Már nem vagyunk jó barátok a Pixarral. Emlékszem, régebben imádtam a filmjeiket, de utolsó kedvencem tőlük, amivel tényleg el tudtak varázsolni, A hihetetlen család volt. Annak pedig már több mint 10 éve. Azóta sok filmjük tetszett – első megnézésre, de másodjára egyszerűen már nem élveztem annyira. Hogy én változtam-e annyit, vagy a stúdió olyan irányba, amikor is a nyers és zabolátlan tehetség, ami a korábbi filmjeiken látszott, átadta helyét a hideg üzletnek, nem tudom. Egyszerűen giccsesnek és hatásvadásznak éreztem az alkotásaikat, és ez ötlött eszembe, amikor már a moziban a Láva c. kisfilmjüket néztem. Szép, szép, de túlságosan könnyfacsaró akart lenni, ezért félni kezdtem.
Az Agymanók első képkockáival gyorsan megismertette velünk az alaphelyzetet: Riley fejében az évek múlásával különböző érzelmek születtek: Derű, majd Bánat, Düh, Majré és Undor. Ők alakítják azt, ahogyan a kislány reagál a környezetére. 11 évig egyértelműen Derű az uralkodó, azonban a család költözésével Bánat és a többiek egyre inkább követelik a helyük. A viháncoló öröm-lány persze ezt nem nézi jó szemmel, mindenképpen meg akarja akadályozni, hogy Riley boldogtalan legyen. Ez persze nem várt kalamajkákat okoz.
Gyorsan lépjünk túl azon, hogy mennyire eredeti az egész történet: a fejünkben lévő hangok alapján más lesz a táj, ami előttünk fekszik. Furcsa belegondolni, hogy mi is irányítja a mindennapi életünket és ebben hogy vesznek részt az érzelmeink. A Pixar által felépített agy-világ színes, izgalmas és gyönyörű. Egyszerűen szédítő, ahogy az agykérget alkotó, emlékeket tartalmazó polcrendszert megalkották és modellezték az emlékezet működését. Fantáziaország, az absztrakt gondolatok tára, a gondolatvonat, az Álomgyár (vigyázz, Hollywood!) mind-mind színpompás megfelelői valós funkcióinknak, és jó elveszni benne. Hihetetlenül vicces, ahogy kis munkásemberekként ábrázolt idegpályák vagy éppen idegi átvitelek meghatározzák, mire emlékszünk és mire nem; ahogy pedig az a buggyant reklám felötlött Riley fejében arra emlékeztetett, hogy nem tudom elfelejteni a Postabank régi reklámját. Hiszen egyre megy honnan nézed, a négy… no de inkább hagyjuk.
Az Agymanók első képkockáival gyorsan megismertette velünk az alaphelyzetet: Riley fejében az évek múlásával különböző érzelmek születtek: Derű, majd Bánat, Düh, Majré és Undor. Ők alakítják azt, ahogyan a kislány reagál a környezetére. 11 évig egyértelműen Derű az uralkodó, azonban a család költözésével Bánat és a többiek egyre inkább követelik a helyük. A viháncoló öröm-lány persze ezt nem nézi jó szemmel, mindenképpen meg akarja akadályozni, hogy Riley boldogtalan legyen. Ez persze nem várt kalamajkákat okoz.
Gyorsan lépjünk túl azon, hogy mennyire eredeti az egész történet: a fejünkben lévő hangok alapján más lesz a táj, ami előttünk fekszik. Furcsa belegondolni, hogy mi is irányítja a mindennapi életünket és ebben hogy vesznek részt az érzelmeink. A Pixar által felépített agy-világ színes, izgalmas és gyönyörű. Egyszerűen szédítő, ahogy az agykérget alkotó, emlékeket tartalmazó polcrendszert megalkották és modellezték az emlékezet működését. Fantáziaország, az absztrakt gondolatok tára, a gondolatvonat, az Álomgyár (vigyázz, Hollywood!) mind-mind színpompás megfelelői valós funkcióinknak, és jó elveszni benne. Hihetetlenül vicces, ahogy kis munkásemberekként ábrázolt idegpályák vagy éppen idegi átvitelek meghatározzák, mire emlékszünk és mire nem; ahogy pedig az a buggyant reklám felötlött Riley fejében arra emlékeztetett, hogy nem tudom elfelejteni a Postabank régi reklámját. Hiszen egyre megy honnan nézed, a négy… no de inkább hagyjuk.