi nem lép időben. De talán az űzött vad és a vadász nem az, akinek azt Howie elképzeli.
Anthony Schaffer (legismertebb drámája a Mesterdetektív, amiből két film is készült, remek szereposztással) forgatókönyve izgalmas és szokatlan szemszögből vizsgálja az inkább krimire hajazó alaptörténetet: a kereszténység és a pogányság találkozásaként. A hangsúlyosan hívő Howie kezdetben értetlenséggel, majd növekvő borzongással figyeli a szigeten történteket, kötelességét sosem veszíti el szem elől, végig küzd az eltűnt lány életéért és végső soron józan eszéért. A rendőr számára teljesen érthetetlen és gonosz az, amit lát és megtapasztal, és hiába hat rá is csábításként ez a fajta természetközeliség, megőrzi az isteni elhivatottságot. Persze, Istentől nem érkezik erre válasz, ami külön feszültséget ad a mozinak. De egy racionális ember számára is ugyanilyen ijesztő a pogány rítusok jelentése és felvezetése, megmutatja, hogy milyen ördöginek tűnik ez a fajta rideg gyakorlatiasság, amit áthatja Summerisle lakóit. A modern értékrend szerint elfogadhatatlan, míg abban a világban, amiről szeretjük azt hinni, már nem, sőt, réges-rég nem létezik, érthető, sőt támogatható ez a gesztus.
De nem is a pogányság okozta borzongató ellentmondások vannak a legnagyobb hatással a nézőre, hanem sokkal inkább a rendezés (by Robin Hardy), a hangulat. Ahogyan az őrmesterrel elkezdjük bejárni a szigetet, könnyen a hatása alá kerülünk: a lakók furcsák, de nem támadóan, frivol dalocskákat énekelnek, az éjszakai ég alatt szerelmeskednek, a kocsmáros lánya pedig olyan táncot jár énekelve a rendőr füle hallatára, hogy arra a holtak is megmozdulnak a sírjukban. A zene különösen erős pontja a filmnek: a dalok egyrészt felidéznek egy ártatlanabb kort, mikor nem az eszközök határozták meg az életünket, másrészt olyan nyíltsággal beszélnek az álmokról és vágyakról, ami idegen a mi korunkban. Ezzel együtt még jobban kihangsúlyozzák Howie kívülállóságát, hiszen ebben sem tud csatlakozni a szigetlakókhoz. A furcsa gyógymódok, a még szokatlanabb nyúlkultusz, az iskolai oktatás, amely a májusfa fallikus jelentéstartamával és egyéb szimbólumokkal foglalkozik, pedig még inkább eltávolítja a főhőst ettől a közegtől, noha más módokon folyamatos vonzást is kifejt az irányába. A rendőr hangsúlyos szűzies elkötelezettsége és a szexualitás folyamatos jelenléte a nézőre is hatást gyakorol.
Ezeket az érzéki elemeket remekül egészíti ki, mutatja be az operatőri munka, a szokatlan szögek használata, az a fajta dinamizmus, ami nem fél néha mégis a teljes képet bemutatni. Oda ragaszt bennünket az események sűrűjébe, legyen szó akár szűk vagy nyílt terekről. Vérfagyasztó, ahogy megmutatja a maszkokba öltözött helyieket. A záró képsorok pedig valóban döbbenetes erejűek: a Nap közömbös istenként figyeli az eseményeket, a mártíromságot éppúgy, mint a beavatottak öröménekét. És ez is egy belső feszültséget gerjeszt, hiszen azt tudjuk, a nap felkel holnap is, de azt nem, hogy a szigetlakók, áldozatuk felajánlását követően csakugyan mentesülnek-e a jövőre nézve is, vagy az istenek (esetleg a jó időjárás) végleg elhagyták-e kicsiny népüket és azok paradicsomát.
Végső soron nem tudtam eldönteni, mit is éreztem a film megtekintése után. Erőteljes alakítások (Christopher Lee egyik legjobb szerepe az elhivatott Lord Summerisle), remek felvetések, kiváló mozgóképes technika. De kétségtelen, hogy ez a film minden érzékemre hatott, megmozgatta a fülem és a szemem egyaránt úgy, hogy nekem is kedvem támadt táncolni és mulatni a film legvégére. Mert nehéz ellenállni ennek az ősi egyszerűségnek, magabiztosságnak még akkor is, ha modern eszem minden sejtjével tudom, nem helyes, amit látok. És valahol ez is a horror célja, mert azzal is képes megijeszteni, ha csak egyszerűen kifordít magadból.
A filmről a Wikipédián és az IMDb-n; a kelták vallásáról pedig szintén a Wikin lehet rengeteg érdekeset olvasni.
Anthony Schaffer (legismertebb drámája a Mesterdetektív, amiből két film is készült, remek szereposztással) forgatókönyve izgalmas és szokatlan szemszögből vizsgálja az inkább krimire hajazó alaptörténetet: a kereszténység és a pogányság találkozásaként. A hangsúlyosan hívő Howie kezdetben értetlenséggel, majd növekvő borzongással figyeli a szigeten történteket, kötelességét sosem veszíti el szem elől, végig küzd az eltűnt lány életéért és végső soron józan eszéért. A rendőr számára teljesen érthetetlen és gonosz az, amit lát és megtapasztal, és hiába hat rá is csábításként ez a fajta természetközeliség, megőrzi az isteni elhivatottságot. Persze, Istentől nem érkezik erre válasz, ami külön feszültséget ad a mozinak. De egy racionális ember számára is ugyanilyen ijesztő a pogány rítusok jelentése és felvezetése, megmutatja, hogy milyen ördöginek tűnik ez a fajta rideg gyakorlatiasság, amit áthatja Summerisle lakóit. A modern értékrend szerint elfogadhatatlan, míg abban a világban, amiről szeretjük azt hinni, már nem, sőt, réges-rég nem létezik, érthető, sőt támogatható ez a gesztus.
De nem is a pogányság okozta borzongató ellentmondások vannak a legnagyobb hatással a nézőre, hanem sokkal inkább a rendezés (by Robin Hardy), a hangulat. Ahogyan az őrmesterrel elkezdjük bejárni a szigetet, könnyen a hatása alá kerülünk: a lakók furcsák, de nem támadóan, frivol dalocskákat énekelnek, az éjszakai ég alatt szerelmeskednek, a kocsmáros lánya pedig olyan táncot jár énekelve a rendőr füle hallatára, hogy arra a holtak is megmozdulnak a sírjukban. A zene különösen erős pontja a filmnek: a dalok egyrészt felidéznek egy ártatlanabb kort, mikor nem az eszközök határozták meg az életünket, másrészt olyan nyíltsággal beszélnek az álmokról és vágyakról, ami idegen a mi korunkban. Ezzel együtt még jobban kihangsúlyozzák Howie kívülállóságát, hiszen ebben sem tud csatlakozni a szigetlakókhoz. A furcsa gyógymódok, a még szokatlanabb nyúlkultusz, az iskolai oktatás, amely a májusfa fallikus jelentéstartamával és egyéb szimbólumokkal foglalkozik, pedig még inkább eltávolítja a főhőst ettől a közegtől, noha más módokon folyamatos vonzást is kifejt az irányába. A rendőr hangsúlyos szűzies elkötelezettsége és a szexualitás folyamatos jelenléte a nézőre is hatást gyakorol.
Ezeket az érzéki elemeket remekül egészíti ki, mutatja be az operatőri munka, a szokatlan szögek használata, az a fajta dinamizmus, ami nem fél néha mégis a teljes képet bemutatni. Oda ragaszt bennünket az események sűrűjébe, legyen szó akár szűk vagy nyílt terekről. Vérfagyasztó, ahogy megmutatja a maszkokba öltözött helyieket. A záró képsorok pedig valóban döbbenetes erejűek: a Nap közömbös istenként figyeli az eseményeket, a mártíromságot éppúgy, mint a beavatottak öröménekét. És ez is egy belső feszültséget gerjeszt, hiszen azt tudjuk, a nap felkel holnap is, de azt nem, hogy a szigetlakók, áldozatuk felajánlását követően csakugyan mentesülnek-e a jövőre nézve is, vagy az istenek (esetleg a jó időjárás) végleg elhagyták-e kicsiny népüket és azok paradicsomát.
Végső soron nem tudtam eldönteni, mit is éreztem a film megtekintése után. Erőteljes alakítások (Christopher Lee egyik legjobb szerepe az elhivatott Lord Summerisle), remek felvetések, kiváló mozgóképes technika. De kétségtelen, hogy ez a film minden érzékemre hatott, megmozgatta a fülem és a szemem egyaránt úgy, hogy nekem is kedvem támadt táncolni és mulatni a film legvégére. Mert nehéz ellenállni ennek az ősi egyszerűségnek, magabiztosságnak még akkor is, ha modern eszem minden sejtjével tudom, nem helyes, amit látok. És valahol ez is a horror célja, mert azzal is képes megijeszteni, ha csak egyszerűen kifordít magadból.
A filmről a Wikipédián és az IMDb-n; a kelták vallásáról pedig szintén a Wikin lehet rengeteg érdekeset olvasni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése