Idegenek?! - háromféle földönkívüliség a modern magyar sci-fiből

2017-ben három magyar SFF regény is megjelent, amiben fontos szerepet játszanak az idegen lények: László Zoltántól a Távolvíz, Veres Attilától az Odakint sötétebb és Brandon Hackettől a Xeno. A molyon született egy kihívás mindhárom kötet elolvasására és összehasonlítására. Ugyan sok szempontból (pl. az elbeszélő személye, történet, konfliktusok, popkultúra beemelése, a világbemutatás során felhasznált rövid szövegrészletek vagy éppen Magyarország szerepeltetése) meg lehetne vizsgálni a hasonlóságokat és különbségeket; a legérdekesebb tárgynak maguk az idegen fajok és regénybeli szerepük tűnt. Röviden felvázolom az egyes regények és az abban szereplő fajok jellemzőit, majd utána, hogy milyen különbségek tehetőek közöttük.

Az Odakint sötétebbet veszem elsőként, mert az mind műfajában, mind stílusában kakukktojás a másik kettőhöz képest. Veres Attila könyve az én olvasatomban egy weird fantasy, míg a másik két regény egyértelműen sci-fi. Ez előbbi egyfajta apokaliptikus vízió, nyakon öntve némi mitológiával, a pusztulás előérzetével, modern magyar céltalansággal és a fiatalok útkeresésével. Az idegen faj, a cellofoidák egy ismeretlen esemény (az "Esemény") hatására tűnnek fel a Földön, kizárólag Magyarország egyik, nem meghatározott megyéjében. Megjelenésükkel egyidejűleg az erdőből eltűntek a baglyok, bájos Twin Peaks-parafrázisként (“The owls are not what they seem”). Egy ideig vadászták őket, majd az emberiség rájön, hogy az általuk termelt anyag, az ún. kristálytej gyógyítja a rákot. Ezt követően farmokat hoztak létre és ott gondozzák a megmaradt példányokat.

László Zoltán Távolvíz című regényében szintén egyik napról a másikra jelennek meg a Földön idegen lények, a kreatúrák vagy röviden kreák. A vízhez kötődnek, nem emlékeznek semmire fajuk múltjából, viszont az emberekénél fejlettebb technológiát hoztak magukkal. Egyetlen, általuk közölt céljuk az emberiség szolgálata. A hajó, amivel érkeztek, a regény valóságában folyamatos kutatás terepe; a tudósok, így egyik főszereplőnk is, ezen keresztül próbálnak megtudni mindent az idegen lényekről. Így a kreák maguk egyfajta kiindulópontjai és céljai az eseményeknek.

A Xeno szintén egy “eseménnyel” indít: hatalmas űrhajókkal megjelennek a migrátorok, és ellenőrzésük alá vonják az emberiséget, majd a Földre telepítenek gyarmatvilágaikból 2 további fajt: a firkákat és a hidrákat. Az előbbiek színkódokkal, két csatornán kommunikáló, komoly művészeti érzékkel és alkotói képességgel rendelkező, majdhogy nem kényszeresen alkotó csoport, míg az utóbbiak egy titkolódzó, az emberéhez hasonló értelemmel bíró, tengerben élő faj. Létezik egy további típus, az eddigieket meghaladó technikai fejlettséggel rendelkező ostorosok, akik agresszívek és kilenc csatornás, hőalapú kommunikációjuk megfejthetetlennek bizonyul. Egy, firkákat, hidrákat és embereket tömörítő és a kölcsönös bizalmatlanság miatt nehezen összeálló titkos szövetség pedig azt a célt tűzte maga elé, hogy eltüntesse a migrátorokat a világokból, melyhez a kutatás az ostorosok világán indul.

Nyárutó – őszelő

Elég régen nem jelentkeztem már új bejegyzéssel, egész konkrétan vagy 2 hónapja. Ez idő alatt eléggé átalakult az életem; nem kell gyökeres változásra gondolni, de néha elég egy új ember, hogy minden fenekestül felforduljon. Ezt az időszakot főleg szabadtéri és egyéb programok töltötték ki: a SZIN-en voltam életemben másodjára, rengeteg jó koncerten ráadásul (köszi, @Zonyika! :)), rendszeres vendégek lettünk a különböző szabadulós helyeken (Parapark, Exit…), Beugró-partit tartottam, Belgiumban jártam, elkezdtem salsázni, sportolni, újra elővettem a számítógépes játékokat (nincs is annál jobb, mikor a gungánokkal irtod a lázadókat), töretlenül oroszul tanulok (Здравствуйте, товарищи!), és még dolgozni is kell (valami fenomenális érzés, amikor olyan beadványt sikerül összehoznom, amin még magam is meghatódok :D). Tudom, mindez annyira nem érdekes, helyette jó lenne már könyvekről beszélni, de hát épp emiatt nem nagyon olvastam. Egy-két érdekes mű azért a kezembe került, ezekről röviden megemlékezem.

Könyvhét 2013

Ez a hétvége nem egészen úgy alakult, mint ahogy terveztem.

Ugyanis a tervezett minimum két fős mászkálgatás helyett egy főre redukálódtam, így hozta az élet. Szerencsére azonban sosem voltam egyedül, sok baráttal, ismerőssel összefutottam, beszélgettem, így a hiány nem volt olyan látványos. Helyette a programok nagyon.

2013. június 8., szombat

Szombat reggel Évi barátnőmmel a Vörösmarty téren kezdtük a napot. Nem tudom, mennyire bírta a nagy tömeget és azt, hogy rángattam egyik pulttól a másikig, de hősiesen tűrte. Kezdetnek meglátogattam az Ad Astrát és beszereztem a sok várt kötet közül egyet kettőt. Utána az Agavéhoz siettem László Zoli új könyvéért, ezek voltak azok a beszerzések, amiket mindenképpen meg akartam ejteni. Utána igazából csak a nézelődés maradt. Végigjártuk szinte az összes pultot körbe a téren,

Gyermán Petra, Vass Richárd, Sánta Kira

mint mindig, most is hihetetlen élmény volt.

11-kor persze megint az Ad Astránál kötöttünk ki, ahol a kiadó illusztrátorai dedikáltak. Nagyon tetszik, hogy a kiadó ennyire tudatosan és jól intézi a marketinget, figyel az olvasói igényekre, így nem véletlen, hogy a remek képek alkotóival sokan szeretnének találkozni. Vettem én is 5 nyomatot, ami dedikáltattam a készítőkkel, amiket valahogy biztos elhelyezek majd a szobám falán.

Ezután egy nagyszerű ebéd következett a Vapianóban, amit már tavalyról ismertem. Nagyon tetszik, hogy a szemem láttára állítják össze az ebédem, ráadásul öröm, hogy kedves is volt a szakács. Bár az nem túlzottan jó, hogy ezt külön ki kell emelni, mert ritkaságszámba megy.

Utána irány az Ingókövek bemutatója az 1000 Teában! Nagyon kedves helynek tűnt a könyvbemutató színhelye, ahol ruganyos ifjúságként ültünk a földre a személyzet kérésére (néha már annak is örülök, hogy ifjúnak aposztrofálnak), végignéztük a katonák bevonulását, kaptunk finom grúz teát (homoktövis volt benne és vagy másfél percig tartott elkészíteni, elsőre pedig nagyon furcsa volt az íze, de utána jó lett). Maga a beszélgetés jó hangulatú volt, különösen tetszett az, hogy próbálták a résztvevők kicsit részletesebben is bemutatni a valós eseményeket. Látszott, hogy hatalmas munka volt a regény elkészítésében, valós forrásokon alapul, így már nagyon várom, hogy elolvashassam. Kánai András moderációja hozta a megszokott színvonalat, bár kicsit túl öntudatosan használta a tudatosan szót...

László Zoltán – Emelkedés

László Zoltánt a mai magyar sci-fi egyik, ha nem a legtehetségesebb szerzőjének tekintem. Novellái megbízható színvonalúak, két regénye, amit olvastam, a Nagate és a Nulla pont is nagy hatást tett rám. Míg az előbbit a fantasy zsáner jó alkotásának tartom, kifejezetten emlékezetes világot sikerült benne alkotnia, addig az utóbbi bravúros történetvezetésével varázsolt el (ha a végkifejlettel nem is voltam elégedett). Most a Galaktika 267-268. számaiban megjelent Emelkedés c. kisregényével foglalkozom. Aki még nem olvasta, annak jelzem, lesznek spoilerek.

A szakértő keres egy MI-t, míg a két bontómunkás egy űrhajót. A végén mindhárman megtalálják, amit kerestek, de persze nem teljesen úgy, ahogyan várták. Röviden csak így foglalhatom össze a mű történetét, anélkül, hogy sok mindent elárulnék. Bevallom, engem egyáltalán nem a történet fogott meg, hanem a világ és a hangulat, amit a szerző teremtett.

A kisregény első harmadára nem tudok mást mondani, mint hogy tökéletes. A szakértő idő- és nehézkedéseltolódás miatti furcsa világát kiválóan sikerült megalkotnia, remek szavakkal és képekkel érzékelteti ezt a furcsa állapotot, kicsit úgy, mint a kialvatlanságot. Nagyszerű ötlet a kutya alkalmazása, akit először nem is tudunk, hogyan kerülhetett oda, később magyarázza meg csak a jelenlétét, ötletesen. A történet szempontjából fontos információkat lassan csepegteti, így megmarad az olvasóban a felfedezés izgalma.

A történet a második harmadban kezd megbicsaklani, a bontómunkások történeténél. Itt is nagyszerű a világteremtés, ahogy pár mondatban jellemzi a bolygót és a sivár körülményeket a szerző, ezek tökéletesen elringatnak. Az új karaktereket azonban közel sem sikerül annyira érdekesen bemutatnia, mint az első etapban szereplő szakértőt, holott a problémáik, az életben maradással és a megélhetéssel kapcsolatban közelebb állhatnak hozzánk, de mégis inkább távolibbaknak érezzük őket és a konfliktusaik sem annyira hatásosak.

A harmadik harmad a rejtély feloldásával és a végső megoldással túlságosan banálisnak tűnik. Nincs eléggé előkészítve a végső fordulat ahhoz, hogy megfelelően alátámasztottnak érezzem, és így kissé erőltetettnek tűnik, különösen a végső választás. Értem az MI szándékát, hogy a halandóságot tartja a legemberibb tulajdonságnak, értem a két jelenlévő ember álláspontját és értem, hogy végül miért cselekszik úgy az űrhajót lakó intelligencia, ahogy, de nem okozott bennem katarzist, nem éreztem, hogy igazán értékeset tudtam meg, és így hiányérzettel tettem le a művet.

Pedig a szerző stílusa kiváló, olyan gördülékenyen és szépen használja a nyelvet, hogy öröm volt olvasni, és végre úgy volt egy mű szépirodalmi jellegű, hogy nem éreztem izzadtságszagúnak. Remek a hangulat, a bemutatott világ, azonban mégis egy kihagyott lehetőségnek érzem ezt az alkotást, amely azonban így is bőven kiemelkedik a mostanában olvasott hazai sci-fik tengeréből. Várom a szerző újabb írásait, bár azt még javaslom, hogy ennél karakteresebb címmel lássa el a legközelebbi művét, mert hiába fogott meg a világ, ha a címet egy nappal később már nem tudtam felidézni.