Tovább folytatódik a Hammer-őrület… mégpedig egy olyan filmmel, amit nem érdemes a mai elvárásainkkal nézni. Legalábbis nem tartozik a horrorfilmek azon válfajába, ami nyugtalanító módon ér véget és emiatt a feszültség nem oldódik fel, hanem a nézővel marad és rémálmokat okoz számára. A The Devil Rides Out ebben a tekintetben pont annyira régimódi, mint amit a készítésének dátuma ígér. Másban viszont pont ennek ellenére rettentő szórakoztató.
Már korábban gondolkoztam azon, miért is annyira vonzó számunkra a gonosz. Annak idején, amikor a Rosemary gyermekét olvastam, arra gondoltam, hogy a bűntudat miatt, hogy titokban mindannyian kicsit mazochisták vagyunk és nem hiszünk magunkban. Talán ebből is igaz valami, de most, hogy a Geekz egy elemzését olvasgattam egy másik Hammer-klasszikusról, a Twins of Evilről, akkor mégis az izgalom a kulcs. Hogy jó a zavarosban halászni, izgalmas játszani, megnézni meddig mehetünk el a gonoszság felé. A művelt nyugati elme szeret azzal kérkedni, hogy tudja, mi a jó és a rossz, így előbb vagy utóbb visszaborzad, viszont menekvésnek nincs mindig helye.
A The Devil Rides Out pontosan ezzel játszik, hogy egy ártatlan, érdeklődő lélek (vagy kettő) belekeveredik egy szektába, kecskékkel játszadozik és pentagramokat festeget a ház falára. Szerencsére felbukkan az egyik eltévelyedett bárány régi barátja, Nicholas, Duc de Richleau (sejtésem szerint ez talán Richleau hercege akar lenni), aki szabadidejében okkult könyveket olvasgat és védővarázslatokat rajzol. Az ördögi Mocata azonban nem engedi ki olyan könnyen a markából azokat, akiket elvarázsolt, így nagy erejű varázspárbaj veszi kezdetét.
Bár nem tűnik nagy eresztésnek a történet (az alapanyagul szolgáló Dennis Wheatley regény állítólag hamisítatlan ponyva), de ennek ellenére nagyon élveztem, mert megvolt benne a meglepetés ereje. Ugyan így utólag belegondolva, alkalmazott sablonokat, a sátáni megszállottság szála mégis jó alapanyagul szolgált. Berántott a sztori, kíváncsi voltam, hogyan végződik, és bár több fordulatot ismételt újra és újra, végig lekötötte a figyelmem. Még egy ragyogó vetített hátteres, oldtimeres üldözési jelenetet is belefűzött a rendező, ami régies bájával vált élvezetessé; de muszáj megemlítenem a hamisítatlan boszorkányszombat mondén báját, ahol az orgiakezdemény ellenére sem kerül le egyetlen ruhadarab sem (ez a fajta visszafogott szexualitás kevésbé jellemző más filmjeikre).
A The Devil Rides Out pontosan ezzel játszik, hogy egy ártatlan, érdeklődő lélek (vagy kettő) belekeveredik egy szektába, kecskékkel játszadozik és pentagramokat festeget a ház falára. Szerencsére felbukkan az egyik eltévelyedett bárány régi barátja, Nicholas, Duc de Richleau (sejtésem szerint ez talán Richleau hercege akar lenni), aki szabadidejében okkult könyveket olvasgat és védővarázslatokat rajzol. Az ördögi Mocata azonban nem engedi ki olyan könnyen a markából azokat, akiket elvarázsolt, így nagy erejű varázspárbaj veszi kezdetét.
A film utolsó harmadának feszültsége képes volt teljesen elhomályosítani az előzményeket, amikor de Richleau és barátai egy varázskör védelmében találkoznak újabb és újabb rémségekkel, mely a mára már megmosolyogtató speciális effektusok ellenére is vérfagyasztó. Emiatt is hajlamos megbocsátani a néző a mai szemmel már túlságosan is érzelgős végkifejletet, ami annak fényében veszít különösen erejéből, hogy a vérfagyasztóan sötét befejezéssel operáló Rosemary gyermeke filmadaptációja ugyanabban az évben készült.
A Hammer azonban még mindig ütős, ha a színekről van szó: a jelenetek élénkek, a színválasztás parádés, a vér hihetetlenül piros, de az egyik legfeszültebb jelenetben, mikor a gonosz Mocata megdelejezi az egyik ártatlan közreműködőt, alig bírtam levenni a szemem a kerevetről, melynek vörös mintázata csak felerősítette a veszély érzetét. A színészi játék persze hagy maga után kívánnivalót, bár Christopher Lee ritka pozitív szerepében egészen pazar, parancsoló lényéhez remekül illik ez a varázsló karakter (akinek Wikipédia oldalán érdemes elolvasni a leírást, Lee-re öntötték ezt a figurát), a többi szereplő sokszor a túljátszás különböző stációin áll csak meg. De az összkép ezzel együtt is ütős.
Újabb Hammer-horror, újabb remek este. A kérdés csak, meddig fog kitartani a jó szerencsénk, és mikor tévedünk át a hamisítatlan Zs-filmes terepre, mert biztos akad itt jó pár olyan film is, ami nem mívessége okán érdemes a figyelemre. Addig viszont itt egy pár lista, egészen obskurus okkult filmajánlásokkal.
A Hammer azonban még mindig ütős, ha a színekről van szó: a jelenetek élénkek, a színválasztás parádés, a vér hihetetlenül piros, de az egyik legfeszültebb jelenetben, mikor a gonosz Mocata megdelejezi az egyik ártatlan közreműködőt, alig bírtam levenni a szemem a kerevetről, melynek vörös mintázata csak felerősítette a veszély érzetét. A színészi játék persze hagy maga után kívánnivalót, bár Christopher Lee ritka pozitív szerepében egészen pazar, parancsoló lényéhez remekül illik ez a varázsló karakter (akinek Wikipédia oldalán érdemes elolvasni a leírást, Lee-re öntötték ezt a figurát), a többi szereplő sokszor a túljátszás különböző stációin áll csak meg. De az összkép ezzel együtt is ütős.
Újabb Hammer-horror, újabb remek este. A kérdés csak, meddig fog kitartani a jó szerencsénk, és mikor tévedünk át a hamisítatlan Zs-filmes terepre, mert biztos akad itt jó pár olyan film is, ami nem mívessége okán érdemes a figyelemre. Addig viszont itt egy pár lista, egészen obskurus okkult filmajánlásokkal.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése