Tudják/tudjátok, vannak azok a könyvek, amiket sokan szeretnek és méltatnak, de mégsem tetszenek. Mert számotokra unalmasak, egysíkúak, nem mondanak semmit. Valahogy így voltam én Lőrinczy Judit könyvével is – a szerzőnőnek már a novellái sem jöttek be, se a hangja (mert az azért van neki), de annyian szerették első megjelent regényét, hogy úgy éreztem, már csak az egyedi téma miatt is, hogy el kell olvasnom. De nem árulok zsákbamacskát: nem jött be, holott érdemeivel pontosan tisztában vagyok.
A háború és a mágia valahogy nem fér össze a fejemben, hiszen számomra kevés földhözragadtabb téma
van, mint az elhúzódó fegyveres konfliktusok. A második világháború egyik legvéresebb ütközete, ami megfordította a harcok menetét, pedig még kevésbé tűnt misztikummal telítettnek: utcai harcok, fagy, reménytelenség. Lőrinczy azonban a kétségtelenül valós alaphelyzetre egy másik „csatát” is ráhúzott: a város és a halál ütközetét. Mert vajon mi történik, ha egy település több, mint egymás mellé dobált házak összessége, mi van, ha lelke van és fél a pusztulástól? Mit nem tenne meg az életben maradásért? Inkább azt kérdezhetnénk, mit nem, hiszen a szerző olvasatában a város ugyanolyan sarokba szorított vad, mint az őt ostromló emberek – semmi sem drága a fennmaradásért. Ebben a misztikus küzdelemben az emberek ugyanolyan feláldozhatóak, mint a katonák a világháború tábornokai kezében.
A regény ezt az alaphelyzetet azonban mégsem a gigászi „hősök” szemszögéből meséli el, hanem mind német, mind szovjet oldalon kiválaszt két-két szereplőt: ők a vágóhídi vadak, akiket mindenki fel akar áldozni. Gondolataikból, érzéseikből épülnek fel nemcsak a sztálingrádi katlan mindennapjai, de a halál völgyében járók bizonytalan léptei is. Lőrinczy remekül mutatja be, hogyan élheti át egy hétköznapi ember a háborút, hogyan csupaszodik le a lélek az embertelen körülmények között, hogyan fogja fel ezt a kilátástalan helyzetet. Kétség kívül a könyv előnyére szolgál, hogy főszereplői nem hivatásos katonák vagy agitátorok, hiszen így gondolataikat nem fertőzi meg a propaganda, mindig megpróbálnak őszinték lenni magukkal.
Az olvasóban kialakult képet tovább árnyalják az eredeti levélrészletek, amik egyúttal tovább erősítik a hitelesség látszatát. A harctér bemutatása, az események leírása bebizonyítja, mekkora kutatómunka áll a regény mögött. Mind a német hadsereg, mint a városvédők valóságosak, az életben maradásért folytatott
küzdelmük leírása pontos, precíz. Nekem annyira a misztikus alap sem volt szükséges, mert a regény önmagában érdekes munka lett volna. A fantasztikus háttér számomra nem adott hozzá semmi pluszt, mivel annyira vékony rétegben kapcsolódott a valós történésekhez, sok helyen inkább bántó volt annak folyamatos sulykolása.
És itt térnék át arra, hogy mi volt a gondom az Ingókövekkel. Valamelyik tévés animációs sorozatban volt poénforrás, hogy milyen ostoba dolog elmondani egy filmben a film címét. Hát, most én is ezt éreztem. Az ingókövek kifejezés élethelyzettől függetlenül minden szereplő monológjában felbukkant, holott hiteltelen kicsit, hogy az egyszerű munkás és egy borász fia is pontosan tisztában van ennek jelentésével. De ha a valóság bizonytalanságának ezen túljátszásán túl figyelembe veszem a nyelvi szintet, egyszerűen szegényes az eszköztára. Ugyan Lőrinczy jól ír, mert gördülékeny a prózája, jó olvasni, de mikor az ötvenedik helyen leírja, hogy a házak ablakai szemek és a gránát ütötte lyukak sebhelyek, az már kicsit tömény volt. Ha a fülszövegből nem jött volna rá valaki, hogy a város él, akkor a szerző egy pillanatig nem próbálja meg elfeledtetni velünk, és ez roppant zavaró egy idő után; kiránt a remekül felépített, fullasztóan horrorisztikus hangulatból. A köd, a tatár harcosok és a láthatatlan légió menete kellőképp hatásos, nem kellett volna ennyire olcsó eszközökkel operálni.
Háborús regényként tehát kiváló, fantasztikus műként azonban karcsú regényt foghat a kezébe az olvasó; aki szereti a „lágy” misztikumot, ahol a mi valóságunk erősebben jelen van, nem fog csalódni ebben a regényben. Ugyanakkor tisztább arányokkal és kevesebb sejtetéssel számomra egy erősebb és bátrabb mű született volna, különösen akkor, ha szövegszinten finomabb eszközökkel él az író. Az Ingókövek remek próbálkozás a magyar fantasztikumban, de ennél jobb, erősebb alkotásokat is lehet olvasni hazai szerzőktől.
A háború és a mágia valahogy nem fér össze a fejemben, hiszen számomra kevés földhözragadtabb téma
van, mint az elhúzódó fegyveres konfliktusok. A második világháború egyik legvéresebb ütközete, ami megfordította a harcok menetét, pedig még kevésbé tűnt misztikummal telítettnek: utcai harcok, fagy, reménytelenség. Lőrinczy azonban a kétségtelenül valós alaphelyzetre egy másik „csatát” is ráhúzott: a város és a halál ütközetét. Mert vajon mi történik, ha egy település több, mint egymás mellé dobált házak összessége, mi van, ha lelke van és fél a pusztulástól? Mit nem tenne meg az életben maradásért? Inkább azt kérdezhetnénk, mit nem, hiszen a szerző olvasatában a város ugyanolyan sarokba szorított vad, mint az őt ostromló emberek – semmi sem drága a fennmaradásért. Ebben a misztikus küzdelemben az emberek ugyanolyan feláldozhatóak, mint a katonák a világháború tábornokai kezében. A regény ezt az alaphelyzetet azonban mégsem a gigászi „hősök” szemszögéből meséli el, hanem mind német, mind szovjet oldalon kiválaszt két-két szereplőt: ők a vágóhídi vadak, akiket mindenki fel akar áldozni. Gondolataikból, érzéseikből épülnek fel nemcsak a sztálingrádi katlan mindennapjai, de a halál völgyében járók bizonytalan léptei is. Lőrinczy remekül mutatja be, hogyan élheti át egy hétköznapi ember a háborút, hogyan csupaszodik le a lélek az embertelen körülmények között, hogyan fogja fel ezt a kilátástalan helyzetet. Kétség kívül a könyv előnyére szolgál, hogy főszereplői nem hivatásos katonák vagy agitátorok, hiszen így gondolataikat nem fertőzi meg a propaganda, mindig megpróbálnak őszinték lenni magukkal.
Az olvasóban kialakult képet tovább árnyalják az eredeti levélrészletek, amik egyúttal tovább erősítik a hitelesség látszatát. A harctér bemutatása, az események leírása bebizonyítja, mekkora kutatómunka áll a regény mögött. Mind a német hadsereg, mint a városvédők valóságosak, az életben maradásért folytatott
küzdelmük leírása pontos, precíz. Nekem annyira a misztikus alap sem volt szükséges, mert a regény önmagában érdekes munka lett volna. A fantasztikus háttér számomra nem adott hozzá semmi pluszt, mivel annyira vékony rétegben kapcsolódott a valós történésekhez, sok helyen inkább bántó volt annak folyamatos sulykolása. És itt térnék át arra, hogy mi volt a gondom az Ingókövekkel. Valamelyik tévés animációs sorozatban volt poénforrás, hogy milyen ostoba dolog elmondani egy filmben a film címét. Hát, most én is ezt éreztem. Az ingókövek kifejezés élethelyzettől függetlenül minden szereplő monológjában felbukkant, holott hiteltelen kicsit, hogy az egyszerű munkás és egy borász fia is pontosan tisztában van ennek jelentésével. De ha a valóság bizonytalanságának ezen túljátszásán túl figyelembe veszem a nyelvi szintet, egyszerűen szegényes az eszköztára. Ugyan Lőrinczy jól ír, mert gördülékeny a prózája, jó olvasni, de mikor az ötvenedik helyen leírja, hogy a házak ablakai szemek és a gránát ütötte lyukak sebhelyek, az már kicsit tömény volt. Ha a fülszövegből nem jött volna rá valaki, hogy a város él, akkor a szerző egy pillanatig nem próbálja meg elfeledtetni velünk, és ez roppant zavaró egy idő után; kiránt a remekül felépített, fullasztóan horrorisztikus hangulatból. A köd, a tatár harcosok és a láthatatlan légió menete kellőképp hatásos, nem kellett volna ennyire olcsó eszközökkel operálni.
Háborús regényként tehát kiváló, fantasztikus műként azonban karcsú regényt foghat a kezébe az olvasó; aki szereti a „lágy” misztikumot, ahol a mi valóságunk erősebben jelen van, nem fog csalódni ebben a regényben. Ugyanakkor tisztább arányokkal és kevesebb sejtetéssel számomra egy erősebb és bátrabb mű született volna, különösen akkor, ha szövegszinten finomabb eszközökkel él az író. Az Ingókövek remek próbálkozás a magyar fantasztikumban, de ennél jobb, erősebb alkotásokat is lehet olvasni hazai szerzőktől.
A képek forrásai: breaker213, PanzerCobra
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése