Ich komme, mondja a geek - Ernest Cline: Armada

A bejegyzés fényében minden leírt szó szerecsenmosdatásnak fog tűnni, de már csak azért is vallok: szeretem a ’80-as évek amerikai popkultúráját és a videójátékokat is. Persze a filmekben inkább otthon vagyok, mint a játékokban (már csak PC-n kezdtem játszani, de még Win 3.1 alatt; viszont Commodore-om vagy konzolom sosem volt), de nagyjából vágom az utalásokat – Az utolsó csillagharcost nem láttam, de az Alienst, a Terminatort, a Vissza a jövőbe-filmeket … stb. azonban igen. Meg persze a klasszikus SF-könyvekkel is ismerem. Így talán nem lehet a megértés hiányával vádolni, ennek ellenére mégsem jött be nekem az Armada.

Pedig Cline csak azt követte, amit mostanában mindenki az álomgyárban: összelopta az izgalmas összetevőket innen-onnan, majd nyakon öntötte némi nosztalgiával, és tessék, itt az X-generáció esszenciája! Ismered a Disney-matériát vagy csak olvastad az Ezerarcú hőst, amiből a legtöbb modernkori sci-fi tündérmese merít? Nesze, egy árva főhős! Láttad a Star Warst? Akkor tudod, hogy a főszereplőnek egy született tehetségnek kell lennie! De ha otthon vagy a ’80-as évek tinifilmjeiben, akkor tudod, hogy a srác kicsi kitaszított is, hogy a tömegmédia fogyasztóinak gerincét alkotó geekek megtalálják kamaszkori önmagukat benne. Imádtad Az utolsó csillagharcost vagy a Végjátékot? Akkor feltétlenül ki kell derülnie, hogy a mindenki által imádott számítógépes játék nem az, aminek tűnik. És természetesen a kormány is ott áll minden mögött és összeesküdik, az X-akták FBI-ügynökei és A függetlenség napja kormányemberei itt leskelődnek a sarkon túl. De ez persze csak a felszíne annak a hatalmas utaláshalmaznak, ami az Armada valójában. És még nem is ez a legnagyobb gond vele.

Hanem az, hogy erőltetett, mégpedig a végletekig. Mintha valahogy nem látnák be az alkotók, hogy a folyamatos újrahasznosítás már kicsit unalmas, nekem legalábbis mindenképpen. Még Tarantino esetében is fárasztóvá vált, pedig a pali nagyon tud; de az évek alatt pont az veszett ki az ehhez hasonló művekből, ami miatt az idézett alkotásokat szeretjük. Az eredetiség. Persze, tudom, hogy a ’80-as évek nagy klasszikusai is ezer helyről merítettek, de ez nem volt kézzelfogható, mert mégis láttuk bennük az innovációt. Igen, a Star Wars mitológiai alapokra építkezett, de jó karakterekkel és szenzációs látvánnyal fejelte meg; az Indiana Jones-filmek is az ’50-es évek B-filmes akcióira utalgattak, de modernizált környezettel és nem felejtettek el kikacsintani a nézőkre; az Aliens pedig bevezette az új generációs, vérfagyasztó idegeneket és a tökös főhősnőket. Mindegyikben ott dobogott az alkotó szíve, amitől minden ügyetlenség ellenére valami bájos és szerethető lett az alapanyagból.  

 

Cline esetében sem a szívet hiányolom, mert látszólag ismeri és szereti ezt az alapanyagot, hanem az innováció hiányát. Nem elég az, hogy minden részletet leírtak már másutt a 2001: Űrodüsszeiától a Dűnén át a Végjátékig, hanem az, hogy mindezt jobban tették. Nem kötött le ez az alapanyag, a folyamatos kikacsintások, az untig ismert fordulatok. A nosztalgia nem egyenlő a szolgai másolással, és nagyon élveztem volna, ha a paneleken túl valami újat mert volna beletenni a szerző.

De mégsem a koncepcióval volt a legnagyobb gondom, hanem a megvalósítással, a szöveggel. Ugyanis nem tudom elhinni, hogy valóban így beszélnének az állítólagos geekek. Ha magamból és azokból az emberekből indulok ki, akiket ismerek (és nálam jóval nagyobb kockák), egyszerűen nem így beszélünk. Persze, idézgetünk, de nem minden percben. Ebből a szempontból az Oscar Wao sokkal hitelesebb volt számomra, pusztán azért, mert a szereplői értelmes társalgásra is alkalmasak voltak, nem csak „I’ll be back”-szintű idézgetésekre minden egyes kontextusban.

Így az Armada nem lett más, mint egy hatalmas geek nedves álom. A nosztalgia-faktor simán elviszi a vállán, azonban az utaláshalmazokból nem ártott volna némi eredeti történetet is kiagyalni, de legalábbis nem kellett volna a ’80-as évekkel ennyire megterhelni a sztorit. Mert így csak egy mérsékelten szórakoztató, de inkább idegesítő könyvet kaptunk, amire talán legjobban Ford Fairlane örökbecsű mondata illik: „Zuzuval társalogni olyan volt, mint sajtreszelővel rejszolni. Enyhén szórakoztató, de leginkább fájdalmas.”