2018. február 25., vasárnap

A közömbös nap színe előtt - The Wicker Man (1973)

A Coupling és Britt Ekland, Nicolas Cage és a méhek, Christopher Lee és a Hammer horrorok – számos jel mutatott arra, hogy A vesszőből font embert (ami az eredeti keresztségben The Wicker Man néven fut) meg kell néznem. Bár nem látszik, de közeledik a tavasz, így épp itt volt az ideje, hogy valami pogány rituálét nézzek filmen, gondoltam én. Sokkal, de sokkal különlegesebb élményt kaptam, aminek valóban ott a helye valamennyi horrorrajongó kedvencei között.

Howie őrmester a világtól elzárt Summerisle szigetére utazik, hogy megtaláljon egy eltűnt lányt. A vidék furcsa, az emberek is, és a keresztény férfi egyre növekvő értetlenséggel figyeli a hely pogány rítusait. A sziget ura, Lord Summerisle beavatja abba, hogy nagyapja hogyan változtatta termővé a kopár, hideg sziklát az ősi istenek tisztelete által. Így szépen-lassan fény derül arra, hogy a lány valószínűleg egy termékenységi rítus áldozatává válik, ha a férfi nem lép időben. De talán az űzött vad és a vadász nem az, akinek azt Howie elképzeli.

Anthony Schaffer (legismertebb drámája a Mesterdetektív, amiből két film is készült, remek szereposztással) forgatókönyve izgalmas és szokatlan szemszögből vizsgálja az inkább krimire hajazó alaptörténetet: a kereszténység és a pogányság találkozásaként. A hangsúlyosan hívő Howie kezdetben értetlenséggel, majd növekvő borzongással figyeli a szigeten történteket, kötelességét sosem veszíti el szem elől, végig küzd az eltűnt lány életéért és végső soron józan eszéért. A rendőr számára teljesen érthetetlen és gonosz az, amit lát és megtapasztal, és hiába hat rá is csábításként ez a fajta természetközeliség, megőrzi az isteni elhivatottságot. Persze, Istentől nem érkezik erre válasz, ami külön feszültséget ad a mozinak. De egy racionális ember számára is ugyanilyen ijesztő a pogány rítusok jelentése és felvezetése, megmutatja, hogy milyen ördöginek tűnik ez a fajta rideg gyakorlatiasság, amit áthatja Summerisle lakóit. A modern értékrend szerint elfogadhatatlan, míg abban a világban, amiről szeretjük azt hinni, már nem, sőt, réges-rég nem létezik, érthető, sőt támogatható ez a gesztus.
 

2018. február 19., hétfő

A szexualitás, mint olvasat - Dr. Jekyll and Sister Hyde (1971)

Valamikor régen, mikor egy barátnőm az irodalmi alkotásokban lévő tükör-szimbólumról írta szakdolgozatát, olvastam a Dr. Jekyll és Mr. Hyde különös esetét (A gólyakalifa mellett). Az rémlett belőle, hogy az emberi személyiség jó és rossz oldalával foglalkozik, de a részletek nem annyira. De még így is feltűnt, hogy a Hammer Stúdió felturbózta az alapanyagot, és mint kiderült, nem csak női Hyde-ra telt az erejükből.

Dr. Jekyll egy jószándékú fiatal orvos, aki olyan gyógyszert kíván kifejleszteni, ami valamennyi kórságot gyógyítja. Mikor azonban rájön, hogy élete rövidnek bizonyul a feladathoz, az ifjúság elixírét kezdi kutatni. Kifejleszt egy szert, ami valóban megfiatalítja, de egyúttal nővé is változtatja – mégpedig egy skrupulusok nélküli ifjú hölggyé, aki bármit megtesz az irányításért, és hogy életben maradjon. Mivel további kutatásaihoz női testekre van szüksége, ezért Dr. Jekyll kelletlenül, de felhasználja Sister Hyde-ot egészen az elborzasztó fináléig.

A film nagyvonalúan kezeli az eredeti Robert Louis Stevenson-művet, leginkább talán azzal, hogy behelyezi az 1800-as évek Londonjába, közelebbről Hasfelmetsző Jack korába. Whitechapelben járunk, az utcákon köd és szmog gomolyog, kurvák iszogatnak a söntésben, az utcán pedig finom urak keresik társaságukat. Ebben az amorális közegben él Dr. Jekyll és ez bizony nyomot is hagy rajta: kutatásaihoz a női testeket nem a legtisztább forrásból szerzi (a film konkrétan megidézi Burke és Hare, mint valódi/fiktív testtolvajok alakját), sőt, később maga veszi át a beszerző funkcióját, így válva a whitechapel-i gyilkosságok gyanúsítottjává. A fiatal férfi alakjában megidéződik a korábbi Frankenstein doktor, aki a „nagyobb jó” érdekében vállalja, hogy szörnyű dolgokat tesz; milliók megmentésének vágya igazolja pár kurva halálát. Persze ebben a világban végül nem marad megtorlatlanul Hasfelmetsző Jack, de a tudós felelőssége mellett egy mélyebb, pszichológiai dráma is rejlik.

2018. február 18., vasárnap

Retro: A vámpír utódja - Bram Stoker: A fehér féreg fészke

Amennyit foglalkoztam mostanában Drakulával és más régi horrorszörnyekkel, elővettem egy régi cikkem Bram Stoker egy, a vámpírmitológián túlmutató könyvéről. Az írás valamikor 2009-ben jelent meg az Intergalaktikán, az Így írtok ti blogon és az egyik első recenziós könyveim egyike volt. Régi szép idők olyan emberekkel, akiket elfújtak tőlem az évek...

Ha azt mondom, Bram Stoker, szinte mindenkinek a Drakula jut az eszébe. Hiába, no, vannak egykönyves szerzők, akik hiába próbálkoznak első, kirobbanó sikerüket követően bármivel, tőlük örökké ugyanazt várják. A Metropolis Media azonban úgy döntött, megmutatja, mi van a vámpír árnyékában.

Az ifjú Adam Salton egyetlen élő rokona, a nagybátyja invitálására hazatér Ausztráliából Anglia egy ősi idők óta lakott vidékére. A fiatalember kezdettől fogva különös árnyak között éli új életét, egy bogaras és különc, régi-új földesúr és egy titokzatos asszony egyre szorítóbb környezetében. A szerelem és az ősi fenevad, a fehér féreg felbukkanásával neki is határoznia kell, mit is tegyen boldogsága érdekében…

2018. február 11., vasárnap

Szocialista mese vérfarkasokkal - The Curse of the Werewolf (1961)

Ahogy egyre több horrorfilmet néztem meg az évek alatt, de inkább persze főleg azért, mert olvastam is róluk, ráébredtem, hogy mennyire összetett dolgokat kísérelnek meg átadni. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy a törekvés más zsánerekből hiányzik, hiszen legyen szó sci-firől, fantasy-ről vagy éppen westernről, bármelyikben megjelenhetnek az alaptoposzokon túlmutató gondolatok, mintázatok. A horrorfilm szimbólumrendszere azonban mélyebbnek tűnik: a zsigeri félelem okai sok esetben a hétköznapi valóságunkban gyökereznek, egyetemes és egyszerű emberi tapasztalatokban – csakúgy, mint a meséknél.

A The Curse of the Werewolf nézése közben eszembe jutott az a gondolat, hogy a likantrópia nem ábrázol mást, mint a tinédzserkor gyötrelmeit. Biztos vagyok benne, hogy olvastam valahol és nem saját találmány, de ennyire világosan csak most láttam meg: a főszereplő fiúban a gyilkos ösztönök a vér megízlelésével ébredtek fel, még gyermekkorban. És a vér, mint szimbólum, nem kötődik-e különösképpen a pubertáshoz; bár egyértelműen csak a nőknél jelenik meg, de a Piroska és a farkas meséjéből is tudhatjuk, hogy a vörös szín magával vonzza a szőrös ragadozót is. Farkasemberünk összezavarodott, furcsa tapasztalatokkal ébred és nem ismeri meg önmagát sem – mik ezek, ha nem a felnőtté válás egyértelmű jelei? Tűnhet akár erőltetettnek is a gondolat, hiszen a vérfarkasokat eltérő közegben inkább a másság kifejezőinek tartják (pl. a messzi délen, a True Bloodban), itt azonban a felnőtté váláshoz tudtam kötni megjelenését. A család elfogadó reakciói, a szeretet fontosságának hangsúlyozása a kórral való küzdelemben is aláhúzza ezt a gondolatot, hiszen az elfogadás és a szeretet (bár nem a Disney-fél látványosan giccses formában) segíti talán leginkább a fiatalt átevickélni a nehéz éveken.

2018. február 2., péntek

Idegenek?! - háromféle földönkívüliség a modern magyar sci-fiből

2017-ben három magyar SFF regény is megjelent, amiben fontos szerepet játszanak az idegen lények: László Zoltántól a Távolvíz, Veres Attilától az Odakint sötétebb és Brandon Hackettől a Xeno. A molyon született egy kihívás mindhárom kötet elolvasására és összehasonlítására. Ugyan sok szempontból (pl. az elbeszélő személye, történet, konfliktusok, popkultúra beemelése, a világbemutatás során felhasznált rövid szövegrészletek vagy éppen Magyarország szerepeltetése) meg lehetne vizsgálni a hasonlóságokat és különbségeket; a legérdekesebb tárgynak maguk az idegen fajok és regénybeli szerepük tűnt. Röviden felvázolom az egyes regények és az abban szereplő fajok jellemzőit, majd utána, hogy milyen különbségek tehetőek közöttük.

Az Odakint sötétebbet veszem elsőként, mert az mind műfajában, mind stílusában kakukktojás a másik kettőhöz képest. Veres Attila könyve az én olvasatomban egy weird fantasy, míg a másik két regény egyértelműen sci-fi. Ez előbbi egyfajta apokaliptikus vízió, nyakon öntve némi mitológiával, a pusztulás előérzetével, modern magyar céltalansággal és a fiatalok útkeresésével. Az idegen faj, a cellofoidák egy ismeretlen esemény (az "Esemény") hatására tűnnek fel a Földön, kizárólag Magyarország egyik, nem meghatározott megyéjében. Megjelenésükkel egyidejűleg az erdőből eltűntek a baglyok, bájos Twin Peaks-parafrázisként (“The owls are not what they seem”). Egy ideig vadászták őket, majd az emberiség rájön, hogy az általuk termelt anyag, az ún. kristálytej gyógyítja a rákot. Ezt követően farmokat hoztak létre és ott gondozzák a megmaradt példányokat.

László Zoltán Távolvíz című regényében szintén egyik napról a másikra jelennek meg a Földön idegen lények, a kreatúrák vagy röviden kreák. A vízhez kötődnek, nem emlékeznek semmire fajuk múltjából, viszont az emberekénél fejlettebb technológiát hoztak magukkal. Egyetlen, általuk közölt céljuk az emberiség szolgálata. A hajó, amivel érkeztek, a regény valóságában folyamatos kutatás terepe; a tudósok, így egyik főszereplőnk is, ezen keresztül próbálnak megtudni mindent az idegen lényekről. Így a kreák maguk egyfajta kiindulópontjai és céljai az eseményeknek.

A Xeno szintén egy “eseménnyel” indít: hatalmas űrhajókkal megjelennek a migrátorok, és ellenőrzésük alá vonják az emberiséget, majd a Földre telepítenek gyarmatvilágaikból 2 további fajt: a firkákat és a hidrákat. Az előbbiek színkódokkal, két csatornán kommunikáló, komoly művészeti érzékkel és alkotói képességgel rendelkező, majdhogy nem kényszeresen alkotó csoport, míg az utóbbiak egy titkolódzó, az emberéhez hasonló értelemmel bíró, tengerben élő faj. Létezik egy további típus, az eddigieket meghaladó technikai fejlettséggel rendelkező ostorosok, akik agresszívek és kilenc csatornás, hőalapú kommunikációjuk megfejthetetlennek bizonyul. Egy, firkákat, hidrákat és embereket tömörítő és a kölcsönös bizalmatlanság miatt nehezen összeálló titkos szövetség pedig azt a célt tűzte maga elé, hogy eltüntesse a migrátorokat a világokból, melyhez a kutatás az ostorosok világán indul.