2013. április 28., vasárnap

Suzanne Collins – Éhezők viadala-trilógia

Ajánlás: "Better love story than Twilight just boring"

Manapság igyekszem képben lenni. Azaz csak akkor szidni valamit, ha már olvastam. A Harry Potter óta ugyanis már nagyon óvatos vagyok: a Bölcsek kövét azért kezdtem el olvasni, mert ha már annyi embernek tetszett, akkor mégiscsak megnézem, miért lehet ez. J. K. Rowling könyvsorozata meg is nyert magának. Azóta azonban a túlhypeolt cuccokkal nincs szerencsém: az Alkonyatról jobb nem beszélni (A sötét árnyalat-trilógia sötét folt az önéletrajzomban), mással pedig inkább nem kezdtem ismerkedni. De az Éhezők viadala valahol érdekelt, meg szerettem volna nézni, mit lehet kihozni ebből az unalomig ismert disztópikus alaphelyzetből. Hát, nem sokat.

Először is, eredetiséget ne várjunk, mert ebben a sztoriban olyat nem sokat találunk. Már az alaphelyzet is untig ismert: van a fejlett központ, aki elnyomja az őt kiszolgáló többi körzetet. A körzetekben éhezés van, nincsenek meg az alapvető élelmiszerek, szolgáltatások. Oké, pipa, ilyet már láttunk, történelmi, stb. példák vannak. A Kapitólium, hogy egy régen volt lázadásra emlékeztesse az embereket, minden évben megtartja az Éhezők viadalát, ahol a körzetekből kiválasztott gyerekek, összesen 14-en küzdenek majd az életükért, és csak egy maradhat. Hát ezt a helyzetet is sokan, sokféleképpen feldolgozták már, A legyek urától a Battle Royale-ig. Kiválasztják hősnőnket, aki „szokatlan” módon megnyeri a viadalt, majd egy lázadás reklámarca lesz, amely végül elsöpri a rémuralmat. Jaj, bocs, ez most spoiler volt, ha nem látta volna senki előre.

A bemutatott világ nem hordoz semmi egetverő érdekességet, már csak azért sem, mert itt a világteremtés egyáltalán nem fontos. Itt nem tudunk meg semmi előzményt, hogy mi történt az emberiséggel, hogyan kerültek ebbe a slamasztikába. Csak utalás történik arra, hogy egyszerűen nem voltak képesek megváltozni és tönkretették a bolygót, de ez egy gagyi öko-sci-fibe sem menne el alapozásnak. Magáról a jelenlegi helyzetről is csak annyit tudunk meg, hogy van a Kapitólium, ahol minden menő, csili-vili, van energia, mindenféle kaja, pia, drogok és tévé. A média a legfontosabb befolyásolási eszköz, hiszen onnan jön minden infó, egy csatorna van és ott annyi rendszerkritika sem fér el, mint most nálunk a királyi tévén. Vidéken meg tényleg mindenkinek nagyon-nagyon rossz, mert éhezés van, meg hideg. Hát igen, ilyet sem láttam még…

Mi lenne akkor ebben az új? Gondolom, az írónő a főhősünket, Katniss Everdeent szánta annak, akinek belső monológjaiból kibomlik az egész világ képe, ő az „önmagában folyamatosan kétkedő” fiatal lány prototípusa, aki akaratlanul is egy forradalom kiváltójává válik. Csak az a bökkenő, hogy a karakter egyszerűen nem elég erős erre a feladatra, illetve az írónő nem tudja úgy bemutatni, hogy érdekeljen, mi történik vele. Katniss ugyanis nem érdekes, csak egy teljesen átlagos 16 éves kiscsaj, aki még korlátolt és bizonyos tekintetben rettenetesen önző. Nem egy példakép. Ráadásul mindig is utáltam azokat a sztorikat, ahol a főhős nem igazi cselekvő alkat: Katniss inkább belekeveredik a lázadásba, semmint tudatos döntéssel választaná. Persze, az írónő megpróbálja megalapozni a lány személyiségét, bemutatni mennyire aggódik a szeretteiért, és ezért retteg, de ettől nem válik hitelessé. Továbbá a szép, hosszú belső monológok (bár inkább ez már az idióta agyalás kategóriája) elég rövid idő alatt rémesen unalmassá válnak, és inkább nyávogásnak tűnnek, mint egy érdekes személyiség vívódásának. Bevallom, valahogy hiteltelen az is, hogy éppen meg akarnak ölni, te pedig azon aggódsz, hogy a tévé előtt ülő barátod (nem a pasid) vajon mit szól ahhoz, hogy éppen egy másik sráccal smárolsz… Szóval itt van egy hősnő, aki nem is hős, ezt most nagyon menő.

Mellette a többi karaktert is igazából Katniss szemén keresztül látjuk és nem sok egyedi jellegzetességet kapnak. Persze legjobban a két srác van kidolgozva, de őket sem érzem, hogy igazán megismertem volna. Sőt, a kialakuló „szerelmi háromszög” elég gyenge, még az Alkonyatnál is gyengébb: minek erőltetni olyan valamit, ami nincs benne a regényben. Az oké, hogy Katniss kedveli mindkét fiút, de az egyikben nincs elég potenciál egy szerelmi szálhoz, a másikon meg túl sokat vacillál. Ebből a szempontból a harmadik kötet a mélypont, amikor annyira éreztem az izzadtságszagú igyekezetet, hogy nehogy sablonos legyen ez a rész, mindig legyen valami meghökkentő, hogy tudjunk izgulni. Csakhogy én inkább a fejemet vertem a padlóba.

Egy-két szereplőt még sikerült kettőnél több jellemvonással ellátni, főleg azokat, akik egynél több kötetben szerepelnek. De különösen fájó volt az, hogy pont Katniss családját, akikért tényleges harcolna, ennyire semmitmondóan ábrázolja a szerző. Róluk alig tudunk meg valamit, így persze, érti az ember, hogy a rokonokat szeretjük, de nem lesz átélhető a szenvedésük és így a főhősé sem. Az is hiányérzetet hagyott maga után, hogy az aréna többi szereplőjét, különösen a második kötetben, ahol már konkrétabb szerepük is van, alig jellemzi többel az író, mint hogy kék a szeme, arca meg csupa derű. A negatív karakterekről ne is beszéljünk, az meg abszolút arctalan tömeg, kivéve talán az elnököt, aki meg abszolút sátáni.

De most akkor kicsit bővebben a konkrét művekről.

Az első kötetnek az lenne a feladata, hogy megismertessen a szereplőkkel és az alaphelyzettel, ezt korrekten teljesíti is. Hazugság lenne azt mondani, hogy nem izgultam néha olvasás közben, mert az írónő azért képes felkelteni a figyelmem, vannak benne erős pillanatok, főleg a viadal során. Csak az a baj, hogy a monológok, a visszaemlékezések nagyon lassítják a menetet, és hiába színesítik a világról kialakult képet, egyszerűen túlírtak. Nagyon ráérősen magyaráz és így nehéz fenntartani azt a fajta koncentrált figyelmet, amit egyébként az akciók indokolnának. A kevesebb több lett volna. Persze, elhiszem, hogy a célközönség (nem én) igényli ezt a fajta írásmódot, hogy hallgassák egy tinédzser lány gondolatait a pasikról, az életről, de ez kábé 20 éven felül nevetségesen kevés.

A második kötet, a Futótűz ágyazna meg a nagy lázadásnak, de be kell valljam, ez a trilógia mélypontja. Az eleje egy szirupos lányregény némi rettenettel, de valahogy nem képes elhitetni velem, hogy Katniss valóban ennyire aggódik mindenkiért. Nem elég állandóan azt leírni, hogy mennyire fél ahhoz, hogy tényleg elhiggyem, hogy ezt éli át. A gondolatok puszta közlése nem érzékelteti eléggé a feszült érzelmi állapotot. Onnantól pedig, hogy kiderül, a lánynak még egyszer részt kell vennie „szerelmével” a viadalon, az egész történet unalomba fullad. Collins egyszerűen nem rendelkezik olyan írói kvalitásokkal, amikkel képes lenne feszültséget felépíteni, pláne nem úgy, hogy a szöveg dagályos és bőbeszédű. Ismét azt éreztem, hogy „fecseg a felszín, hallgat a mély”, nincs igazi mondanivaló az egyre hosszabb mondatok mögött.

A harmadik kötet, A kiválasztott hivatott lezárni a történetet, megnyugtató végbe vezetni hőseinket. Általában számomra a legkedvesebbek az olyan történetek, amik kicsit sötétebben, nincs igazi „boldog vég”, és A kiválasztott is ilyen. Lehet, hogy éppen emiatt, de ez tetszett a legjobban. Valahogy itt néha igazinak és helyénvalónak tűnt Katniss fájdalma és összeomlása, de igazából az epilógus előtti utolsó két oldal vesz meg. Itt az írónő rövid, tömör mondatokkal bemutatja, hogyan lehet a tragikus események után túlélni, új életet kezdeni és talán élvezni is. Az utolsó két mondatba pedig sikerül minden belesűríteni abból, hogyan lesz egy majdnem szerelemből szerelem. Ez a két oldal többet mond, mint az előző 600.

Szóval a lány, aki milliókat lángra lobbantott, engem inkább lehűtött. Pedig a kötetek kiadásával nincs bajom, a borító koncepciója az elszabaduló fecsegőposzátával kifejezetten tetszett, de mint tudjuk, ez eladhatja a regényt, de meg nem kedveltetheti. Pedig van lehetőség a történetben és a szereplőkben is, de nem ebben a formában. Nem éreztem azt, hogy az átlagos tinitörténeten túl az írónő bármit át akart volna adni nekem. Így pedig kár volt a gőzért, lehet ezt is élvezni, de nem az, amit őszinte örömmel látok bárki kezében.

2013. április 21., vasárnap

Könyvfesztivál 2013


Idén először jutottam ki a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválra, a mostani utazásnak is az volt az aprópója, hogy Hannu Rajaniemi dedikált az Ad Astra kiadónál. Persze maga az esemény nagyon jó volt, nagyon élveztem, jól éreztem magam, sok ismerőssel és ismeretlennel találkoztam, így bőven megérte ez a hosszú, de kellemesen fárasztó hétvége.

„Még soha nem mondták nekem ennyire udvariasan, hogy vállalhatatlan az arcom.”

Péntek késő délelőtt indultunk el Szegedről a Magyar Államvasutak csodás szolgáltatásait igénybe véve. De most kivételesen nem késtünk… olyan sokat. Szépen elvillamosoztunk a Moszkvára és kis séta után el is jutottunk a Millenárisra. Nekem nagyon tetszett az egész park, jó a kialakítása, csak az volt a bibi, hogy mivel sose voltam még ott, kicsit bajosan lehetett megtalálni a megfelelő épületet, mivel nem igazán volt kiplakátolva semmi. De aztán megérkeztünk.

Rögtön az Ad Astra standját kerestük, de persze sikerült rossz irányba fordulni. Szerencsére a Könyvmolyképzőnél összefutottunk Varga Beával, aki eligazított bennünket.

Mikor odaértünk rendeltetési helyünkre rögtön nagy meglepetés ért: ott volt a meghívott író, Hannu Rajaniemi. A nagy örömre rögtön dedikáltattam vele a Kvantumtolvajt és a frissen megvásárolt Fraktálherceget és pár szót beszélgettünk is. Készült kép is, az egyik a tavalyi hagyományokat folytatva, a fiatalember hátával. Bevallom, nem gyengén elpirultam, mikor előadtam neki a kérésem ez iránt, de legalább van valami különleges emlékem is :)

Utána elkezdtünk Gáborral sétafikálni, megnéztünk standokat, találkozunk Hepp Ivánnal, váltottunk pár szót a közeledő IG-taliról (ahová ezúton is várom a jelentkezőket).

Persze vártam az újabb dedikálásokat is, többek között Cserna-Szabó Andrással, akinek nemrég olvastam a friss könyvét. Ekkor hangzott el a fentebb idézett mondat is, ami azt hiszem, majdnem szállóigének tekinthető és vetekszik a Halálcsillag-regény jó kis beköpéseivel.

Később megvettem Háy János Mélygarázsát is és jó érzés tudni, hogy a magyar irodalmi élet nagyságai szeretettel viccelődnek egymással.  

Causal Angel

A kiindulási pontunk persze egész nap az Ad Astra standja volt, hiszen itt pakoltuk le a cuccainkat, mivel én Kleinheincz Csillánál aludtam este. Itt jutottunk ahhoz a nagyszerű lehetőséghez, hogy este elmehettünk vacsorázni Hannuval. Este 7 körül indultunk útnak Sánta Kirával, Botonddal és Anitával egy közeli étterembe.

A vacsora nagyon jó hangulatban telt és remek kihívás volt az angolom gyakorlására. Az este folyamán elhangzott a harmadik regény címe, ami Causal Angel lesz (a fordító, Juhász Viktor már előre fogta a fejét),
de szóba került a finn és magyar mitológia és vámpíros és zombis romantikus műfaj mellé kitaláltuk a sárkányos-romantikusat is (bár a hét fej érdekes asszociációk táptalaja lehet).

Később Hannu beszélt a Fraktálhercegről, hogy hogyan használta fel benne az Ezeregyéjszaka meséit, valamint a külföldi sf-szcénáról is szó volt röviden. Különösen az tetszett, mikor China Miéville-ről, egyik kedvenc írómról beszélt, és megállapítottuk, hogy vele kapcsolatban minden első élmény (regény, fotó, találkozás… stb.) feltétlenül sokkoló.

Hannu egyébként nagyon kedves személyiségnek tűnt, hihetetlen lelkesedéssel és fáradhatatlanul tudott mesélni különböző témákról, valamint őszintén érdeklődött az asztalnál ülő írók készülő regényei iránt is.

Csillával aznap korán elindultunk, mert mindketten nagyon fáradtak voltunk, így már kilenckor magukra hagytuk a társaságot, de az egész napi hajtástól, izgalmas élményektől alig bírtam elaludni.

„Hogyan is képzeljek el egy ötdimenziós teret, amiben van plusz két sík, amiről le lehet esni?!”

A következő napot annyira korán kezdtünk, hogy engem be sem engedtek a Fesztivál területére, mivel a hivatalos program csak 10-kor kezdődött. Így egy jó fél órára kicsüccsentem egy padra és élveztem a napsütést, meg beleolvastam a Fraktálhercegbe is, ha már dedikálni is mentünk.

Ismét az Ad Astra standjánál várakoztam, próbáltak kideríteni, hogy hol is lesz a beszélgetés, mikor felbukkant Huszár Andris, aki többek között az Endymiont és a Diaszpórát fordította. Vele megkerestük az eldugott kis termet és jó előre beültünk. Közben beszélgettünk a sci-fi fordításról és őszintén gratuláltam neki a Diaszpórához, nem kis teljesítmény lehetett…

Maga a program nagyon jó hangulatban telt, Stöckert Gábor igazi profi kérdező volt, annak pedig különösen örültem, hogy olyan sok kérdés hangzott el a tudományos témákról, mert Hannu érdekesen mesélt ezekről az eredményekről, én pedig amúgy is ritkán hallok ilyesmiről.

Utána beálltunk a jó hosszú, dedikálásra váló sorba Gáborral és Kígyós Tamás cimboránkkal, és már előre tervezgettük a délutáni Houllebecq-ácsorgást. Szinte hihetetlennek tűnt, mennyi ember jött aláíratni a könyveket, régen láttam ekkora tömeget sci-fi dedikáláskor. A sorba összefutottam több mollyal is, egyeztettük a jövő heti szegedi találkozást.

Az ácsorgást egy kis beszélgetéssel vezettük le, de utána már jött is egy másik barátom, Török Tamás, akivel elmentünk beszélgetni és ebédelni. Szomorú tapasztalat volt, hogy egy olyan étterem, ahol egy éve még élvezettel ettünk, mennyire meg tud változni színvonal tekintetében – és nem pozitív irányba.

„Odaállunk utolsónak Michel Houllebecq elé, majd lemondó sóhajjal inkább otthagyjuk.”

Ebéd után visszamentük a Millenárisra és beszélgettünk egy nagyot Varga Beával, akinek még segédkezet is nyújtottam a Calderon dedikálásához. Később kicsit élveztük a jó időt és napsütést, kiültünk cseverészni a fűre – már nagyon rám fért egy ilyesfajta lazulás.

Késő délután még visszaszivárogtunk a nagy csarnokba, ahol előbb Jevgenyij Popovval dedikáltattam a most megjelent könyvét. A bácsika úgy nézett ki, mint Oroszország atyácska és nagyon sajnáltam, hogy nem tudok még rendesen oroszul beszélni, mert így sajnos csak köszönésre futotta tőlem.

Majd csatlakoztam a fiúkhoz, akik addigra már kábé 20-25 perce álltak sorban a francia mesterre várva. A fő Kiábrándul Értelmiségi addigra már tényleg fásultnak tűnt, csak a csinos lányok társasága enyhítette rossz kedvét. Az aláírás mellé nem is jutott már ajánlás, de legalább fényképen meg lett örökítve.

Este még egy laza levezető vacsora és SFMag szerkesztőségi megbeszélés zárta a napot. Este megint annyira fel voltam pörögve, hogy hajnali kettőig az Éhezők viadalát olvastam.

Muszáj megismételnem, hogy mennyire jó élmény volt ez a hétvége. Egyet azért sajnálok, hogy kevés IG-s ismerőssel futottam össze, remélem, a Könyvhéten és az IG-talin többen fogunk találkozni.

2013. április 16., kedd

Két regény, egy írás - Andri Snær Magnason – Lovestar, John Scalzi – Szellemhadtest

Ma nagyon-nagyon lusta leszek, mert két egészen jó könyvet is olvastam mostanában, de most nincs kedvem külön-külön bejegyzést írni róluk. Pedig a maguk nemében mindkét alkotás megérdemelné, és túl sok közük nincs egymáshoz se stílusban, se mondanivalóban, azért én most egy kalap alá veszem őket.

Andri Snær Magnason – Lovestar

Ennél különlegesebb és némiképp különc regényt sem olvastam mostanában. Az izlandi szerző munkája egészen meseszerűen disztópikus, már ha ilyen fogalmat használhatok (végül is miért is ne?). Ebben az elképzelt jövőben a drót alapú kommunikáció idejét múlt, mivel sikerült az emberek közötti közvetlen kommunikációt különböző sugarakkal(?) megoldani, az állati tájékozódás mintájára.

Így az emberi élet minden aspektusa a munkától a személyes érdeklődésig könnyedén átlátható és mind egy ember, illetve egy vállalat kezében összpontosul, aki a szabadalmat birtokolja: ez pedig a LoveStar. A cég/ember különböző termékeket talál ki, melyekkel egyre jobban lefedik a mindennapokat, nélkülözhetetlenné és egyúttal enyhén diktatórikussá teszik a rendszert. Ha nem tetszik valami, addig bombáznak ajánlatokkal, reklámokkal, személyre szóló tévéműsorokkal és rejtett ügynökökkel, így meg nem győznek. Ám míg a gépezet mögött rejlő agytrösztöt az újabb és újabb ötletek érdekelnek, addig a tényleges működtetők már a fejére is nőnek.

A történetet két irányból közelíti meg a regény: LoveStar és egy szerelmespár meséjét ismerhetjük meg. Rajtuk keresztül bomlanak ki ennek a világnak a visszásságai, finoman, érzékletesen, ötletes újságkivágások, interjúk útján. A szereplők mind mást-mást keresnek, de az áhított boldogságot csak egyikük találhatja meg. Az író egészen egyértelműen teszi le a voksot az élet, a szabadság és a szerelem mellett úgy, hogy közben a történetet mitológiai mélységekbe juttatja el, örökérvényű, mindenki számára értelmezhető képek útján.

A regény nyelvezete is segíti a mesei értelmezést, nem egy beszélő nevet találunk a történetben (a kedvencem Ragnar Ö. Karrlson). A szavak, mondatok könnyen jönnek, érezhető ritmusuk van, könnyen elringatják az olvasót. Ugyanakkor oda is kell figyelni, ha a regény minden egyes rétegét le akarjuk hántani, ezért könnyen lehet visszatérő olvasmány bárki számára.

John Scalzi – Szellemhadtest
Hát ezt a líraiságot ne keressük a Vének háborúja-sorozat második kötetében. Itt inkább vannak harcok, bajtársiasság és belezés, de hát nem is biztos, hogy többet vár az ember egy jó kis militarista sci-fitől.

A korábban megismert univerzumban vesszük fel a fonalat, ahol is gyorsan fény derül egy emberiség elleni összeesküvésre, melyben három idegen faj és egy ember vesz részt. Az árulót klónozzák, így próbálva megszerezni emlékeit és motivációit. Kapnak azonban egy önálló embert, aki a Szellemhadtestben, ebben a titkos katonai egységben igyekszik boldogulni, ám az agyába visszatérő információk sok mindent megzavarnak.

Mind stílusban, mind minőségben ott folytatjuk a történetet, ahol az előző kötet abbahagyta. Abszolút pártoltam azt, hogy az utóbbi időben olvasott, bonyolult sci-fi regények után végre egy habkönnyű művet vehettem a kezembe. Élveztem a kiképzés, a harcok képeit, a gyorsan felskiccelt alakokat, akik azonban annyi egyediséggel bírnak, hogy meg tudjam különböztetni őket, a gördülékeny cselekményvezetést. Scalzi jó mesterember, ehhez kétség sem fér.

Egyedül az zavarta meg olykor a képet, hogy az író megpróbált némi mélységet csempészni a történetbe és ez inkább akadozott. Persze rengeteg érdekes témafelvetés rejlik a klónozásban, a tudat áttöltésében, illetve a személyiség elvesztésével kapcsolatban, de a regény ezeket nem igazán tudja kiaknázni. A gondolatok inkább konyhafilozófiára hajaznak, és bár nem nehezítik el feleslegesen a regényt, de néha zavaróan hatnak.

A fenti hevenyészett értékelésekből remélem, kiderült, hogy két jó könyvvel volt dolgom, amik bőven megérték az olvasást. Ha azonban azt kérdezi valaki, melyiket tartom maradandóbb alkotásnak, habozás nélkül a LoveStarra szavazok. A Szellemhadtest kiváló iparosmunka, de ha tematikus alkotásként nézem, semmi újat nem hoz, ellenben ügyesen variálja az ismert kliséket. Az izlandi mű azonban érzékeny alkotás, amely jól építi be az örökérvényű tanulságokat, így sokkal többet mond az emberről. De, mint mondtam, nem azonos súlycsoportokról van szó, így nem is értékelhetünk egyformán.