2012. március 4., vasárnap

Antal József – Vénuszlakók-ciklus

Bevallom, Antal József munkásságának ismerete nálam főleg a Justitiára terjed ki, melyről ezen blogon értekeztem is. Talán novellái közül forgattam párat, valamint rendszeresen szórakoztat saját internetes naplójával, amelyet általában nagy somolygások közepette olvasok. A Galaktika 263-as számában olvasható Vénuszlakók – Botany Bay c. novellája vett rá arra, hogy megismerkedjen a „ciklus” korábbi részeivel is.

Hangulatosra sikerült a művek felütése: mind Orson Scott Card, mind Márai idézetei telitalálatok. Különösen ez utóbbi alkotó gondolata fogott meg és egyúttal előrevetíti azt a nagy és magasztos célt, amelyért a tárgyalt művek megszülettek. Az lehetett az alapfelvetés, hogy mutassuk be, mire gondolhatnak azok, akik megszelídítenek egy eddig megműveletlen tájat. Dicséretes az igyekezet, de a megvalósítás kicsit felemásra sikerült.

Első problémám az, hogy miért kellett az egész történetet a Vénuszra helyezni? Ezek a művek ugyanis egyáltalán nem sci-fik. Naprendszerünk második bolygója csak egy romantikus hátteret ad az elbeszélésnek, de semmi tudományos plusz nincs benne, ami indokolja azt, hogy ebben a zsánerben szerepeljen. Ugyanúgy játszódhatna a Földön, Amerika betelepítésénél vagy bármely olyan korban, amikor jelentős tömegű ember került addig ismeretlen területre. Persze, nagyon hangulatos, hogy egy ír család játssza a főszerepet, de ez megint csak a régmúlt korok párhuzamát erősíti, és nem mutat előre a jövőbe.

A második problémám a novellák szerkezetével van: miért kellett keverni az idősíkokat? Sajnálom, hogy ezt kell mondjam, de ha valaki nem egy Quentin Tarantinóhoz vagy Christopher Nolanhez mérhető zseni, akkor az ilyen időkavarást általában csak az általános ötlettelenség elleplezésére szokták használni. És bevallom, itt sem látom okát ennek. Az írásoknak sokkal nagyobb erejük lehetne, ha nem azon kellene folyamatosan gondolkodni, hogy most mikor is vagyunk tulajdonképpen. Volt olyan novella, ahol többszöri átolvasás után sem tudtam eldönteni, mi is volt a pontos sorrend. Különösen azért volt zavaró, mert alapvetően egyszerű, emberi történeteket mesélnek el, ami egyáltalán nem indokolja ezt az elbeszélési módot, és nem is tesz hozzá semmi többletet. Hacsak azt nem, hogy egyes epizódok hibáit próbálja elfedni.

Holott alapvetően tetszettek nekem a történetek. Az író stílusa gördülékeny, volt hangulata a legtöbb novellának, elringatott az elbeszélés. Különösen az első epizódok egyszerűsége volt kedves nekem. Ugyanakkor éppen ez az egyszerűség nem indokolja azt, hogy miért kellett a novellákat megírni. Mint ahogy sokat leírták előttem: véges számú történet van, csak azokat lehet sokféleképpen elbeszélni. Csak nem látom, mitől más ez az elbeszélés, mint a rengeteg egyéb pionírtörténet a világirodalom históriájában (különösen ha azt nézzük, hogy Bradbury milyen jól megírta a kolonizációt a Marsbéli krónikákban, csak hogy a tematikánál maradjunk).

Többen kritizálták a gyarmati társaság démonizálását is. Az egész ciklust elolvasva érthetővé vált a földiek szándéka és motivációja, amivel az ábrázolt törékeny status quo-t és a saját bolygójukat óvni próbálták. Azonban az nem volt elegendő, ahogyan ezt a „társaságot” az író bemutatta: egyes történetekben nem szerepeltette, és így nem kapott elég súlyt ahhoz, hogy valóban olyan negatív szereplőként tekintsünk rá, ami valóban megérdemli figyelmünket. Hiányoztak azok az alakok is, akik a földiek képviseletében eljárva fenntarthatták volna a konfliktussal kapcsolatos valódi feszültséget. Hozhatnám példának a film világából az Alien-sorozatot, ahol a mindenható, arctalan társaságot kézzel fogható, fenyegető és néha kisszerű, de jelentékeny figurák képviselték, akik valóban meg tudták jeleníteni a profit hatalmát. A ciklusban felbukkanó pár gyarmati képviselő azonban ezt a feladatot nem tudta betölteni, így a földiek szerepe inkább súlytalanná vált.

Az általánosságok után nézzük most az egyes novellákat.

A kutya c. rész azt a folyamatot kívánja ábrázolni, amelynek során hőseink eldöntik, miért is költöznek egy idegen bolygóra. Nagyon keveslem benne azonban a motivációk bemutatását. Sokkal többet tett volna hozzá a történethez, ha mind a Föld, mind a szereplők jellemét kicsit jobban bemutatja a szerző. Különösen olcsó megoldásnak tartom, hogy a liftbeli incidenssel ad ürügyet a költözéshez – bár azt nem vitathatom, hogy ezzel remek alapot szolgáltatott a feleség későbbi pálfordulásához, de ezt a további novellákban fel lehetett és szerintem kellett volna használni. Ugyanakkor a bolygóra való leszállás jelenete véleményem szerint felesleges, és a beszervezés részt is jobban a főhős szemszögéből kellett volna bemutatni, hogy érthetőbbé váljon a történet.

A vándormechanikus legnagyobb hibájának azt tartom, hogy nem sikerült megszerettetnie velem a főhősnő, a feleség alakját. A novellából nem ismerhetjük meg részletesen azokat az okokat, melyek a meneküléshez vezettek, sajnos inkább csak egy hisztérikus asszony felelőtlen, mániákus cselekedeteinek mementójaként működik. Pedig érzem, hogy a szerző az első novellával együtt be akarta mutatni, hogy Helen számára a Vénuszra utazás alapvetően hibás döntés volt, de nem értem, hogy a kétségbeesett szabadságvágy (ha egyáltalán nevezhetjük annak) miért írta felül a lányához való anyai ragaszkodását – még az új gyermek érkezésének függvényében sem. Ehhez sokkal jobban fel kellett volna tárni az ok-okozati viszonyokat, hogy ténylegesen átélhető legyen az ábrázolni vágyott probléma.

A városban alapvetően hálás történet, hiszen egy gyerek és egy kutya megmenekülésének lehetünk tanúi, ennek – ha cinikus akarnék lenni – az Akadémia mindig örül. Patricia érdekes karakter, talán még a felnőtteknél is érdekesebb, így élveztem az ő kalandjait olvasni. Viszont itt nagyon zavaró volt a jelenetek tördeltsége, mivel ezzel nem feszültséget adott a sztorinak, hanem csak felesleges bosszúságot az olvasónak (különösen igaz ez arra a részre, amikor egy felnőtt támadja meg a lányt). Bosszúság az is, hogy az élmények látszólag semmi maradandó nyomot nem hagynak a lányban, ami azért még ebben a korban is elvárható lenne.

Az Egyedülben talán legfájóbb a klisék használata: az apának feltétlen alkoholistának kell lennie és meg kell ütnie a lányát, mikor kiderül, hogy az elvált felesége életet adott a gyerekének. Még ha írekről van szó, ez akkor sem lehet mindig így. De megfogott az, ahogy a táj megművelését belevonta az elbeszélésbe az alkotó, különösen amiatt, mert az én őseim is földművesek voltak. A történet elbeszélésénél itt is nagyon zavaró volt a jelenetek törése: konkrétan itt nem tudtam melyik rész melyiket követi.

Az Arbeh ismét a földművelés nehézségeivel és az ismeretlen természeti veszélyekkel foglalkozik, számomra felettébb unalmasan. A suta lánykérés képei közé beékelődtek a sáskák, mint a földiek újabb fenyegetései. A szerző elkezd élni a „deus ex machina” kétségkívül kényelmes, ám nem feltétlen jó lehetőségével: a főhős érdekes módon éppen a sáskákból írta szakdolgozatát, valamint éppen megkeresi őt egy titokzatos informátor olyan adatokkal, amiket felhasználhat a földiek ellen. Minő véletlen. Nagyon zavaró és felesleges volt az afganisztáni jelenet, hiszen megint semmit nem adott hozzá az összképhez és hangulatosnak sem nevezném.

A politikus egy teljesen kiszámítható kis történetet mond el, aminek csavarja csak a ma született csecsemőt lepné meg – ennél érdekesebb történeteket hallok néha a közszolgálat alsóbb fokán tanyázó ismerősöktől, holott itt egy bolygó sorsa lenne a tét. A szerző feleslegesen időzik el a család bemutatásánál, ettől sajnos nem lett átélhetőbb az a látszólagos kockázat, amit főhősünk vállalt. Fény derül az előbb említett titkos informátor személyére, de a miértjeire nem, ami felettébb zavaró. Bevezet egy állandóvá váló mellékszereplőt is, akinek motivációit azonban nem fejti ki, így a karakterhez való viszonyulást sem könnyíti meg.

A földlakót élveztem talán legjobban olvasás közben. Volt benne jó néhány megkapó pillanat, bár zömében itt is sajnos a klisék domináltak. A legnagyobb hibája, hogy nem sikerült megkedveltetnie a feleség alakját, habár neki kellene elvinnie a hátán a történetet. A karakter túl önző és sok tekintetben felszínes ahhoz, hogy átéljük tragédiáját. Különösen igaz ez a fiával való kapcsolatára, amely alig került bemutatásra, ezért a végkimenetel indokainál sem tudtam figyelembe venni. A novella így jobban hasonlított egy mániákus őrült monológjára, semmint egy tragikus emberi sorsra.

Az Idill nem váltja be a címében foglaltakat. Főhősünk lányának, Patriciának a sorsa ugyanis nem éppen kellemes, se nem túl eredeti. Érdekes, hogy sem a korábbi novellában bemutatott gyerekkori traumának, sem az őt felnevelő édesapának egyaránt semmi hatása nincs a személyiségére. És hiába próbálja a szerző függetlennek bemutatni hősnőnket, még mindig inkább a férfiaktól függ (és ezt most nem feministaként mondom). Egyébként megjegyzem, meglehetősen hihetetlen, hogy egy civilizálatlan, kemény munkavégzésre kényszerítő bolygón élő emberek második generációja ne lenne képes megvédeni, akár erőszak árán az otthonát és csak két ember van, aki erre felhasználható. Éppen a szikár körülmények és a telepeslogika indokolná azt, hogy foggal-körömmel küzdjenek, de hogy itt mindenki pacifista legyen és senki ne változzon a mostoha körülmények és az eltelt negyed század ellenére…

A Botany Bay-ben első olvasására az zavart meg, hogy honnan a fenéből jut eszében főhősünknek, hogy a betelepített emberek bűnözők? Az egész ciklus elolvasva kaptam valamiféle homályos magyarázatot, de azért ennél több társadalmi bemutatást megért volna a probléma. Viszont az egész ismeretében felettébb idegesítő a bevezetett titkos „informátor”, hiszen pont egy ilyen öntudatra ébredt (de persze ez is csak feltételezés, mert semmi konkrétumot nem tudunk meg) entitás adhatna igazi sci-fi ízt a történetnek, de ez a lehetőség kihasználatlanul marad. Izgalmasak ugyan a harctéri jelenetek, de az előzmények bemutatásában lévő törések megint csak feleslegesek és a „nagy megvilágosodás” pillanatai kifejezetten giccsesek. Nem könnyeztem meg Sean O’Meanney-t, ez biztos.

Antal József egy nagyívű történetet próbál felrajzolni a Vénusz betelepítéséről, hétköznapi emberek szemén keresztül. A Márai-idézetet azonban mégsem tudja tartalommal megtölteni. Hiába az alapvetően gördülékeny, de néha túl magasztos történetvezetés, a néhány jól elkapott mellékszereplő, ha a főhősökkel nem tudunk azonosulni. Társadalmi változásokról pedig nem lehet úgy beszélni, hogy nem ábrázoljuk őket. Az így kapott történetek sci-finek nem mondhatóak, másnak pedig túl elcsépeltek. Túl sokszor láttuk már ezt a történetet, csak ennél jobb formában. Nem tudom, tovább akarja-e gördíteni a szerző a cselekményt; talán a másodgenerációs vénusziak története jobb lesz.