Kereszt, karó és kacagás - Hétköznapi vámpírok

Rövid időn belül újra jelentkezek egy filmmel, de ezt muszáj megosztanom veletek. Meggyőződtem róla, hogy valaminek kell lennie az új-zélandi vízben vagy levegőben, ami miatt onnan mindig kicsit furcsa, de rettentően szeretnivaló filmek érkeznek. A Gyűrűk Urás Peter Jackson egyik első rendezése, a Hullajó! (Braindead) ugyan bájosnak kevéssé mondható, helyette igazi bűnös élvezet, de ugyanez mondható el A bárányok harapnak (Black sheep) c. fantasztikus fekete komédiáról. Mindkét film bátran nyúlt a sablonokhoz és nem kímélt se embert, se istent. A tavaly bemutatott Hétköznapi vámpírok (What We Do in the Shadows) szintén kifordítja a kliséket, de polgárpukkasztás helyett egy fergetegesen vicces, meglepően aranyos, szórakoztató és néhol szomorú történetet kapunk.

Egy tipikus áldokumentumfilmet látunk, amely a Wellingtonban élő vámpírközösséget mutatja be az egy házban élő négy, később öt vámpír életén keresztül. A kezdő képsorokon egyszerűen muszáj röhögni: ahogy a volt brit dandy, Viago élesztgeti társait, majd egy hagyományos közgyűlésen megbeszélik azt, kinek kell elmosogatni a csomó véres poharat, elmesélhetetlen. A film a hagyományos vámpír-ábrázolásból indul ki: hőseinknek nincs tükörképe, nem bírják a keresztény szimbolikát, denevérré vagy más állattá tudnak alakulni és szolgáik vannak, Petyr, az ősöreg vérszívó pedig maga az életre kelt Nosferatu. De nem állnak meg itt, nagyot csavarnak ezen a megszokott képen: egyikük erotikus táncot lejt és mellette kötöget, másikuk Petyr fogát mossa, harmadikuk pedig vérfagyasztó ügyetlenséggel használja a nyílvesszőket. Ahogy a srácok bemutatják magukat és ahogy a többiekről beszélnek, színtiszta komédia, nem tehettem mást, rögtön a szívembe zártam őket.

Keretbe foglalt magyar valóság - Parti Nagy Lajos: Mi történt avagy sem

Írogatunk, írogatunk, írókám, basszájkám, mert azt szabad nekünk? Mert nekünk jogunk van hozzá? Jog az van, de a kötelességgel ki foglalkozik? Az olyan zsenánt, írókám, az nem kényelmes. Meg amúgy is fikció az egész, macisajt, meg rigófing. Ez is nagyon kényelmes, főleg az olvasónak. De mi van, ha ez az egész mégsem az álom partjáról szakadt Majmók Dianna, meg a Mi történt avagy sem mégis megtörtént, ez a mi tyúkszaros kis hazánk Csüllőke-lejtővel és Tömpemizsérrel együtt itt van a sarkon túl?!

Abban például biztos vagyok, hogy futni szoktam. Többnyire esténként. És icegtem el Nyunyók mellett is. Mint ahogy konkretice ismerem Herr Kulesch-t is, meg Ricibelitisz Hubertnét a váróból, sőt a metróellenőröket is. Hogyne, hiszen minden nap mennek lefelé az aluljáróba, meg utaznak a villamoson vagy a HÉV-en, de a géntelepen is láttam már egyet-kettőt közülük. Ha persze becsületes akarnék lenni, megmondanám, hogy nem egészen így hívják őket, de nagyon hasonlóan. Például a szalontüdőt is ugyanúgy eszik.

Ja, hogy ez csak egy görbe tükör, írókám? Hát, onnan, lehet, hogy az, innen nagyon is egyenes a bürgözdi tyúkokkal egyetemben. Hogy jobb volna, ha csak éppen félálomban lennénk, mintha fejzsírba dermedt pályaudvarként működne az agyunk, nem olyan igaziból. Csak ülnénk az ágy szélén, beszélnénk a tókivókiba, mintha hallaná bárki is, és várnánk, hogy a Hősök teréről fellőjenek ezer darab fehér óvodást? Azt lehet? Hogy ez csak egy tragikus félreértés?

Fehér ruha a homályban - Valami követ

Ritkán járok úgy, hogy egy film annyira bekúszik a bőröm alá, hogy egyszerűen nem tudok szabadulni tőle, állandóan a képei járnak az eszemben. Horroroknál azonban gyakran előfordul - már, amikor egyáltalán nézek ilyen filmeket, mert eléggé ijedős vagyok. Tegnap este majdnem törvényszerűen így jártam tehát, amikor barátokkal megnéztük a Valami követ és A tébolyultak c. filmeket. A második sokkal konvencionálisabb, a zombihorrort egyesítette az „állami összeesküvés”-kliséjével, hagyományosabb ijesztgetéseket használt, kevésbé tett rám mély benyomást. Az It follows eredeti címen futó mozi azonban már az alapötletével megvett, amit szerencsére nem sikerült elrontani a megvalósítás során sem.

A tárgyalt alkotás ugyanis a slasher és jellemzően a tinihorrorok egy jellemző kliséjét forgatja ki: csak akkor éled túl a gyilkos támadását (és így jó esetben a filmet is), ha szűz vagy. A Valami követ ehelyett egy olyan,  szukkubusznak vagy inkubusznak tekinthető lénnyel operál, amit szexuális úton lehet „elkapni”. Azaz hősünk lefekszik a barátjával, aki "átragasztja rá" ezt a démont, akit csak ő lát, és akkor tudja „tovább adni”, ha ő is szexel valakivel. Azonban ez sem jelent biztosítékot, ugyanis ha a lény megöli a következő áldozatát, az előző felé fordul, végig az egész láncon. Tehát nincs más megoldás: make love for your life!

A film elkerüli a meredek alaphelyzetből eredő csapdákat és egyáltalán nem válik szoft pornóvá. Éppen ellenkezőleg, a lehető legkevesebb testiséget mutatja, helyette sokkal inkább a főhősére koncentrál, illetve arra, hogy a lány, Jay, hogyan éli meg ezt a helyzetet, hogyan próbál menekülni, milyen megoldásokat próbál ki. A forgatókönyv éppen ezért baromira intelligens, rengeteg sosem látott ötletet használ egy démon kicselezésére, és ezzel együtt sokkal földhözragadtabb is, egyáltalán nem téved spirituális régiókba. A szörny itt pont az, ami, és hőseink sem keresnek egyházi vagy bármi más támpontot, fizikailag próbálják elpusztítani a lényt. Sőt, a film egyik hangsúlyos pontja, ahogy Sanyi haverom megjegyezte, hogy a felnőttek pártfogását sem keresik.

Egy hobbit a Dominikai Köztársaságban – Junot Diaz: Oscar Wao rövid, de csodálatos élete

Kevés olyan könyv van, ami képes egy-két oldal után tényleg bevonni a világába. Oscar Waonak ez sikerült – rögtön megszólította a benne élő geeket, akit igyekszek elnyomni; mert hiába egyre elfogadottabb ilyen értelemben „furcsának” lenni, a munkahelyen és a hétköznapokban általában nem nyerő. Így viszont rögvest otthonosan éreztem magam és kíváncsi lettem ennek a fiúnak a történetére, amely végül is sokkal több lett, mint egy élet egyszerű leírása.

Junot Diaz első regényében ugyanis az Így veszíted el-hez hasonlóan bemutatja az Amerikába települt dominikaiak életét, de figyelmet szentel az anyaföldre is, hogy milyen okok vezetettek addig, míg sokan elhagyták a szigetet, hogy az ígéret földjén keressék boldogulásukat. Gyorstalpalót kapunk a Dominikai Köztársaság XX. századi történelméből, különös tekintettel a Trujillo-érára, mégpedig egy család három generációjának szemszögéből. Láthatjuk az elnyomás és terror képeit éppúgy, mint a viszonylagos amerikai szabadságot és azt, ahogy szereplőink az életükben botladoznak. A fő alak azonban mégis a szívtiprónak induló, aztán mégis pocakos „gyíkká” vedlő Oscar, akinek alakja, írásai és nőknél való kétségbeesett próbálkozásai hatással vannak a többi szereplőre.

Ebből az alapanyagból egy több kötetes családregényt is ki lehetne hozni, Diaz azonban jól fókuszál és érdekes epizódokat jelenít meg rengeteg összefonódó szereplő helyett. Minden karakterről pont annyit tudunk meg, amennyi lényeges, nincsenek sallangok és felesleges szálak. A szerző remekül vezeti a különböző történeteket, mindegyik izgalmas a maga módján, legyen szó az opportunista nagyapa csalódásáról, a zárkózott anya férfijairól vagy Oscar és nővére, Lola két világ közti életéről. A nagy összekötő kapocs az országon túl a fukú, az átok, amely mindig megtalálja a családot.

Mi milyen történetet kapunk a szüleinktől? – Sofi Oksanen: Sztálin tehenei

Mi milyen történetet kapunk a szüleinktől? - éppen csak elkezdtem olvasni a boszorkányos kinézetű írónő kötetét, amikor rögvest ez a kérdés merült fel bennem. Hány olyan története lehet szüleinknek, nagyszüleinknek, amelyet nem ismerünk, mégis hatással van az életünkre? Ráadásul Oksanen könyve azért is vág a húsomba, mert az én őseim is a szovjetek fennhatósága alatt élték életüket, mindennapjaikat. Az üres polcok és korrupció mellett a besúgás és a gyomrot szorító félelem ugyanúgy része volt életüknek, mint a könyv szereplőinek.

Miért nem beszélhetek arról, hogy észt vagyok? – tehette fel a kérdést a Finnországban nevelkedett Anna. A kislányt anyja úgy neveli, hogy új hazájában egyáltalán nem beszélhet ősei otthonáról, még csak nem is utalhat rá, hogy bármilyen köze van a keleti tömbhöz. Mert a szovjet lányok „olyanok”, és Annára még csak véletlenül sem lehet ez igaz. De mégis rendszeresen átjár édesanyjával a vasfüggönyön túlra, saját benyomásai összekeverednek a tiltásokkal, és nem tudja igazából, hogyan is éljen. Felnőve pedig hiába próbál kiigazodni életén, vannak olyan titkok, amivel sosem lesz tisztában.

Egyáltalán tudjuk, mi az örökségünk? – gondolkozhat el az olvasó, miközben három generáció nőinek életével ismerkedik. Nagyanya, anya és lánya történeteiben más-más traumák jelennek meg, amelyek pontosan jellemzik az adott kort. A sztálinizmus évtizedeiben a teljes elnyomás és elhallgatás, amely tovább él a Finnországba költöző anyában, aki észt származásáról, és lányában, aki bulimiájáról/anorexiájáról hallgat. És ebből a spirálból kijönni egyáltalán nem könnyű, ha egyáltalán lehetséges.

Itt valójában mindenki őrült! - Kultúrbrigád és az Átrium Film-Színház: Az Őrült Nők Ketrece

Nem árulok zsákbamacskát: szomorúan konstatáltam magamban, hogy nekem nem tetszett ez az előadás. De attól sokkal szomorúbb lettem, hogy azt éreztem, nekem ezt titkolnom kell(ene). Manapság hazánkban valami kettős mérce van a társadalmilag jelentős, de valamilyen fokon vitatott témákkal kapcsolatban, mint az antiszemitizmus, rasszizmus/cigánykérdés, homoszexualitás, vagy újabban a menekültek ügye. Aki haladó szellemiségű (vagy annak gondolja magát), annak mintha kötelező lenne elfogadóbbnak lennie, míg a „másik” gárda ordítozva fröcsög. Mindenki jobbnak gondolja magát a másiknál, és ezt nem fél ki is nyilvánítani. De aztán rájöttem, hogy egy előadás nem az élet, annak megítélése, minősége független a valóságos körülményektől, és pont az ilyen előadások kapcsán lehetne jót beszélni arról, ki, mit is gondol a témáról. Úgyhogy most csak kicsit leszek politikus, de inkább őszintén megmondom a véleményem egy olyan darabról, ami fontos kérdéseket boncolgat, csak szerintem hibásan.

Jean Poiret azonos című darabja 1973-ban született – mondhatjuk, akkor még ennél is másabb volt a légkör. Az LMBTQ-közösség (akiket persze akkor még nem hívtak így) még egy talán ennél is zártabb világban élt, a legtöbbünknek egyáltalán nem volt képe erről a közegről. Ma már úgy gondolom, illetve remélem, ennél többet. Ebben számomra eljárt az idő a darab felett, nem lesz annyira polgárpukkasztó, nem lesz annyira őrült, mint ami lehetett 40 éve.

Ellenben a család problémája nagyon is valós: mi történik, ha egy meleg pár fia felnő és meg akar nősülni? Hogyan éli meg ezt a szülő, hogyan éli meg ezt a gyerek? Hogyan alakul a viszony egy olyan apóssal, aki egyáltalán nem tudja elfogadni ezt az értékrendet? Az ilyen és ehhez hasonló, valóban húsba vágó kérdések megválaszolásával azonban adós marad a darab, valószínűleg annak műfajából adódóan is. A musical színes és pörgős, de ritkán mélyül el igazán, ami jelen előadásra is igaz volt. Ugyan a dalszövegek között van pár okos darab, az átvezető részek didaktikussága éppen ezek mellett bántó.

Gördüljenek azok a kövek! - Lőrinczy Judit: Ingókövek

Tudják/tudjátok, vannak azok a könyvek, amiket sokan szeretnek és méltatnak, de mégsem tetszenek. Mert számotokra unalmasak, egysíkúak, nem mondanak semmit. Valahogy így voltam én Lőrinczy Judit könyvével is – a szerzőnőnek már a novellái sem jöttek be, se a hangja (mert az azért van neki), de annyian szerették első megjelent regényét, hogy úgy éreztem, már csak az egyedi téma miatt is, hogy el kell olvasnom. De nem árulok zsákbamacskát: nem jött be, holott érdemeivel pontosan tisztában vagyok.

A háború és a mágia valahogy nem fér össze a fejemben, hiszen számomra kevés földhözragadtabb téma van, mint az elhúzódó fegyveres konfliktusok. A második világháború egyik legvéresebb ütközete, ami megfordította a harcok menetét, pedig még kevésbé tűnt misztikummal telítettnek: utcai harcok, fagy, reménytelenség. Lőrinczy azonban a kétségtelenül valós alaphelyzetre egy másik „csatát” is ráhúzott: a város és a halál ütközetét. Mert vajon mi történik, ha egy település több, mint egymás mellé dobált házak összessége, mi van, ha lelke van és fél a pusztulástól? Mit nem tenne meg az életben maradásért? Inkább azt kérdezhetnénk, mit nem, hiszen a szerző olvasatában a város ugyanolyan sarokba szorított vad, mint az őt ostromló emberek – semmi sem drága a fennmaradásért. Ebben a misztikus küzdelemben az emberek ugyanolyan feláldozhatóak, mint a katonák a világháború tábornokai kezében.