2018. május 7., hétfő

Pilcz Roland – YKX avagy Yorn Kayrah Xemovrah kalandjai

Amikor kezembe vettem Pilcz Roland legújabb kis füzetét (melyért ezúton is köszönet a szerzőnek), hirtelen le sem esett, hogy a Kalyber Joe félszemű hőse azonos új főszereplőnkkel. És ha már így esett, újraolvastam a régi, befejezetlen sorozatot, ami mintha jobban tetszett volna, mint anno… Bejött a humora, bejött a benne lévő merengés, az élet értelmének keresése, a szentimentalizmus, így kíváncsian olvastam az új, YKX című kötetet is.

YKX a régi Kalyber Joe-ban

Ami rögtön a sűrűjébe vezetett… Kicsit hiányoltam azt, hogy noha az akció azonnal kezdetét vette, még sem tudtunk meg többet a fő karakterről. Ettől kicsit súlytalanná vált, hiszen az első bevetésén kicsit bénázó, kicsit szerencsétlen Kay-t ki bérelte volna fel rögtön egy másik küldetésre?! Ezzel együtt is pörgős és szórakoztató volt az első etap, nem volt ideje unatkozni az olvasónak, csak kapkodta a fejét az újabb és újabb kalandokra. Ráadásul sikerült úgy lezárni a történetet, ami kíváncsivá tett a folytatásra (igen, a függővég az új kedvenc szavam). És már most megkaptuk azt az ígéretet, hogy látni fogjuk, hogyan lett a főhős az a félszemű, morózus kalandor, akit a korábbi (bár időben későbbi) történetekben láttunk.

2018. május 3., csütörtök

Feljegyzések a geekség egérlyukából - Ernest Cline: Ready Player One

Nem fogom szeretni, sőt, utálni fogom ezt a könyvet, szólt sommás megállapításom, mielőtt a kezembe vettem (bár ezt írtam már másutt). És, hát, be kell ismernem, hogy részben tévedtem. Mert ez a könyv szerethető, sokkal inkább, mint balvégzetű utódja, az Armada. Ennek ellenére kritikátlanul képtelen vagyok rajongani érte.

Ready Player One ismét csak egy tökéletes esszenciája a geekségnek, az 1980-as évek nosztalgiájának (aminek persze én is képes vagyok felülni, ld. synthwave) és a hollywoodi sablonoknak. Vegyük a régi filmek tökéletes három pilléres szerkezetét: mutassuk be a hőst és vázoljuk fel a konfliktust; növeljük a feszültséget a leszámolásig, benne azzal a szokásos fordulattal, hogy a hősnek muszáj csalódnia és emiatt változnia; majd hozzunk megnyugvást hőseinknek. Eddig rendben is vagyon, Cline kipipál minden összetevőt, jól építi fel a cselekményt, végig izgalmas és alapvetően lebilincselő a történet, még akkor is, ha a fent vázoltak alapján a legordasabb sablonokkal népesíti be (aminek egy része, ha már geekség, a Scott Pilgrimben sokkal jobb volt). Gonosz, arctalan nagyvállalat, akinek vezetője a legkevésbé jellemzett gonosz az utóbbi időben; kisebbségi, de legalábbis külföldi mellékszereplők; varázslószerű mentorfigura; titokzatos milliomos; küldetés, amit csak a legkisebb királyfi tud megoldani – a mesék legalapvetőbb kellékei modern külsőben.

2018. május 2., szerda

10

Ha a matektanárom látná ezt a címet, biztos megkérdezné, hogy 10 micsoda? Palacsinta, gépkarabély, kutyafüle? Nem, ennél sokkal egyszerűbb: tegnap volt 10 éve, hogy elkezdtem blogolni. Gondoltam, meg kellene emlékezni erről, csak nem jöttek a szavak. Most se nagyon jönnek, de azért csak van bennem pár gondolat.

10 év… szinte hihetetlen elképzelnem, hogy életem közel harmadát azzal töltöttem, hogy a gondolataimat megosztottam másokkal. 10 éve éppen készültem befejezni az egyetemet, az utolsó államvizsgám volt hátra, majd reménykedtem benne, hogy majd lesz is munkahelyem, ahol kamatoztathatom, amit megtanultam. Most pedig, egy kicsivel idősebben, immáron a harmadik (vagy inkább negyedik?) munkakörömben, a második munkahelyemen csinálok olyat, aminek nem sok köze van az egyetemi végzettségemhez.

De a blog szempontjából nem is ez a lényeg. Az évek során többször feltettem magamnak a kérdést: miért is csinálom, miért jó ez nekem? Régen erre az volt a válasz, hogy így tudom magam megmutatni. Krónikus önbizalomhiányosként azt reméltem, hogy majd itt, más emberek véleményének segítségével fel tudom turbózni magam. De meg kellett tanulnom, ez nem így működik. Mára eljutottam odáig, hogy bevalljam, itt megélhetem azt az utat, amin annak idején, 18 évesen nem indultam el. Sosem lettem újságíró, de legalább itt elmondhatom azt, amit könyvekről, filmekről és tágabban a világról gondolok.

És beszélhetnék arról, mennyi mindent köszönhetek ennek a kis internetes kuckónak, embereket, beszélgetéseket, lehetőségeket, mert ez mind igaz. De leghálásabb talán azért vagyok, mert az önismeret egy olyan, soha véget nem érő útján indított el, aminek híján nem lehetnék most az, aki. És ez lehet jó, lehet rossz, de csak az enyém.

Köszönöm mindenkinek, aki olvasta/olvassa ezeket a véleményeket, és remélem, talál benne magának is valami hasznosat. Nem ígérek semmit, nem tudom, mi jön ezután, nincsenek nagy tervek. De szeretnék továbbra is fejlődni, haladni, új nézőpontokat megtapasztalni, új dolgokat kipróbálni. Remélem, ezután is lesznek útitársaim.