Az első sokkon éppen csak túlesve kell megmondanom, mennyire meg vagyok lepve. Brandon Hackett könyvei eddig a lehető legritkább esetben kötöttek le, általában az első pár oldal után félreraktam őket (bár ezt már anno Az ember könyvénél is leírtam). A Xeno viszont az elmúlt évek egyik, ha nem a legjobb magyar sci-fi regénye. Pont.
A Xeno története abból az alaphelyzetből indul ki, hogy a Földön egyik pillanatról a másikra megjelenik egy idegen faj, aki féreglyukak segítségével összeköti az emberi civilizációt három másik fajjal: az alkotáskényszeres firkákkal, a titkolódzó hidrákkal és a megfejthetetlen ostorosokkal. A migrátoroknak nevezett szuperfaj nem látható, csak a szónokoknak nevezett, kiürített elméjű példányokon kommunikál, cserébe önkényesen mozgatja, irányítja a fajokat és semmit nem árul el céljairól. Az együttműködésre egyébként nem hajlandó firkák és hidrák összefognak a xenofób emberiséggel, hogy együtt eljutva a migrátorok központjába, az Eredőbe, megfejtsék a rejtélyt, ami erre a három bolygóra hozta őket és megszabaduljanak tőlük.
A történet már kiindulópontjában izgalmas és csupa-csupa ismeretlennel operál. Az első oldalakon az olvasó próbálja összerakni, milyen világba csöppen és ebben csak a központi karakter, Olga Ballard lesz a segítségére. Az ő szemén keresztül látunk mindent, idealizmusa hamar ragadóssá válik és gyakorlatilag rajta keresztül épül fel a sztori magját képező családi dráma. Olga apja nyomát követve xenológussá válik (az apát pár évvel korábban ostorosok ölték meg egy kutatóexpedíció során), anyjától elidegenedett, miután az szónokká vált, testvére pedig politikus, akit kezdetektől fogva óvatossággal figyel. A regény szépen, lassan építi fel a szereplőink egymáshoz fűződő érzelmi hálóját, és ez szükséges is, mivel a végkifejlet hatását is ezek a kapcsolatok erősítik. Annak ellenére is, hogy Hackettnek továbbra sem a karakterépítés az erőssége, legalábbis az emberi alakok sematikusak és kevés egyediséggel bírnak, de az elegendő, hogy átéljük a drámájukat, és nem is vonja el a figyelmet a fő konfliktusról.
A már említett Az ember könyvéhez hasonlóan, az idegen karaktereket jóval izgalmasabbnak találtam. A xeno fajok mind hatalmas fantáziával és precizitással vannak megalkotva, nem csak külső jegyeiken, társadalmukon, hanem egyes példányaikon keresztül. Nyikau vagy éppen Áramlati Kék jóval érdekesebb figura volt számomra, talán éppen idegenségükön keresztül, mint sok emberi karakter. A legötletesebbnek azonban kétségtelenül a kommunikációs formák megalkotását találtam: a színkódokra épülő, kétcsatornás firka, az élettérre vonatkozó szavakra épülő hidra vagy az ostoros „hőbeszéd” mind-mind remekül példázza a társadalmak különbözőségét.
És pont ez a kommunikáció a kulcsa az egész történetnek. Mert végül is az emberekről is rengeteget elárul az, ahogy gondolkodnak és ahogy ezeket kifejezik egymás felé, ugyanúgy a különböző xenókról is. Ez a különbözőség az alapvető biológiai mintázatokon kívül is arra predesztinál Hackett világában, hogy a fajok nehezen értsék meg egymást és bizalmatlanok legyenek. Ez persze hatványozottan igaz az emberiségre: az író szándéka talán ezen érhető igazán tetten. A mai valóságunkból vett példák (legkézenfekvőbb a plakátszövegek felhasználása, avagy mindenkinek tiszteletben kell tartani a kultúránkat) pontosan kifejezik a másság elfogadásával, a toleranciával kapcsolatos problémákat.
A kérdéseket és válaszokat a szerző a szereplői szájába adja. A mondatok itt néha papírízűek, de pontosan bemutatják azt, milyen nézetek állnak egymással szemben. Olga, az idealista, aki hisz az őszinteségben példázza talán leginkább a jobbik ént, a liberalizmust, az egymásba vetett hitet, míg a politikusok legtöbbje (Földvédelmi Szövetség álnéven) egyértelműen a bigott idegenellenesség, az elzárkózás hangján szólalnak meg. Lehetne didaktikus, de a szövegek jól vannak elszórva a regénybe, egy nagyjelenetet kivéve szépen beépülnek, így fejtve ki elgondolkodtató hatásukat.
De talán a legnagyobb erősség abban áll, hogy bár úgy tűnik, a szerző főhőse oldalán áll, talán feltételezhetjük, hogy az összefogást tartaná a fajok legnagyobb lehetőségének, mégis képes a jelenlegi fogalmaink alapján realistán végiggondolni az eseményeket, így víve be egy gyomrost a gyanútlan és bizakodó olvasója gyomorszájába. A kiábrándultság íze lebeg a levegőben, melyet remekül egészít ki a család széthullásának képe.
Azonban míg idáig eljutunk, a szerző nem sok lehetőséget hagy számunkra megnyugodni. Az események szédítő tempóban követik egymást, újabb és újabb csavarokat tartogatva. A migrátorokkal kapcsolatos rejtély megoldása ráadásul remekül van felépítve; Hackett egy jó krimiíróhoz hasonlóan mindenütt elrejti az apró nyomokat, így akár sejthetjük is, kikkel van dolgunk, mégis meglep. Ez a történetvezetés működik, és a (popkulturális utalásokban hemzsegő) világépítéssel együtt, még akkor is, ha egyes helyeken túlzottan is a karakterek szájába adja az információt, maradandó élményt nyújt.
A Xeno az emberiségről és a jelenünkről mond sommás véleményt, de akár figyelmeztetésnek is tekinthetjük. Talán itt az ideje felülemelkedni, itt az ideje megpróbálni nem csak a saját, gyakran önző szempontjaink alapján figyelni a világot. Egy faj túlélése nem csak azon múlhat, hogy ő az erősebb. Különösen akkor nem, ha képesek vagyunk összefogni, hiszen többen együtt erősebbek vagyunk. Régi tanulság ez, de néha nem árt új köntösben feleleveníteni. Különösen, ha az a köntös ennyire illik erre a formára.
A Xeno története abból az alaphelyzetből indul ki, hogy a Földön egyik pillanatról a másikra megjelenik egy idegen faj, aki féreglyukak segítségével összeköti az emberi civilizációt három másik fajjal: az alkotáskényszeres firkákkal, a titkolódzó hidrákkal és a megfejthetetlen ostorosokkal. A migrátoroknak nevezett szuperfaj nem látható, csak a szónokoknak nevezett, kiürített elméjű példányokon kommunikál, cserébe önkényesen mozgatja, irányítja a fajokat és semmit nem árul el céljairól. Az együttműködésre egyébként nem hajlandó firkák és hidrák összefognak a xenofób emberiséggel, hogy együtt eljutva a migrátorok központjába, az Eredőbe, megfejtsék a rejtélyt, ami erre a három bolygóra hozta őket és megszabaduljanak tőlük.
A történet már kiindulópontjában izgalmas és csupa-csupa ismeretlennel operál. Az első oldalakon az olvasó próbálja összerakni, milyen világba csöppen és ebben csak a központi karakter, Olga Ballard lesz a segítségére. Az ő szemén keresztül látunk mindent, idealizmusa hamar ragadóssá válik és gyakorlatilag rajta keresztül épül fel a sztori magját képező családi dráma. Olga apja nyomát követve xenológussá válik (az apát pár évvel korábban ostorosok ölték meg egy kutatóexpedíció során), anyjától elidegenedett, miután az szónokká vált, testvére pedig politikus, akit kezdetektől fogva óvatossággal figyel. A regény szépen, lassan építi fel a szereplőink egymáshoz fűződő érzelmi hálóját, és ez szükséges is, mivel a végkifejlet hatását is ezek a kapcsolatok erősítik. Annak ellenére is, hogy Hackettnek továbbra sem a karakterépítés az erőssége, legalábbis az emberi alakok sematikusak és kevés egyediséggel bírnak, de az elegendő, hogy átéljük a drámájukat, és nem is vonja el a figyelmet a fő konfliktusról.
A már említett Az ember könyvéhez hasonlóan, az idegen karaktereket jóval izgalmasabbnak találtam. A xeno fajok mind hatalmas fantáziával és precizitással vannak megalkotva, nem csak külső jegyeiken, társadalmukon, hanem egyes példányaikon keresztül. Nyikau vagy éppen Áramlati Kék jóval érdekesebb figura volt számomra, talán éppen idegenségükön keresztül, mint sok emberi karakter. A legötletesebbnek azonban kétségtelenül a kommunikációs formák megalkotását találtam: a színkódokra épülő, kétcsatornás firka, az élettérre vonatkozó szavakra épülő hidra vagy az ostoros „hőbeszéd” mind-mind remekül példázza a társadalmak különbözőségét.
És pont ez a kommunikáció a kulcsa az egész történetnek. Mert végül is az emberekről is rengeteget elárul az, ahogy gondolkodnak és ahogy ezeket kifejezik egymás felé, ugyanúgy a különböző xenókról is. Ez a különbözőség az alapvető biológiai mintázatokon kívül is arra predesztinál Hackett világában, hogy a fajok nehezen értsék meg egymást és bizalmatlanok legyenek. Ez persze hatványozottan igaz az emberiségre: az író szándéka talán ezen érhető igazán tetten. A mai valóságunkból vett példák (legkézenfekvőbb a plakátszövegek felhasználása, avagy mindenkinek tiszteletben kell tartani a kultúránkat) pontosan kifejezik a másság elfogadásával, a toleranciával kapcsolatos problémákat.
A kérdéseket és válaszokat a szerző a szereplői szájába adja. A mondatok itt néha papírízűek, de pontosan bemutatják azt, milyen nézetek állnak egymással szemben. Olga, az idealista, aki hisz az őszinteségben példázza talán leginkább a jobbik ént, a liberalizmust, az egymásba vetett hitet, míg a politikusok legtöbbje (Földvédelmi Szövetség álnéven) egyértelműen a bigott idegenellenesség, az elzárkózás hangján szólalnak meg. Lehetne didaktikus, de a szövegek jól vannak elszórva a regénybe, egy nagyjelenetet kivéve szépen beépülnek, így fejtve ki elgondolkodtató hatásukat.
De talán a legnagyobb erősség abban áll, hogy bár úgy tűnik, a szerző főhőse oldalán áll, talán feltételezhetjük, hogy az összefogást tartaná a fajok legnagyobb lehetőségének, mégis képes a jelenlegi fogalmaink alapján realistán végiggondolni az eseményeket, így víve be egy gyomrost a gyanútlan és bizakodó olvasója gyomorszájába. A kiábrándultság íze lebeg a levegőben, melyet remekül egészít ki a család széthullásának képe.
Azonban míg idáig eljutunk, a szerző nem sok lehetőséget hagy számunkra megnyugodni. Az események szédítő tempóban követik egymást, újabb és újabb csavarokat tartogatva. A migrátorokkal kapcsolatos rejtély megoldása ráadásul remekül van felépítve; Hackett egy jó krimiíróhoz hasonlóan mindenütt elrejti az apró nyomokat, így akár sejthetjük is, kikkel van dolgunk, mégis meglep. Ez a történetvezetés működik, és a (popkulturális utalásokban hemzsegő) világépítéssel együtt, még akkor is, ha egyes helyeken túlzottan is a karakterek szájába adja az információt, maradandó élményt nyújt.
A Xeno az emberiségről és a jelenünkről mond sommás véleményt, de akár figyelmeztetésnek is tekinthetjük. Talán itt az ideje felülemelkedni, itt az ideje megpróbálni nem csak a saját, gyakran önző szempontjaink alapján figyelni a világot. Egy faj túlélése nem csak azon múlhat, hogy ő az erősebb. Különösen akkor nem, ha képesek vagyunk összefogni, hiszen többen együtt erősebbek vagyunk. Régi tanulság ez, de néha nem árt új köntösben feleleveníteni. Különösen, ha az a köntös ennyire illik erre a formára.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése