Mindig is érdekelt a tenger. Nem, ez így nem pontos: a hajózás érdekelt, egészen pontosan a vitorlások. Hogy milyen lehet ez a filmekből és regényekből ismert világ. Imádom C. S. Forester Hornblower-történeteit vagy éppen a Kapitány és katonát (amit sokan bődületesen unalmasnak tartanak). A vitorlákba belekapó szél, a sós víz, a sirályok… van bennem ezzel kapcsolatban valami hihetetlen erős nosztalgia(?), amit még magamnak sem tudok megmagyarázni.
Azt hiszem, talán ezért is hatott rám ilyen erősen Miéville második Bas Lag-története, az Armada. Ahogyan már ezt a Perdidóban is olvashattuk, a szerző hihetetlenül erős atmoszférateremtő képességről tesz tanúbizonyságot: érezhetjük a hajók himbálózását, a patkányok neszezését a fedélközben és elképzelhetünk egy valószínűtlen világot, amelyben ezek a vízi teknők nem csak hajózásra szolgálnak, hanem várost alkotnak. Mert az Armada nem egy egyszerű hajóraj, hanem élettér, ahol rengetegen, többségükben kalózok által elrabolt lények, emberek, kaktuszok, újraformáltak élnek sajátos rendszerben.
Mert az Armada a korábbi regényhez hasonlóan pontos társadalmi, politikai keretbe helyezi világát. Itt ugyanúgy megvannak az egymással versengő kerületek, mint Új-Crobuzonban, csak ezeket nem vasutak, hanem pallók, hidak kötik össze és választják el. A világ azonban ugyanaz: füstös és kemény, mocskos és rothadó, ugyanakkor van benne valami vad szépség is. A lakói pedig olyanok, mint maga a város: néhol rosszat akarnak, néhol jót, de összeköti őket a tenger, ami meghatározza az egész világukat: muszáj közösen haladniuk, különben hamar hullámsírban végezhetik.
Azonban akit kényszerrel vesznek rá a mégoly szabad életre, az nem fogja magáénak érezni: Bellis Új-Crobuzon lakója volt, de menekülnie kellett a városból, mégpedig hajóval. Ám kalózok támadják meg őket és az Armadára viszik, mivel homályos célok miatt szükségük volt a vele utazó tudósra. A lány gyűlöli ezt, mindenképpen vissza akar térni otthonába, azonban ebből az úszó börtönből nincs menekülés. Így kerül bele egy összeesküvésbe, aminek célja Új-Crobuzon megmentése – ha már kijutni nem tud. Azonban a dolgok egyáltalán nem úgy alakulnak, ahogy Bellis képzeli, és szépen lassan rájön, hogy egy igencsak aprócska gyalog egy hatalmas sakktáblán. Armada urainak pedig igen komoly tervei vannak, amellyel szinte elképzelhetetlen hatalmat akarnak megszerezni. A kérdés csak az, hogy ezzel mindenki egyetért-e, és akik nem, mit képesek megtenni ennek megakadályozása érdekében…
Miéville rengeteget fejlődött a Perdido óta, különösen a történet és a karakterek terén. Első Bas Lag-regényét inkább csak a zseniális atmoszféra hajtotta, itt azonban a mese, a karakterek is ugyanolyan erősek. A történet csavaros, szinte minden oldalon egye-egy újabb információval leszünk gazdagabbak úgy, hogy ezt sokszor nem is tudjuk. A rejtély minden egyes apró szála gondosan meg van tervezve úgy, hogy látjuk, mit nem vettünk észre. Ugyanakkor nem tudok még egy olyan regényt mondani, aminek legalább három csúcspontja van, amikor az események alakulása hihetetlenül erős reakciókat képes kiváltani az olvasóból.
A szerző remekül játszik a hangulatokkal, tökéletesen használja szereplőit, a nézőpontok, az elbeszélés módjai közötti szeszélyesnek tűnő váltások mind a történetet szolgálják és egyúttal egy cseppet sem szájbarágósan oszt meg információkat. Ugyan 700 oldal hosszúnak tűnik, de a karakterek vannak olyan erősek, hogy tetteik és motivációik végig fenntartsák a feszültséget. Különösen érdekes az a folyamat, ahogyan a kezdetben hihetetlenül ellenszenves főhősnőből egy érző, megérthető nő válik az őt ért fájdalmak hatására. Ebben a tekintetben sokatmondó a regény eredeti címe: a „scar” szó ugyanis sebhelyet jelent. A főhősöket mind fizikálisan, mind lelkileg rengeteg sérülés éri, sok esetben meghasonlanak mind magukkal, mind eredeti céljaikkal, valami többé válnak az Armada által. Ez a fajta összetettség a regény egyik nagy erénye.
A másik pedig, ahogy már korábban is utaltam rá, az erős hangulat és a teremtett világ. Miéville, erre nem tudok jobb szót használni, zseniális fantáziával megalkotott világát tovább bővíti nem csak magának az Armadának a megalkotásával, hanem számtalan apró kis részlettel, új fajokkal, Bas Lag történelmének apró darabkáival, melyek tovább árnyalják ezt a meseszerűen valóságosnak tűnő helyet a térben és azon kívül is. Ugyanakkor a regény nyelvezete, hangja is lenyűgöző, rajta keresztül az író mesterien játszik az olvasóval, katarzisérzést keltve benne.
Régen éreztem már ennyire felkavaróan lelkesnek magam egy sci-fi/fantasy regény olvasása után, úgyhogy mindenképpen megérte átrágni magam ezen a 700 oldalon. Az pedig különösen értékes, hogy a Perdido után, ami szintén lenyűgözött, sikerült továbblépnie Miéville-nek és egy még nagyszerűbb regényt alkotott. Ezek után tényleg tűkön ülve várom az Embassytown c. regényét, amely tavasszal érkezik az Agave kiadó gondozásában. És ez most tényleg a reklám helye volt, vegyétek meg minél többen, hogy kiadásra kerüljön a többi kötet is mielőbb magyarul!
