Rövid időn belül újra jelentkezek egy filmmel, de ezt muszáj megosztanom veletek. Meggyőződtem róla, hogy valaminek kell lennie az új-zélandi vízben vagy levegőben, ami miatt onnan mindig kicsit furcsa, de rettentően szeretnivaló filmek érkeznek. A Gyűrűk Urás Peter Jackson egyik első rendezése, a Hullajó! (Braindead) ugyan bájosnak kevéssé mondható, helyette igazi bűnös élvezet, de ugyanez mondható el 
A bárányok harapnak (Black sheep) c. fantasztikus fekete komédiáról. Mindkét film bátran nyúlt a sablonokhoz és nem kímélt se embert, se istent. A tavaly bemutatott Hétköznapi vámpírok (What We Do in the Shadows) szintén kifordítja a kliséket, de polgárpukkasztás helyett egy fergetegesen vicces, meglepően aranyos, szórakoztató és néhol szomorú történetet kapunk.
Egy tipikus áldokumentumfilmet látunk, amely a Wellingtonban élő vámpírközösséget mutatja be az egy házban élő négy, később öt vámpír életén keresztül. A kezdő képsorokon egyszerűen muszáj röhögni: ahogy a volt brit dandy, Viago élesztgeti társait, majd egy hagyományos közgyűlésen megbeszélik azt, kinek kell elmosogatni a csomó véres poharat, elmesélhetetlen. A film a hagyományos vámpír-ábrázolásból indul ki: hőseinknek nincs tükörképe, nem bírják a keresztény szimbolikát, denevérré vagy más állattá tudnak alakulni és szolgáik vannak, Petyr, az ősöreg vérszívó pedig maga az életre kelt Nosferatu. De nem állnak meg itt, nagyot csavarnak ezen a megszokott képen: egyikük erotikus táncot lejt és mellette kötöget, másikuk Petyr fogát mossa, harmadikuk pedig vérfagyasztó ügyetlenséggel használja a nyílvesszőket. Ahogy a srácok bemutatják magukat és ahogy a többiekről beszélnek, színtiszta komédia, nem tehettem mást, rögtön a szívembe zártam őket.
De persze egy jó mozi nem állhat meg ennyinél, muszáj valami cselekményt is belevinni: ennek a mozgatórugója a frissen vámpírrá tett Nick lesz. Szintén kacagtató képsorokon keresztül látjuk, hogy ismeri meg a szokásokat, illetve hogyan „visz be a bandába” egy embert – Stu, a kis málé informatikus mindenki kedvence lesz. A modern világ és az öregfiúk találkozása szintén jó kis konfliktusokat hordoz magában, bár itt jelenik meg először a komolyabb szál – Nick közvetlensége a nyakukra hoz egy vámpírvadászt.
A sztorit azonban itt is a szereplők egymáshoz való viszonya viszi tovább. A forgatókönyv amellett, hogy vicces, remek karakterekkel dolgozik. Mindenki egyedi, megvan a saját, máshoz nem hasonlítható „hülyesége”, amitől könnyen megkülönböztethetővé és egyúttal szerethetővé is válik. Viago, Deacon és Vladislav teljesen hétköznapi fiúk, akik történetesen vért isznak sör helyett. Ráadásul nem állunk meg itt, mindannyian fejlődnek az események hatására, mások lesznek, megtanulnak elfogadni dolgokat és ettől lesz még igazibb az, amit a vásznon látunk.
Ennek a bemutatásához pedig tökéletes forma a „dokumentumfilm”. A kamera tényleg mindent megmutat és a szereplők pedig örömmel mesélnek magukról, az életükről. Az életük apró részletei is feltárulnak, és a kamera mindig pont annyira tolakodó, amennyire kell, a filmesek pedig nem is látszanak, mint egy régimódi darabban. És ettől az egész kicsit hitelessé is válik. De a legtöbbet talán az tesz ezért az érzésért, mikor egy ponton elszabadul az őrület és bizony valaki távozik az élők (vagy holtak) sorából. Az ott hallható monológ, az előadó sajátos stílusában, bemutatja nekünk az öröklét hátrányait. Nem kell forradalmi dolgokra gondolni, de az őszintesége és manír nélkülisége lefegyverző.
Persze azért a Hétköznapi vámpírok nem válik vérkomoly drámává, de jól egyensúlyozza a komolyabb elemeket a komédiával. Az biztos, hogy most is, ahogy írok róla, legszívesebben újranézném, mert egyszerűen muszáj idézni és beszélni róla. Mert eredeti, üdítő és a legjobb értelemben vett szórakoztató mozi. Eddig sem volt kétséges, hogy kell Új-Zélandban egy kis ház, a Gyűrűk Ura valamelyik helyszínén, de most már azt is tudom, hogy az ottani emberekkel is megéri pár szót váltani.
A képek (a poszter kivételével) mct421 alkotásai.
A bárányok harapnak (Black sheep) c. fantasztikus fekete komédiáról. Mindkét film bátran nyúlt a sablonokhoz és nem kímélt se embert, se istent. A tavaly bemutatott Hétköznapi vámpírok (What We Do in the Shadows) szintén kifordítja a kliséket, de polgárpukkasztás helyett egy fergetegesen vicces, meglepően aranyos, szórakoztató és néhol szomorú történetet kapunk.Egy tipikus áldokumentumfilmet látunk, amely a Wellingtonban élő vámpírközösséget mutatja be az egy házban élő négy, később öt vámpír életén keresztül. A kezdő képsorokon egyszerűen muszáj röhögni: ahogy a volt brit dandy, Viago élesztgeti társait, majd egy hagyományos közgyűlésen megbeszélik azt, kinek kell elmosogatni a csomó véres poharat, elmesélhetetlen. A film a hagyományos vámpír-ábrázolásból indul ki: hőseinknek nincs tükörképe, nem bírják a keresztény szimbolikát, denevérré vagy más állattá tudnak alakulni és szolgáik vannak, Petyr, az ősöreg vérszívó pedig maga az életre kelt Nosferatu. De nem állnak meg itt, nagyot csavarnak ezen a megszokott képen: egyikük erotikus táncot lejt és mellette kötöget, másikuk Petyr fogát mossa, harmadikuk pedig vérfagyasztó ügyetlenséggel használja a nyílvesszőket. Ahogy a srácok bemutatják magukat és ahogy a többiekről beszélnek, színtiszta komédia, nem tehettem mást, rögtön a szívembe zártam őket.
De persze egy jó mozi nem állhat meg ennyinél, muszáj valami cselekményt is belevinni: ennek a mozgatórugója a frissen vámpírrá tett Nick lesz. Szintén kacagtató képsorokon keresztül látjuk, hogy ismeri meg a szokásokat, illetve hogyan „visz be a bandába” egy embert – Stu, a kis málé informatikus mindenki kedvence lesz. A modern világ és az öregfiúk találkozása szintén jó kis konfliktusokat hordoz magában, bár itt jelenik meg először a komolyabb szál – Nick közvetlensége a nyakukra hoz egy vámpírvadászt.
A sztorit azonban itt is a szereplők egymáshoz való viszonya viszi tovább. A forgatókönyv amellett, hogy vicces, remek karakterekkel dolgozik. Mindenki egyedi, megvan a saját, máshoz nem hasonlítható „hülyesége”, amitől könnyen megkülönböztethetővé és egyúttal szerethetővé is válik. Viago, Deacon és Vladislav teljesen hétköznapi fiúk, akik történetesen vért isznak sör helyett. Ráadásul nem állunk meg itt, mindannyian fejlődnek az események hatására, mások lesznek, megtanulnak elfogadni dolgokat és ettől lesz még igazibb az, amit a vásznon látunk.
Ennek a bemutatásához pedig tökéletes forma a „dokumentumfilm”. A kamera tényleg mindent megmutat és a szereplők pedig örömmel mesélnek magukról, az életükről. Az életük apró részletei is feltárulnak, és a kamera mindig pont annyira tolakodó, amennyire kell, a filmesek pedig nem is látszanak, mint egy régimódi darabban. És ettől az egész kicsit hitelessé is válik. De a legtöbbet talán az tesz ezért az érzésért, mikor egy ponton elszabadul az őrület és bizony valaki távozik az élők (vagy holtak) sorából. Az ott hallható monológ, az előadó sajátos stílusában, bemutatja nekünk az öröklét hátrányait. Nem kell forradalmi dolgokra gondolni, de az őszintesége és manír nélkülisége lefegyverző.
Persze azért a Hétköznapi vámpírok nem válik vérkomoly drámává, de jól egyensúlyozza a komolyabb elemeket a komédiával. Az biztos, hogy most is, ahogy írok róla, legszívesebben újranézném, mert egyszerűen muszáj idézni és beszélni róla. Mert eredeti, üdítő és a legjobb értelemben vett szórakoztató mozi. Eddig sem volt kétséges, hogy kell Új-Zélandban egy kis ház, a Gyűrűk Ura valamelyik helyszínén, de most már azt is tudom, hogy az ottani emberekkel is megéri pár szót váltani.
A képek (a poszter kivételével) mct421 alkotásai.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése