Kevés olyan könyv van, ami képes egy-két oldal után tényleg bevonni a világába. Oscar Waonak ez sikerült – rögtön megszólította a benne élő geeket, akit igyekszek elnyomni; mert hiába egyre elfogadottabb ilyen értelemben „furcsának” lenni, a munkahelyen és a hétköznapokban általában nem nyerő. Így viszont rögvest otthonosan éreztem magam és kíváncsi lettem ennek a fiúnak a történetére, amely végül is sokkal több lett, mint egy élet egyszerű leírása.
Junot Diaz első regényében ugyanis az Így veszíted el-hez hasonlóan bemutatja az Amerikába települt dominikaiak életét, de figyelmet szentel az anyaföldre is, hogy milyen okok vezetettek addig, míg sokan elhagyták a szigetet, hogy az ígéret földjén keressék boldogulásukat. Gyorstalpalót kapunk a Dominikai Köztársaság XX. századi történelméből, különös tekintettel a Trujillo-érára, mégpedig egy család három generációjának szemszögéből. Láthatjuk az elnyomás és terror képeit éppúgy, mint a viszonylagos amerikai szabadságot és azt, ahogy szereplőink az életükben botladoznak. A fő alak azonban mégis a szívtiprónak induló, aztán mégis pocakos „gyíkká” vedlő Oscar, akinek alakja, írásai és nőknél való kétségbeesett próbálkozásai hatással vannak a többi szereplőre.
Ebből az alapanyagból egy több kötetes családregényt is ki lehetne hozni, Diaz azonban jól fókuszál és érdekes epizódokat jelenít meg rengeteg összefonódó szereplő helyett. Minden karakterről pont annyit tudunk meg, amennyi lényeges, nincsenek sallangok és felesleges szálak. A szerző remekül vezeti a különböző történeteket, mindegyik izgalmas a maga módján, legyen szó az opportunista nagyapa csalódásáról, a zárkózott anya férfijairól vagy Oscar és nővére, Lola két világ közti életéről. A nagy összekötő kapocs az országon túl a fukú, az átok, amely mindig megtalálja a családot.
Ez a szürreálisnak is tekinthető elem azonban nem telepedik rá a történetre, inkább csak színesíti, ettől közelebb érezzük magunkat Dominikához és az ott élőkhöz, segít abban, hogy megismerjük a gondolkodásukat, hitüket és ezen keresztül az életüket is. Diaz mondatai nyomán úgy érezzük, valóban ismerjük az itt élőket, melyben nagyon sokat segít a nyelv. A szerző ugyanis bátran használ spanyol szavakat, amitől hangulatossá válik az írás, ugyanakkor izgalmasan keveri popkulturális utalásokkal is – itt elfér egymás mellett El Jefe és Gandalf, Balaguer és Kirk kapitány.
Diaz ráadásul úgy keveri a lapokat, hogy minden szereplőnek, elmesélőnek egyedi hangot ad és bár egyes helyeken nem könnyen felismerhető, idővel pontosan tudjuk, kinek a történetét olvashatjuk. Az ősökre vonatkozó részek tárgyilagossága később sokkal személyesebbé válik, Oscar és nővére története máshogy mászik a bőrünk alá, tényleg érezzük, velük akár bármikor találkozhatnánk. Igazi elmesélői bravúr, melytől az Oscar Wao az utóbbi idők egyik leggyönyörűbb olvasmányává vált.
Ha belegondolok, nagyon érdekes, hogy idén nyáron két családregény tette rám a legmélyebb benyomást. Oksanen és Diaz természetesen teljesen más stílusban, de mégiscsak arról ír, hogy milyen hatással van az ránk, hogy honnan származunk – az pedig talán még jobban összeköti a történeteket, hogy diktatúrákat festenek le. Ezekben a helyzetekben a család sokszor a legnagyobb átok és a legfontosabb megtartó erő lehet, de néha a hagyományok szorítanak a legjobban. Oscar Wao színes világában persze nem annyira a felmenők sorsa a meghatározó, de talán ő is szenvedett attól, amit nem tudhatott. Viszont a továbblépés adott, bár néha nem annak, aki megharcol érte, de mindenki hatással van valakire és nem könnyű elfelejteni egy másik embert, akit megszerettél.
Junot Diaz első regényében ugyanis az Így veszíted el-hez hasonlóan bemutatja az Amerikába települt dominikaiak életét, de figyelmet szentel az anyaföldre is, hogy milyen okok vezetettek addig, míg sokan elhagyták a szigetet, hogy az ígéret földjén keressék boldogulásukat. Gyorstalpalót kapunk a Dominikai Köztársaság XX. századi történelméből, különös tekintettel a Trujillo-érára, mégpedig egy család három generációjának szemszögéből. Láthatjuk az elnyomás és terror képeit éppúgy, mint a viszonylagos amerikai szabadságot és azt, ahogy szereplőink az életükben botladoznak. A fő alak azonban mégis a szívtiprónak induló, aztán mégis pocakos „gyíkká” vedlő Oscar, akinek alakja, írásai és nőknél való kétségbeesett próbálkozásai hatással vannak a többi szereplőre.
Ebből az alapanyagból egy több kötetes családregényt is ki lehetne hozni, Diaz azonban jól fókuszál és érdekes epizódokat jelenít meg rengeteg összefonódó szereplő helyett. Minden karakterről pont annyit tudunk meg, amennyi lényeges, nincsenek sallangok és felesleges szálak. A szerző remekül vezeti a különböző történeteket, mindegyik izgalmas a maga módján, legyen szó az opportunista nagyapa csalódásáról, a zárkózott anya férfijairól vagy Oscar és nővére, Lola két világ közti életéről. A nagy összekötő kapocs az országon túl a fukú, az átok, amely mindig megtalálja a családot.
Ez a szürreálisnak is tekinthető elem azonban nem telepedik rá a történetre, inkább csak színesíti, ettől közelebb érezzük magunkat Dominikához és az ott élőkhöz, segít abban, hogy megismerjük a gondolkodásukat, hitüket és ezen keresztül az életüket is. Diaz mondatai nyomán úgy érezzük, valóban ismerjük az itt élőket, melyben nagyon sokat segít a nyelv. A szerző ugyanis bátran használ spanyol szavakat, amitől hangulatossá válik az írás, ugyanakkor izgalmasan keveri popkulturális utalásokkal is – itt elfér egymás mellett El Jefe és Gandalf, Balaguer és Kirk kapitány.
Diaz ráadásul úgy keveri a lapokat, hogy minden szereplőnek, elmesélőnek egyedi hangot ad és bár egyes helyeken nem könnyen felismerhető, idővel pontosan tudjuk, kinek a történetét olvashatjuk. Az ősökre vonatkozó részek tárgyilagossága később sokkal személyesebbé válik, Oscar és nővére története máshogy mászik a bőrünk alá, tényleg érezzük, velük akár bármikor találkozhatnánk. Igazi elmesélői bravúr, melytől az Oscar Wao az utóbbi idők egyik leggyönyörűbb olvasmányává vált.
Ha belegondolok, nagyon érdekes, hogy idén nyáron két családregény tette rám a legmélyebb benyomást. Oksanen és Diaz természetesen teljesen más stílusban, de mégiscsak arról ír, hogy milyen hatással van az ránk, hogy honnan származunk – az pedig talán még jobban összeköti a történeteket, hogy diktatúrákat festenek le. Ezekben a helyzetekben a család sokszor a legnagyobb átok és a legfontosabb megtartó erő lehet, de néha a hagyományok szorítanak a legjobban. Oscar Wao színes világában persze nem annyira a felmenők sorsa a meghatározó, de talán ő is szenvedett attól, amit nem tudhatott. Viszont a továbblépés adott, bár néha nem annak, aki megharcol érte, de mindenki hatással van valakire és nem könnyű elfelejteni egy másik embert, akit megszerettél.
A képek forrása a szerző hivatalos oldala.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése