Világháború abszurdban - Színház: Švejk

Valahol érdekes, hogy már a második, az első világháborúról szóló műről találok írni egy héten belül. Pláne, mivel két oldalról fogják meg a dolog végét: Remarque műve inkább magasztos, míg Jaroslav Hašek inkább az abszurd végéről mutatja be a háborút. No, és persze ez utóbbi nem áll távol Bodolay főrendező úrtól, a szegedi színház nagy emberétől. Mert szereti a végletekig húzni a határokat. Szerencsére ez most nem ment az érthetőség rovására.

Az előadás apró jelenetekben igyekezett megfogni a regény hangulatát; itt ne keressünk egybefüggő történetet, netán konklúziót, mondanivalót. Švejk, a hülyeség miatt kiszuperált katona szeretnivalóan bukdácsolja végig ezt a nagy háborút titkosrendőröstül, Oberlajtnantostul. Az ő ostobasága itt csak arra szolgál, hogy még jobban kidomborítsa, mennyire eszetlenül ostoba világ is volt az az Osztrák-magyar Monarchia, és mennyire eszetlenül ostobák is voltak azok, akik vágyták a háborút.

Mert a kis cseh katona szemén keresztül nézve mindenki csak komplett sültbolond lehet, akit nem érdekelnek holmi nemes célok, csak a saját boldogulásuk. Feldkúrát urat például leginkább a snapsz és a kártya, de annyira, hogy kedvenc tisztiszolgáját is elkártyázza. Lukas főhadnagyot pedig leginkább a nők, de semmiképpen nem a harc vagy a dicsőség. Velejéig zavarodott világ ez, ahol az erkölcs csak álca, és ahol bizony Švejk a legőszintébb bolond.

Tasnádi István – Memo

Azt már mindenki hallhatta innen-onnan, hogy a nemzeti besorolású színházaknak, így a Szegedi Nemzeti Színháznak is, minden évben egy eddig be nem mutatott darabot kell színpadra állítaniuk – azaz minden évre jut egy ősbemutató. Ha pedig ennyit tudunk, már csak az a kérdés, mi is lesz a kérdéses új mű. A szegedi társulat idei bemutatója egy felejtés nélküli ember története, amelynek adaptációja, hogy közhelyes kritikai fogással éljek, közel sem felejthetetlenre, ellenben felettébb szórakoztatóra sikerült.

Mikor szokásomtól eltérően az utolsó pillanatban beestem a nézőtérre, már dübörögtek a ’60-’70-es évek beatslágerei, megalapozva a korszak hangulatát – viszont, ha a nosztalgiát félretesszük, a maifiatal nézőknek ezek a dalok sokat nem mondanak. A színpadon a vörös lépcső, a bőrkabátos, géppuskás „tisztek” és elvtársak mind bemutatják azt a valahol kaotikusan túlszabályozott világot, amilyen a szovjet éra lehetett – bár ez bennem továbbra sem keltett emlékeket.

Pedig a kordbársony nadrágos Lónyai Péter is tipikus kallódó alakja a korszaknak, már amilyennek a történelemkönyvekből és szüleink elbeszéléséből ismerhetjük. A férfi pszichológiai, a memória működéséről folytatott tanulmányai által apján akar segíteni, aki nem emlékszik sem rá, sem a háború előtti életére. A doktori disszertációjában eredményt nem tud felmutatni, ezért éppen el akarják tanácsolni; a házassága is válságban van, mivel feleségét rendszeresen megcsalja. Ekkor talál rá a titokzatos „Tóth Bogyóra”, a pszichiátriai intézet egyik ápoltjára, akit hipermnéziával vert meg sors: mindenre emlékszik eddig életéből. A tanár magához veszi az ismeretlent, hátha rajta segítve apját is meg tudja gyógyítani.