Egy újságíró cyberpunk hétköznapjai a Városban - Warren Ellis – Darick Robertson: Transmetropolitan

Mindig is nagyra tartottam az újságírókat, különösen az oknyomozó újságírókat. Annyira, hogy én is az akartam lenni. Ha innen nézem, tökéletes olvasmánynak tűnt a Transmetropolitan. Hogy mégis voltak kétségeim, az a tematikának szólt - O cyberpunk, wherefore art thou cyberpunk? Végül mégis meggyőzött és ebben legnagyobb szerepe a társadalmi kérdések ábrázolásának volt, nem a sci-fi kulisszáknak.

Spider Jerusalem ugyanis egy közel tökéletes főhős. Nem azért, mert annyira jó ember lenne, egy erkölcsi iránytű, akinek láttán jobban érezzük magunkat a világban. Éppen az ellenkezője: ellenszenves és erőszakos, harsány és sérült, de mégis így illeszkedik be abba a világba, amit a képregény ábrázol. A cyberpunk kiterjesztett, minden szabadságvágyunk megélésére kárhoztatott valóságának embertelensége őt sem hagyta érintetlenül, de egy valamiben végig megőrizte integritását: a hivatásában.

Az újságírói ethosz örök kérdései merülnek fel a lapokon: az emberek tájékoztatása, hogy a legjobb döntést tudják meghozni; az igazság felfedése, ha létezik egyáltalán széttöredezett világunkban bármi, ami igaz; hangot adni azoknak, akiket senki más nem hall. Jerusalem kiállása különösen felértékelődik egy olyan világban, ami már elfelejtette az oknyomozást: ahol ontják ránk a tényeket, az adatokat, a véleményeket, a hangzavarból kiszűrni a lényeget talán még nehezebb és épp ezért, még fontosabb. A pózok, a világfájdalom és –gyűlölet mögött fel-felsejlenek ezek a célok, különösen az elnyomottak melletti kiállás és szolidaritás (többek között a tranziensek történetében: Az év nyara – Árnyak között – Fenn a tetőn hármasában), mellyel párhuzamosan jelenik meg a hatalom embereivel (legyen az bármilyen kicsi vagy marginális is) szembeni kíméletlen kritika és gúny (mint a Bő lére eresztve epizódban, vagy A rohadék éve történetfolyamában).

Egy galaxissal odébb, egy minőségi szinttel lejjebb - Filippov Gábor – Nagy Ádám – Tóth Csaba (szerk.): Egy galaxissal odébb

Szeretem a kreatív ötleteket, kezdeményezéseket. Ezért is örültem nagyon, mikor 4 éve kezdetét vette Tóth Csaba szövegezésében/szerkesztésében a spekulatív fikciót különböző tudományágak felől vizsgáló könyvsorozat. Az első két kötet simogatta „társadalomtudós” énem, a következő évek kiadásai azonban kimaradtak. Ezért is örültem, amikor kényszerű otthonlétem hosszú hónapjai után, könyves események híján végre bemerészkedtem egy könyvesboltba és beszereztem a legfrissebb részt, az Egy galaxissal odébb címűt. Sajnos, kiderült, hogy a koronavírus nem csak a társasági életemnek, de ezúttal a pénztárcámnak is ártott.

A legfrissebb kötetről ugyanis az a legkevesebb, amit mondhatok, hogy nem teljesíti vállalását. Annyiban persze igen, hogy könyv, amit kinyomtattak és kézbe lehet venni, csak nem biztos, hogy ezt érdemes megtenni. Az eredeti alapkoncepció ugyanis az volt, hogy különböző zsánerű regényeket, filmeket elemeztek a szerzők egy adott tudományterület, annak egy elmélete fényében. Tehát szinte minden esetben volt konkrét kapcsolódási pont az elemzett könyv és a tudományos tézis között; ahol nem, ott nem szabályról, inkább kivételről volt szó.

Az ötödik részre azonban mintha ezt elfelejtették volna a szerzők: a legtöbb esetben inkább tudományos ismeretterjesztő cikkeket kapunk, amik nyomokban fikciós műveket is tartalmaznak, de a konkrét kapcsolat nem minden esetben vizsgálható. A tárgyalt írások (durva közelítéssel) felében nem történik konkrét elemzés, a „tárgyalt” könyvek, filmek éppen csak háttérül szolgálnak, de semmi új információt, gondolkodnivalót nem kapunk az adott mű értelmezéséhez. Nem szeretném azt sugallni, hogy a felvetett témák nem érdekesek, de azt igen, hogy a vállalt cél nem teljesült ezeknél az esszéknél. 

De a rajongók élete nem csak játék és mese – Star Wars: Bizonyos szemszögből

A popkultúrának vannak fejőstehenei. Olyan történetek, világok, amik nemcsak túl nagyok ahhoz, hogy megbukjanak, de ahhoz is, hogy érdektelenek legyenek. A Star Wars is ilyen. A logóval nemcsak uzsonnástáskákat és vécécsészéket, de persze könyveket is el lehet adni tucatszám. Ezek között akad persze jó is, rossz is, de amikor egy 40 éves megemlékezést olvas az ember, mégis arra vágyik, hogy most odategyék magukat az alkotók, és ne csak a név, a marketing vigye el a hátán a kötetet.

A Star Wars: Bizonyos szemszögből esetén a szerkesztő megjelölésének hiánya intő jelként kellett volna feltűnjön, de hát óvatlan voltam. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a könyv szőröstül-bőröstül rossz, csak olyan, mintha a gyeplőt bedobták volna a lovak közé, aztán csodálkozunk, hogy mindenki ment a maga útján. Mindenképpen kellett volna egy erőskezű valaki, aki összefogja az írókat és nem hagyja, hogy ugyanazt a két perces epizódot többen dolgozzák fel, vagy hogy ugyanaz a szemszög, mint pl. a Halálcsillag ellen repülő pilótáké, indokolatlanul sokszor kerüljön elő. Nem mellesleg egyes történetekre is ráfért volna egy komolyabb szerkesztés. Így ebből a válogatásból csak az tűnt ki, hogy aki egyébként is jó író, mint pl. Ken Liu, az nem véletlenül az.

Pont Liu novellája az egyik, ami megmutatja, mennyire jó is lehetett volna ez a kötet, ha a szerzők el mernek rugaszkodni a megszokott sablonoktól és a pátoszos jelenetektől és érzelmektől. Mert a legtöbben megmaradtak a „Birodalom rossz”-mélységű mondanivalónál, holott azért ezen már túllépett a Star Wars (gondoljunk csak a nem túl kedvelt Az utolsó Jedire, ami a mainstream vonalba is behozta ezeket a témákat). Hiányoltam azokat a szempontokat, amik esetleg megmutatják, hogy a világegyetemben nem minden fekete és fehér, a Birodalom is van, akiknek jót hozott. A Gikszer tett ezen téma irányába kísérletet, de a kivitelezés nem volt tökéletes. Viszont Doctor Aphra története, Az elsütőbillentyű tökéletesen árnyalt és érzékeny kivitelezésű, képes távolabbról pillantást venni az eseményekre, nem csak az egyértelmű szemszögekből.

Szökésben - Yorn Kayrah Xemovrah kalandjai

Bajban van az egyszeri kritikus, amikor YKX legújabb kalandjairól kell írnia. Nem írhatja le immáron harmadjára, hogy mennyire jó humora van, mennyire megidézi a régimódi kalandfilmeket, hogy ismét milyen jó kis cliffhangerrel záródott a történet és hogy mennyire várja az újabb folytatást. Mert ez mind igaz, változatlanul, remélhetőleg örökké – mármint abban az értelemben, hogy Pilcz Roland nem veszíti el a képességeit, de abban az értelemben nem, hogy soha nem érünk a történet végére. De mit adtak nekünk a rómaiak…?!

 

Ezúttal egy tipikus töltőepizódot olvasunk, ami pont olyan, mint a filmek középső harmada: a nyitó képsorok dinamikája már megkopott, zajlik az átvezetés a zárás nagy katarzisa, de legalábbis tűzijátéka felé. Hőseink éppen megszöktek dzsungelbéli börtönükből és haladnak a szabadság felé. Alakul a csoport, mindenki megkapja a maga pillanatát. De a háttérben ott a rejtély, aminek megoldása továbbra is ködben úszik. És egyre kíváncsibb vagyok, mi történt a múltban.

VI. Merítés-díj – Széppróza

Most egy szokatlan megkeresésnek teszek eleget - legalábbis eddig a blogon ilyet nem láttatok (mostanában a blogot se, sajnos, de ez egy másik bejegyzésnek lesz valamikor a témája). A moly.hu Merítés-díjának zsűrije megkeresett, adjak hírt a széppróza kategória jelöltjeiről. Bár ritkán foglalkozok szépirodalommal, a magyar szerzők közül többen is a szívem csücskei, így örömmel teszek eleget ennek a kérésnek. Ha minden jól alakul, lehetséges, egy-két jelöltről írni is fogok a blogon, de ez már a nyár zenéje. Addig is olvassatok a 10 jelöltről.

__________________________________________________________________________

VI. Merítés-díj – Széppróza
 

A Merítés-díj tízes listája az 2019-ben megjelent magyar fikciós szépprózai művekből
Nagyon izgalmas véghajrá eredményeképpen megszületett a zsűri döntése. Remélem, hogy a zsűritagok múlt héten olvasható karcai kellőképpen felcsigázták az érdeklődéseteket, próbáltátok esetleg összevetni a karcokban megjelenítetteket a könyvek listájával, hogy ha sok jó kötet mégsem tudott dobogón maradni, akkor mit olvashatunk, mire szavazhatunk a közönségdíjhoz?
Gratulálunk a szerzőknek, és köszönjük a kiadóknak és az irodalmi élet minden szereplőjének a sokszínű olvasnivalót.

A moly minden aktív tagja szavazhat a számára legnagyobb élményt adó szépprózai alkotásra. A szavazatok alapján ítéljük oda a közönségdíjat.
https://moly.hu/szavazasok/merites-dij-2020-szepproza-kozonsegdij

Barnás Ferenc: Életünk végéig

@giggs85 párhuzamot vont Bartis Attila és Barnás Ferenc művei között. „Barnás Ferenc legújabb kötete, az Életünk végéig kapcsán nem azért jutott szinte azonnal az eszembe Bartis Attila A vége című nagyregénye, mert mindkét alkotó huzamosabb ideje Indonéziában tartózkodik, hanem azért, mert mindkettő a korábbiakhoz képest (Bartisnál A nyugalomhoz, míg Barnásnál a Kilencedikhez vagy a Másik halálhoz képest) egy kimondottan nyugodt és lassú szövegtenger, még ha a két mű célja nem is teljesen azonos. Mert míg Bartis arra kereste a választ a Kádár-korszak idején játszódó történetében, hogy működik-e az életben bármiféle sorsszerűség, isteni gondviselés, vagy csak úgy élünk bele a vakvilágba, addig Barnás azt mutatja meg modern családregényében, hogy milyen hozzáállásokkal, milyen attitűdökkel hány és hányféleképpen működhet az élet a 21. századi Magyarországon.” https://moly.hu/ertekelesek/3410305

@Cipőfűző a kötetben válságkezelést értékelte: „Amit Barnás meg akart jeleníteni – egzisztenciális válság, egészségügyi probléma, világnézeti különbségek, különféle családi perpatvarok – azt szerintem hihetően teszi. Mégis kicsit szalonremi ízű. Viszont ahogy az aktuálpolitika ténylegesen szerves, egyáltalán nem kitüremkedő részét képezi a könyvnek, az valami gyönyörű.” https://moly.hu/ertekelesek/3570228