Agymanók

Már nem vagyunk jó barátok a Pixarral. Emlékszem, régebben imádtam a filmjeiket, de utolsó kedvencem tőlük, amivel tényleg el tudtak varázsolni, A hihetetlen család volt. Annak pedig már több mint 10 éve. Azóta sok filmjük tetszett – első megnézésre, de másodjára egyszerűen már nem élveztem annyira. Hogy én változtam-e annyit, vagy a stúdió olyan irányba, amikor is a nyers és zabolátlan tehetség, ami a korábbi filmjeiken látszott, átadta helyét a hideg üzletnek, nem tudom. Egyszerűen giccsesnek és hatásvadásznak éreztem az alkotásaikat, és ez ötlött eszembe, amikor már a moziban a Láva c. kisfilmjüket néztem. Szép, szép, de túlságosan könnyfacsaró akart lenni, ezért félni kezdtem.

Az Agymanók első képkockáival gyorsan megismertette velünk az alaphelyzetet: Riley fejében az évek múlásával különböző érzelmek születtek: Derű, majd Bánat, Düh, Majré és Undor. Ők alakítják azt, ahogyan a kislány reagál a környezetére. 11 évig egyértelműen Derű az uralkodó, azonban a család költözésével Bánat és a többiek egyre inkább követelik a helyük. A viháncoló öröm-lány persze ezt nem nézi jó szemmel, mindenképpen meg akarja akadályozni, hogy Riley boldogtalan legyen. Ez persze nem várt kalamajkákat okoz.

Gyorsan lépjünk túl azon, hogy mennyire eredeti az egész történet: a fejünkben lévő hangok alapján más lesz a táj, ami előttünk fekszik. Furcsa belegondolni, hogy mi is irányítja a mindennapi életünket és ebben hogy vesznek részt az érzelmeink. A Pixar által felépített agy-világ színes, izgalmas és gyönyörű. Egyszerűen szédítő, ahogy az agykérget alkotó, emlékeket tartalmazó polcrendszert megalkották és modellezték az emlékezet működését. Fantáziaország, az absztrakt gondolatok tára, a gondolatvonat, az Álomgyár (vigyázz, Hollywood!) mind-mind színpompás megfelelői valós funkcióinknak, és jó elveszni benne. Hihetetlenül vicces, ahogy kis munkásemberekként ábrázolt idegpályák vagy éppen idegi átvitelek meghatározzák, mire emlékszünk és mire nem; ahogy pedig az a buggyant reklám felötlött Riley fejében arra emlékeztetett, hogy nem tudom elfelejteni a Postabank régi reklámját. Hiszen egyre megy honnan nézed, a négy… no de inkább hagyjuk.


Ragyogóan hozták össze az alkotók a valós és agybeli világ találkozását. Kacagtató, ahogy szembesít bennünket azzal, mire is figyelünk egy adott helyzetben. Az előzetesben is megidézett apa-anya-lánya beszélgetés hihetően és persze némiképp klisésen mutatja be, hogyan viselkedünk egy adott helyzetben, és egyszerűen ezen muszáj nevetni. Ugyanakkor abban is pontos a film, hogy megmutatja, hogy nem mindenkinél az öröm az irányító: van, akinél inkább a Bánat, van, ahol a Düh ül az irányítószékben. Persze az a legjobb, hogy nem csak nevetünk a szereplőkkel, hanem el is gondolkodunk a látottakon.

Az Agymanók ugyanis remekül bemutatja azt a folyamatot, amikor változik az ember személyisége. Szimbólumokkal ügyesen és árnyaltan fogalmazza meg azt, ahogy egyes dolgok elveszítik a jelentőségüket, míg mások egyre fontosabbak lesznek, gazdagodik és árnyalódik az egyéniségünk. A film egy nagyon fontos pontot mutat be, amikor a költözés hatására a gyerek elkezd felnőni, már nem csak az öröm, de a bánat is fontossá válik az életében, megismeri az együttérzés jelentőségét. Mondhatjuk azt is, hogy felnő, de inkább azt a pontot ábrázolja, amikor elkezd felnőni, terebélyesedni a gondolkodásmódja. És abban nagyon fontos, hogy megmutatja, ez bizony veszteséggel is jár (az emlékeke temetője egy különösen hátborzongató hely), így lesz a derű emlékeiből összetettebb élményvilág, ami akár nem is egynemű, hiszen az undor is keveredhet a félelemmel, az öröm pedig a bánattal. Bemutatja azt is, hogy tényleg vannak olyan dolgok, gondolatok, amik alapvetően meghatározzák a személyiségünket, de ezek is változnak és ebben a folyamatos változásban, ennek az elfogadásában van a legnagyobb erősségünk.

Ez a mondanivaló nem egyszerű, és nem is feltétlenül könnyen dekódolható egy gyereknek. Jellemző kép, hogy bizonyos jeleneteknél rajtunk kívül senki más nem nevetett, holott jó pár gyerek volt a teremben. Viszont mindenképpen érdemes megnézni később, amikor már kicsit tudatosítani tudja a gyerkőc azt, amit lát, már vannak emlékei, hiszen ekkor viszonylag könnyen megértheti azt, hogy a szomorúság is lehet hasznos számunkra és nem lehetünk mindig vidámak.

Nagyszerű kis mozi az Agymanók, szemkápráztató világot mutat be, de amellett képes valósághű is lenni (egyes részeken a kamerakezelés megidézi a realista akciófilmek rángatózó kézikameráját és szürke színvilágát is). Azt mondom, inkább a nagyoknak élmény, mert a rengeteg poén a kicsiknek nem érthető, de pár év múlva már ők is élvezni fogják. Okos mese, ami jót tesz a léleknek, de megdolgoztatja az agyat is, érdemes látni.
 

A képek innen és innen.