Cushing, Lee és a nők – The Hound of the Baskervilles (1959), The Gorgon (1964)

Peter Cushing és Christopher Lee – ez a két név az elsők között lesz, akivel a néző találkozik, ha Hammer-horrorok nézésére adja fejét (a harmadik talán Terence Fisher, aki a páros rengeteg filmjét rendezte). A brit film két legendája számtalanszor játszott együtt és ennek eredményeként jó barátok is lettek, olyannyira, hogy Grand Moff Tarkin szerepe azután került Cushinghoz, hogy Lee lemondta azt. A legtöbb esetben Lee játszotta a szörnyet, Cushing pedig a protagonistát (bár a kép sokszor nem is annyira egyértelmű, különösen például a The Curse of Frankensteinben). A legutóbbi két filmünkben azonban pont más volt a felállás, nem a megszokott szerepekben láthatjuk őket, de nem csak emiatt voltak izgalmas alkotások.

A The Hound of the Baskervilles a klasszikus Sherlock Holmes-történet sokadik feldolgozása, apró csavarokkal. Sir Charles Baskerville rejtélyes halálát követően fia, Sir Henry visszatér Baskerville Hallba. A családot generációkra visszamenőleg átok sújtja, többen a lápon lelték halálukat. Sherlock Holmes persze nem hisz a babonákban és feltett szándéka, hogy felderíti az emberi tetteket az események mögött.

A film nagy vonalakban követi a regény cselekményét, legnagyobb módosításáról később fogok beszélni. Néhány apróbb változtatás a gótikus horror hagyományait szolgálja, egy kicsit több félelemkeltő elem került bele, és a rosszfiúkat is könnyen meg lehet különböztetni a testi fogyatékosságuk által. Belekerült az a The Curse of the Werewolfból ismerős momentum, ami a korábbi nemeseket egyértelműen erőszakos és éppen ezért negatív színben tünteti fel, bár itt nem megy át szocialista színezetben. Ezen túl persze egy tipikus Hammer-film is: jól operál a zárt terekkel; nehéz bútorokkal, függönyökkel és élénk színekkel zsúfolja tele a teret, a külső éjszakai jelenetek mintha mindig világosban játszódnának és persze kicsit vontatott is, a tempója nem a mai nézőknek készült. Ennek ellenére a maga módján izgalmas, Sherlock Holmes egyfajta modern szuperhősként járkál a vásznon, még egy bányabalesetből is könnyedén kiszabadul.

Keménykötésű ponyva - Dashiell Hammett: A máltai sólyom

Nem szoktam krimit olvasni. Úgy értem tiszta detektívtörténetet, mert számos olyan egyéb tematikájú művet olvasok, amiben persze vannak krimi-elemek – legutóbb éppen a Harry Potternél említettem ezt. De míg más jellegű történetekben értékelem a nyomozási elemeket, nem szeretem, ha tisztán csak ez van a középpontban. Azonban a frissen olvasott két Sherlock Holmes-sztori meghozta az étvágyamat, így mégis próbát tettem a hard-boiled krimik öregapjával, A máltai sólyommal.

Persze, nem ez volt az első találkozásunk, hiszen a Humphrey Bogart főszereplésével készített filmváltozatot már láttam és nagyon élveztem. A történet egyébként is a filmvászonért kiáltott szaggatott, rövid dialógusaival, filmszerű jeleneteivel. Olvasás közben a legkönnyebben fekete-fehérben tudtam elképzelni, hiszen hőseink erkölcsiségéhez is inkább a szürke szín illik. Hammett hősei immáron nem feddhetetlen zsaruk, hanem összetettebb figurák, akiknek hazugságok gyűrűjéből kell kivágni magukat, de ők sem kerülhetik el, hogy besározódjanak.

Sam Spade az igazi kemény detektív: nyúzott, cinikus és manipulatív, aki már nem hisz senkiben és semmiben, talán csak saját magában. A társadalom peremén él, ő a bukott zsaruk mintapéldája; nem tudjuk mikor és miért került ki a testületből, és kapcsolatait felhasználja, de már csak lenézéssel fordul feléjük. Eszes, de annak is kell lennie, hogy túlélje ott, ahol naponta változnak a viszonyok és semmi nem az, aminek látszik. Itt az ártatlan lányok a legveszélyesebbek és gyakran a nehézfiúknak van a nagyobb erkölcsi tartásuk.

Räche an den Mormonen! – Arthur Conan Doyle: Tanulmány vérvörösben

Nem vagyok nagy krimirajongó, mert hiába szeretem a rejtélyeket, valahogy mégsem nyűgöztek le soha ezek a történetek. Egy-egy könyvet elolvasok és élvezem, de hosszú távon untat az egyforma dramaturgia, az, hogy végül a nyomozó leleplezi a tettest és mindenki örül. Persze, ezek inkább a klasszikusokra igaz csak, a modern bűnügyi regények ennél jóval összetettebbek, sőt, még az sem biztos, hogy megtudjuk, ki követte el az ominózus esetet. Sherlock Holmes azonban mindig egy klasszikus detektívként élt a fejemben, aki páratlan intelligenciájával megfejt mindent titkot, minden rejtélyt leleplez. Ezért sosem érdekelt – egy történetét, A sátán kutyáját olvastam csak, de az sem kényszerített rá, hogy megváltoztassam álláspontom.

Viszont két éve megnéztem a BBC új Sherlock-sorozatát és menthetetlenül elvesztem. Nyilván ennek leginkább a főszerepet alakító Benedict Cumberbatch-nek köszönhető, aki fantasztikusan formálta meg a magának való detektívet. Alakításában a Baker street lakója egy végtelenül antipatikus, öntelt, sokszor érzéketlen figura, aki mégis sokszor okoz meglepetést. Briliáns, egyúttal végtelenül magányos ember, akinek nagyon is szüksége van Dr. Watson jó értelemben vett földhözragadtságára. Cumberbatch és Martin Freeman között nagyszerűen működött a kémia, én inkább ezért néztem a történeteiket, mivel az eredeti regényekhez nem volt kötődésem. Mikor azonban a Helikon Zsebkönyvek sorozatban megjelent az első Holmes-történet, úgy gondoltam, itt az ideje megismerkednem vele.

A Tanulmány vérvörösben arról ismert hát, hogy itt találkozott először a két főhős és berendezkedtek a Baker street 221B szám alatt. És itt történik meg az is, hogy közösen vágnak bele egy bűnügy felderítésébe, bár dr. Watson erősen csak végszavaz. Megismerjük detektívünk „szuperképességét”, a dedukciót vagy következtetőképességét, mellyel felderíti a rejtélyes brixtoni esetet.