Egy galaxissal odébb, egy minőségi szinttel lejjebb - Filippov Gábor – Nagy Ádám – Tóth Csaba (szerk.): Egy galaxissal odébb

Szeretem a kreatív ötleteket, kezdeményezéseket. Ezért is örültem nagyon, mikor 4 éve kezdetét vette Tóth Csaba szövegezésében/szerkesztésében a spekulatív fikciót különböző tudományágak felől vizsgáló könyvsorozat. Az első két kötet simogatta „társadalomtudós” énem, a következő évek kiadásai azonban kimaradtak. Ezért is örültem, amikor kényszerű otthonlétem hosszú hónapjai után, könyves események híján végre bemerészkedtem egy könyvesboltba és beszereztem a legfrissebb részt, az Egy galaxissal odébb címűt. Sajnos, kiderült, hogy a koronavírus nem csak a társasági életemnek, de ezúttal a pénztárcámnak is ártott.

A legfrissebb kötetről ugyanis az a legkevesebb, amit mondhatok, hogy nem teljesíti vállalását. Annyiban persze igen, hogy könyv, amit kinyomtattak és kézbe lehet venni, csak nem biztos, hogy ezt érdemes megtenni. Az eredeti alapkoncepció ugyanis az volt, hogy különböző zsánerű regényeket, filmeket elemeztek a szerzők egy adott tudományterület, annak egy elmélete fényében. Tehát szinte minden esetben volt konkrét kapcsolódási pont az elemzett könyv és a tudományos tézis között; ahol nem, ott nem szabályról, inkább kivételről volt szó.

Az ötödik részre azonban mintha ezt elfelejtették volna a szerzők: a legtöbb esetben inkább tudományos ismeretterjesztő cikkeket kapunk, amik nyomokban fikciós műveket is tartalmaznak, de a konkrét kapcsolat nem minden esetben vizsgálható. A tárgyalt írások (durva közelítéssel) felében nem történik konkrét elemzés, a „tárgyalt” könyvek, filmek éppen csak háttérül szolgálnak, de semmi új információt, gondolkodnivalót nem kapunk az adott mű értelmezéséhez. Nem szeretném azt sugallni, hogy a felvetett témák nem érdekesek, de azt igen, hogy a vállalt cél nem teljesült ezeknél az esszéknél. 

Látszatélet helyett jobb az igazi - Onagy Zoltán, Gulisio Tímea: Peremvilág

Az interjúkötet nehéz műfajnak tűnik: tegyünk fel egy könyvnyi releváns és érdekes kérdést, ami vagy az alanyt vagy az adott témát mutatja be, úgy, hogy ne váljunk önismétlővé. Érezze úgy az olvasó a végén, hogy kapott valamit, többet tudott meg, mint amennyit egy átlagos újságcikkből megtudhatott. Emellett még az is fontos, hogy abban az esetben is, ha nem egy konkrét személyről szól a kötet, hogy az interjúalany kellően érdekes legyen, mert manapság már inkább ez a módi. A Peremvilág ezeket az elvárásokat nagyrészt teljesíti, mindvégig leköti a figyelmünket és bevezet egy sajátosan zárt világba.

Ez pedig a homoszexuálisok „közege”. Manapság különösen hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy mindent tudunk a „buzikról”, hiszen Magyarországon manapság sokan azt érzik, hogy a csapból is ők folynak, mindenkinek hozzájuk kell alkalmazkodnia, különösen a közbeszéd szereti ezt a kérdést tematizálni. Ma igenis téma az, hogy ki meleg és ki nem, a homoszexuális jelző ma már sértés, bírságot kell érte fizetni, holott az átlagember azt sem tudja sokszor, miről is van szó pontosan. Nem ismerjük, milyen érzés egy magát homoszexuálisnak valló ember bőrében élni, milyen eltitkolni az identitásunkat azért, hogy békében tudjunk élni. És a legtöbben nem is akarják/akarjuk megtudni, mert akkor a saját kényelmes értékrendünket kellene felülírni.

Pedig ebben az évben egy másik kötet is megjelent a témában, mégpedig A vastagbőrű mimóza Nádasdy Ádámtól. Az író, műfordító a jólfésült, „polgári melegséget” mutatja be, ami elég merész képzettársítás, különösen ha a ma uralkodó konzervatív-keresztény értékrend felől nézi a kérdést. Ugyanakkor a Peremvilág még merészebb, központi alakja egy sokkal megosztóbb figura. Gulisio Tímea egy vállaltan leszbikus költő, aki ráadásul ízlésében is szélsőségesebb (a maga bevallása szerint is). A vele való beszélgetés valóban toleranciát igényel az olvasótól, nekem nem sikerült az íráson keresztül megkedvelnem.

Kannibálnak lenni csudijó! - T. S. Thomas: Londinium hercege

Vannak a rossz regények, amik simán csak unalmasak, klisések vagy bármilyen más hiányosságban szenvednek. Sokszor tudják is magukról, hogy azok, de nem erőlködnek hanem helyette röhögnek saját silányságukon – akár jobbfajta ponyvákat is kaphatunk így. De vannak azok a rossz könyvek, akik ezt nem tudják magukról, sőt, még el is akarják hitetni velünk: dehogy silány a minőségük, helyette mélységük van. Ezen utóbbiak sokkal veszélyesebbek, mert könnyebben megvezetnek bennünket, olvasókat. Lehetünk bármilyen felkészültek, bármikor lecsaphatnak.

Nem tartom magam könnyen megvezethetőnek (az ügyvédnél az már nagyon komoly hátrány lenne), a Londinum hercegének mégis sikerült. Ott lehetett a bibi, hogy csak a fülszöveget olvastam el, de az író T. S. Thomas személyének nem néztem utána. Így csak lestem, mikor kiderült, hogy magyar szerző áll a név mögött. Ekkor már kezdhettem volna gyanakodni, de inkább bizakodtam, hiszem az utóbbi időben azért nem egy jó magyar fantasztikus regény került a kezembe. A bizakodó félmosoly azonban szépen lassan leolvadt az arcomról, és rájöttem, hogy a Londinium hercege sajnos a fent ismertetett második csoportba tartozik.

Pedig szegénykém annyira ígéretesnek tűnt: egy nukleáris világháború után kannibál civilizáció alakul ki London romjain, ahová önként mennek a peremvidéki fiatalok, hogy a húsukért kapott pénzzel segíthessék a családjukat. Ide indul az ifjú Demetrius Wannamaker is, miután már túl sokszor verték meg a buksiját. Persze Londiniumban nem csak a szerelmet (vagy valami hasonlót) találja meg, hanem a fennálló rendszer elleni összeesküvésbe is belekeveredik…