Mikor előzetesen megnéztem a trilógiát, akkor már tudtam, hogy rengeteg embernek tetszik ez a film. De később is egyre-másra jöttek a magasztaló kritikák, majd a barátaim zöme is szépen lassan megnézte és ajnározta. Ezek után érezhető elvárásokkal és lelkesedéssel ültem be a moziba, és remélem, igazi élményt kapok. Úgy nagyjából a 15. perc táján nyugodtam meg.
A Mad Max: Fury Road egy kompromisszumoktól mentes, kicsit hullámzó tempójú, de lebilincselő alkotás. Régen láttam már olyat, hogy nem tettek engedményt a filmesek azért, hogy minél szélesebb nézőközönséget nyerjenek meg, de szerencsére George Miller haladt előre a lenini úton és folytatta azt a látomását, amelyet 1979-ben megalapozott. Végre egy film, ami mer kegyetlen és kemény, de nem öncélú lenni. Itt az akciónak valóban súlya van, szinte érezzük, ahogy törnek a csontok és zúzódnak a koponyák, de a benzingőz és a füst szaga is belengi a mozitermet. Nem rajongok az autós akciókért, de itt olyan ütközésorgiát láttam, amitől nem tudtam levegőt venni. És ez nem csak a remekül koreografált jeleneteknek köszönhető, hanem a történetnek, de elsősorban a karaktereknek.
Azt ugyanis el kell ismerni, hogy a forgatókönyvíró jól dolgozott. A főszereplőink mind kidolgozott motivációkkal és múlttal rendelkeznek, ahogy haladunk előre azon kaptam magam, mind jobban szurkolok nekik. A pálmát nálam a Nicolas Hoult játszotta Nux vitte, az ő pálfordulása végig hiteles és érthető, hiszen fanatizmusa nem szűnik meg, csak átalakul. Charlize Theron pedig az kőkemény hősnő, akire már nagyon szüksége volt a mai filmgyártásnak, elvégre Sigourney Weaver lassan kiöregszik. Imperator Furiosa potens és megérthető figura, néhány képpel és mondattal könnyen megérthetővé vált személyisége, ami ismét csak a forgatókönyv nagy erénye. Érdekes módon Max az, aki megint csak kicsit téblábol az események közepette, holott ennek ellenére odateszi magát – hiába, ezt már megszokhattuk, hogy kicsit nehezen dönti el, mit is tegyen. Az ő esetében nekem nem jött be a látomások alkalmazása, és az ehhez fűződő spirituális „mentőakció” sem tűnt megfelelő konfliktusfeloldásnak, de hát nem lehet minden tökéletes.
A gonoszok esetében Miller visszatért az első részben látottakhoz és ezt nem csak az támasztja alá, hogy Halhatlan Joe-t ugyanaz a Hugh Keays-Bearne alakítja, mint aki az első epizódban Toecuttert. Itt a gonosz nem törődő, mint Humungus, és nem is az Autie-hoz hasonló, „nagyobb jó” elvén működő vezető. Bár neki is megvannak a céljai, amiket éppen csak felvillant a film, de ezek eléréséhez kegyetlen módon lát hozzá, nagyjából bárkit képes feláldozni. Őrült, de jól szervezett őrült, hiszen egy jó kis birodalmat épített fel magának.
Persze lehet dicsérni a történetet, de kétségtelen, ha nem így lenne elkészítve, nem érdekelne annyira. A látványvilág ugyanis lenyűgözően egységes, kezdve a vörös nappaloktól a kék éjszakáig, a lélegzetelállító homokvihartól a gólyalábakon járó szerencsétlenekig. Miller tovább építette az atomháború utáni földjének mítoszát, hiszen itt újabb részeit ismerhetjük meg a kegyetlen sivatagnak. Remélem, a folytatásokban újabb és újabb településeket és újabb túlélési módokat ismerhetünk meg. A Mad Max-széria mindig is erős volt abban, hogy vizsgálta, miképpen képes az ember túlélni és A harag útja egy újabb lépcső ebben a folyamatban.
De ha csak a moralizálás lenne a cél, nem a multiplexekben néznénk ezt a filmet, hanem egy Tarr Béla retrospektív vetítés mellékleteként. Itt nem csak az utolsó fél órában kapjuk meg a szükséges akcióadagunkat, hanem folyamatosan, ehhez pedig kiváló aláfestésül szolgálnak a dobok. Őrült rock, őrült autósok, őrjítő sivatag, őrült színek és viharok – ez a Mad Max: Fury Road.
Azt ugyanis el kell ismerni, hogy a forgatókönyvíró jól dolgozott. A főszereplőink mind kidolgozott motivációkkal és múlttal rendelkeznek, ahogy haladunk előre azon kaptam magam, mind jobban szurkolok nekik. A pálmát nálam a Nicolas Hoult játszotta Nux vitte, az ő pálfordulása végig hiteles és érthető, hiszen fanatizmusa nem szűnik meg, csak átalakul. Charlize Theron pedig az kőkemény hősnő, akire már nagyon szüksége volt a mai filmgyártásnak, elvégre Sigourney Weaver lassan kiöregszik. Imperator Furiosa potens és megérthető figura, néhány képpel és mondattal könnyen megérthetővé vált személyisége, ami ismét csak a forgatókönyv nagy erénye. Érdekes módon Max az, aki megint csak kicsit téblábol az események közepette, holott ennek ellenére odateszi magát – hiába, ezt már megszokhattuk, hogy kicsit nehezen dönti el, mit is tegyen. Az ő esetében nekem nem jött be a látomások alkalmazása, és az ehhez fűződő spirituális „mentőakció” sem tűnt megfelelő konfliktusfeloldásnak, de hát nem lehet minden tökéletes.
Persze lehet dicsérni a történetet, de kétségtelen, ha nem így lenne elkészítve, nem érdekelne annyira. A látványvilág ugyanis lenyűgözően egységes, kezdve a vörös nappaloktól a kék éjszakáig, a lélegzetelállító homokvihartól a gólyalábakon járó szerencsétlenekig. Miller tovább építette az atomháború utáni földjének mítoszát, hiszen itt újabb részeit ismerhetjük meg a kegyetlen sivatagnak. Remélem, a folytatásokban újabb és újabb településeket és újabb túlélési módokat ismerhetünk meg. A Mad Max-széria mindig is erős volt abban, hogy vizsgálta, miképpen képes az ember túlélni és A harag útja egy újabb lépcső ebben a folyamatban.
De ha csak a moralizálás lenne a cél, nem a multiplexekben néznénk ezt a filmet, hanem egy Tarr Béla retrospektív vetítés mellékleteként. Itt nem csak az utolsó fél órában kapjuk meg a szükséges akcióadagunkat, hanem folyamatosan, ehhez pedig kiváló aláfestésül szolgálnak a dobok. Őrült rock, őrült autósok, őrjítő sivatag, őrült színek és viharok – ez a Mad Max: Fury Road.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése