Réges régen, egy messzi-messzi galaxisban… amikor George Lucas még nem volt elborult, magát tévedhetetlen rendezőzseninek hívő filmes; mikor a számítógépes grafika még jobbára gyerekcipőben járt, viszont helyre kis makettekkel és festményekkel keltettek illúziót; mikor még nem hallottam Az ezerarcú hős és Luke Skywalker korrelációjáról; mikor még Han Solo volt a legjobb pasi a világegyetemben – nos, akkor élt egy 11 éves lány, aki elkezdett hinni a mesékben. Ez most kicsit róla és rólam szól, no meg arról a hatásról, amit ez a trilógia (szigorúan csak a régi filmek!) tett az életemre – és egy kicsit a régi könyvváltozatokról.
Ahogy már korábban is írtam, 1996-ban láttam életemben először A Birodalom visszavágot, majd később az egész régi trilógiát. Ez az élmény meghatározónak bizonyult az egész életemre. Képzeljetek egy egészen fiatal lányt, aki találkozik a csodával – mert ezt jelentette nekem az egész. Valamit, ami iránt rajonghatok, aminek van jelentősége, ami számít. Lehet fejtegetni, hogy miért volt ilyen ez a hatás, elemezhetném a filmeket, a tökéletes megvalósításukat, a káprázatos látványt és zenét – ez így együtt mind okozhatta. De én inkább annak tulajdonítom, hogy nyiladozó világom számára ez egy látószöget jelentett, olyan dolgokról mesélt, amiben úgy tűnt, érdemes hinnem. A romantika, a szerelem, a tudás, az önfeláldozás, a bölcsesség, a bátorság, de ugyanúgy itt szerepelt a cinizmus és vidámság is. Eszmék, gondolatok a szabadságról, a hősiességről, mind-mind olyan dolog, amelynek fényében a valóság szánalmasan unalmasnak tűnt – és hát nem ezt érzi minden kamasz?! Izgalom és dráma, jó értelemben vett mese, amely hat a szívre és a lélekre, és nem tudod kivonni magad a hatása alól.
