Nagyon erős meghatottságot éreztem, ahogy a vetítés előtt a Belvárosi Mozi nagytermében ücsörögtem. Egyrészt mert hatalmas fegyvertény, hogy egy magyar film díjat kapott a világ egyik legrangosabb filmfesztiválján, másrészt örültem, hogy ennyi embert érdekel egy magyar alkotás. A vetítés végén azonban nekem is azon járt a fejem, amit végül a mögöttem ülő lány mondott ki: ebben a filmben az volt a legrosszabb, hogy nem tudtál rajta sírni.
Nem mintha nem lett volna szívszorító az egész alkotás, mégis egyszerre éreztem magam bent és kint. Bent azért, mert egyszerűen nem tudtam nem együtt érezni azokkal az emberekkel, akik a filmhez hasonlót éltek át, másrészt Nemes Jeles László és kamerája szenvtelenül mutatja be azt a poklot, amiben a Sonderkommando tagjai éltek. A látásmód szűk, végig szinte csak a főhőst, Sault követjük ember próbáló útján, ami nemcsak szokatlan, de nagyszerű filmes eszköznek bizonyul.
Szinte úgy éreztem, én is ott vagyok Auschwitzban, amit egyszerűen nem lehetett máshogy túlélni, csak ha korlátozottan vesszük észre a körülöttünk lévő valóságot. Ami nem tartozik a szigorú értelemben vett feladatunkhoz, az homályos, így a meztelen élő és holttestek, a vér, a tömegsírok, és csak a túléléshez szükséges információk elérhetőek a szemünkkel. Ezzel szemben valóságos hangorgia a világ a szegényes látvánnyal szemben, hiszen azokat nem lehet teljesen kizárni: bábeli hangzavar különböző nyelveken, kutyaugatás, pisztolylövések és sikolyok árnyalják bennünk a haláltáborok unásig ismert képét. Ezeken túl a ruhák, a kellékek, a dialógusok és a díszlet együttesen teremtik meg a hitelesség azon fokát, amelyből nehéz kívül maradni.
Nem mintha nem lett volna szívszorító az egész alkotás, mégis egyszerre éreztem magam bent és kint. Bent azért, mert egyszerűen nem tudtam nem együtt érezni azokkal az emberekkel, akik a filmhez hasonlót éltek át, másrészt Nemes Jeles László és kamerája szenvtelenül mutatja be azt a poklot, amiben a Sonderkommando tagjai éltek. A látásmód szűk, végig szinte csak a főhőst, Sault követjük ember próbáló útján, ami nemcsak szokatlan, de nagyszerű filmes eszköznek bizonyul.
Szinte úgy éreztem, én is ott vagyok Auschwitzban, amit egyszerűen nem lehetett máshogy túlélni, csak ha korlátozottan vesszük észre a körülöttünk lévő valóságot. Ami nem tartozik a szigorú értelemben vett feladatunkhoz, az homályos, így a meztelen élő és holttestek, a vér, a tömegsírok, és csak a túléléshez szükséges információk elérhetőek a szemünkkel. Ezzel szemben valóságos hangorgia a világ a szegényes látvánnyal szemben, hiszen azokat nem lehet teljesen kizárni: bábeli hangzavar különböző nyelveken, kutyaugatás, pisztolylövések és sikolyok árnyalják bennünk a haláltáborok unásig ismert képét. Ezeken túl a ruhák, a kellékek, a dialógusok és a díszlet együttesen teremtik meg a hitelesség azon fokát, amelyből nehéz kívül maradni. 