2018. szeptember 24., hétfő

The magical roundabouts – London, második rész

Az előzményekben olvashattok VIII. Henrikről, Sherlock Holmesról és a varázslatos körforgalmakról.

A Denem-sír; beiratkozás, egy gyönyörű sellő; Roxfort
Másnap jött azonban az igazi élvezet: irány Leavesden, a Harry Potter túra helye! Szerencsére viszonylag korai időpontban mentünk, mert bár most is volt tömeg, délutánra hosszú sorok kígyóztak a bejáratnál. Egy rövid videó után pedig beléptünk a Nagy Terembe és elkezdődött az időutazás. Az igazság az, hogy én nem hallgattam audio guide-ot, nem is nagyon olvasgattam, helyette próbáltam beszívni és magammal vinni a varázsvilág atmoszféráját, az érzést, hogy mintha részese lennék ennek a fantasztikus mesének. Így természetesen seprűre ültem, varázspárbajt vívtam, a kisiskolások mellett felültünk a Roxfort Expresszre, ittunk vajsört, bejártuk a Privet Drive-ot és a legvégén jött a Roxfort makettje, amit megkönnyeztem. Annyi fantasztikus élményt adtak nekem a könyvek, hogy minden parasztvakítás és pénzlehúzás ellenére nem tudok haragudni, mert megvettek, kilóra. És bármikor visszamennék újra, persze, ezúttal kicsit a részletekre odafigyelve. Aznapra mást nem terveztünk be, csak emésztettük (visszaidézve az előző esti Harry Potter trivia legjobb pillanatait Professzor Picivel), végül Mónival felkerekedtünk egy kis sétára a környéken. Pont elkaptuk a naplementét, így lehetett giccses képeket varázsolni hattyúkkal és más madárkákkal, de lefotóztam a különleges villanyvezetékeket is, csak hogy ne szabaduljak a melómtól. A következő nap sokkal sűrűbbre sikeredett.

Tower Bridge a Towerből nézve

Az ismételt angol reggeli után ugyanis a Tower következett és az éjszaka… Részt vettünk egy vezetett túrán egy őrrel (aka yeoman vagy beefeater), aki remek stílusban mesélt a vár történelméről, múltjáról és jelenéről. Bőven elhallgattam volna tovább is, ahogy a kivégzésekről, lefejezésekről mesél (én és a gyengéd lelkem). A koronaékszerek már korán sem okoztam ekkora lelkesedést: nem bírom a smukkokat, hiába van bennük a Koh-i-noor gyémánt. Ellenbe élveztem a sétát a falon, az épület öreg köveit, a hollókat, még ha szegényeknek meg is kurtítják a szárnyát. De sajnos, gyorsan közeledett a záróra, mi pedig egy vacsora és a Globe felé vettük az utunkat, ugyanis az éjféli Othellóra volt jegyünk. Előtte még végigsétáltunk a Shaftesbury Avenue és a Piccadilly Circus nyüzsgő tömegében, megtaláltuk azt a színházat, ahol a Harry Potter színdarabot adják, de a kétszintes, angol mintás bóvlit (aka ajándéktárgyakat) áruló boltból végül ki kellett menekülnöm. De térjünk vissza a Temze partjára: míg Zsuzsi önfeláldozóan beállt a sorba (mivel a földszinti jegyekhez nem jár helyfoglalás), mi kimentünk a Millenium Bridge-hez hosszú záridővel és állvánnyal szórakozni, ami a londoni látkép mellett nagyon élvezetes és eredményes volt. De a színház is nagy élmény: sikerült közvetlenül a színpad elé állni, így kéznyújtásnyira ölte meg tőlünk Jágó Rodrigót. Igaz, a derekam le akart szakadni a végére és a shakespeare-i angoltudásom hagy maga után kívánnivalót, de az előadás így is lenyűgözött: az erő, a lendület, ami tombolt a színpadon, a sok mozgás, ének, ami sajátja a helynek, és az alakítások megfogtak. Különösen tetszett, ahogy Jágót ábrázolták: sosem láttam még ennyire kisszerűnek és szánalmasnak; nem nagyformátumú intrikus, csak egy sértett ember állt előttünk (az Oscar-díjas Mark Rylance tolmácsolásában). Viszont így fél 3 után indultunk haza, ami a londoni közlekedésben elég holtidő: így végül csak hajnali 6 körül, mikor már kelt a nap és madarak, értünk haza. Tele voltunk energiával, hát aludni tértünk. 

London éjjel

Másnap nem is terveztünk nagy programot, aludtunk egy közepeset, majd indultunk az újabb Globe-előadásra. Kicsit aggódtunk is, ki fogunk-e tartani végig, de egy kis kávé átlendített mindhármunkat. Az Eyam új bemutató volt, egy XVII. századi történetet eleveníttet fel, mikor is a Derbyshire-ben lévő falu lakói a pestis kitörését követően nem menekültek, hanem karanténba zárták magukat, így próbálva megelőzni a betegség terjedését. A darab nem volt tökéletes, túl nagy volt a szakadék az első felvonás emberi drámái, féltékenykedései és hatalmi harcai, valamint a második felvonás szinte már isteni elszántságot mutató hősei között, és nem is igazán lépte túl a történetmesélés kereteit, nem adott katarzist. Ezzel együtt én már annak is örültem, hogy követni tudtam a régies angolsággal megírt előadást, ugyanakkor élveztem humorát és emberségét. Ráadásul megérkezést követően egy pár szót beszélgettem a mellettem ülő úrral, aki maga is abban a megyében él, ahol a darab játszódik, sőt, még Budapesten is járt. Csiszolgattam az angolom. A hazafelé úton pedig bepillantást nyertünk az utolsó vonattal hazafelé tartó, színes és elég harsány brit közösségekkel – legalább a gyerekek cukik voltak.

London éjjel

Utolsó napunkat a Buckingham palotánál kezdtük, ahol sikerült elcsípnünk az őrségváltást; persze, ha sikerült volna bármit látni a hatalmas tömegben. Ahogy Móni megjegyezte: hihetetlen, hogy vannak emberek, akik még nem látták – a tömegből kiindulva nehéz ezt elhinni. Végigsétáltunk a St. James Parkban, ahol a madarak jelentették a legnagyobb attrakciót, míg a Hyde Parkba visszasétálva élveztük a csöndet. De sikerült elkapnunk egy filmforgatást is: a The Crown új évadát forgatták éppen, egész pontosan Churchill temetését, amit eksztatikus hangulatban fogadtam. Csak kibújt belőlem a rajongó. A Westminster apátságnál és a Parlamentnél hatalmas volt a tömeg, folyamatosan zúgtak a harangok, a London Eye pedig dacolt a fel-feltámadó széllel. Végül a Covent Gardennél zártunk, ahol 193 lépcsőfok megmászását követően végre kijutottunk az utcaszintre és a színes tömegben elvegyülve kerestünk teaboltot – a tea mellett pedig sikerült mini cupcake-t is ennem.

A St. James Park madarai: a pihengető szárcsa; lúdetetés; a Parlament

Ez az egy hét tele volt mindenféle élménnyel, voltak nyugis és pörgős részei egyaránt, jutott idő pihenni és ezerrel mászkálni is. Gondolkodtam azon, nem volt-e ez így kevés, de arra jutottam, nem. Mert élveztem azt, hogy nem rohangálunk időre, van idő élvezni a dolgokat és lazulni; nem az a fontos, hogy a British Museum mellett feltétlenül megnézzem egy nap alatt a National Gallery-t is. Nem tudtam betelni az angol udvariassággal, az emberek, még ha látszólag is, de mindig figyelmesek voltak. A kis vörös téglás házak, a régen látott hajnali fények, a nyugalom és a (relatív) hosszú vonat- és metróutak pedig velem maradtak Ha Londonban jársz mindenképpen tartsd szem előtt: Mind the Gap! Goodbye and thanks for All the Fish!
 
The Eye

2018. szeptember 23., vasárnap

The magical roundabouts – London, első rész

Ez volt az első olyan utazásom, ami tényleg bakancslistás helyre vezetett. Nem mintha nem élveztem volna a korábbi utazásaim, de azok általában barátok meglátogatásához vagy más kívánságokhoz kapcsolódott - ez nem panasz, csak ténymegállapítás. De az angol kultúra és irodalom, a táj (a „fenyér” a Brontë nővérek regényeiben), a királyi család történetei, az abszurd humor a’la Monty Python és mások, mind-mind lenyűgöztek fiatalkoromtól a mai napig. De ezt az utat dublini és londoni barátnőimnek és legújabbkori szerelmemnek, Shakespeare-nek köszönhetem. A túra apropóját ugyanis nem egy, hanem rögtön két Globe-színházlátogatás jelentette. De addig is: „now something completely different”.
 
Addlestone

Kevés olyan kirándulás van, ahol már az indulásnál érzed, ez jól fog sikerülni. Ez egészen konkrétan a British Airways londoni járatán kapott el, mikor a szokásos száraz biztonsági okítás helyett Michael Caine, Naomi Harris, Joanna Lumley vagy éppen az új Erzsébet királynő (The Crown sorozatból), Olivia Colman fogadott egy jótékonysági akció keretében. Ezt követően pedig szóba elegyedtem a Dunaújvárosi Egyetem egy oktatójával, és olyan mérnöki dolgokról hallottam, amit csak próbáltam felfogni. De legalább a dunaújvárosi közvilágítás helyzete kapcsán képben lehettem.

Addlestone



2018. június 11., hétfő

Petrichor - Veres Attila: Éjféli iskolák

Van egy rész a Doctor Who-ban, egy különösen nagy kedvencem, amiben a főhősök úgy tudnak csak bejutni egy helyre, ha telepatikusan elképzelik bizonyos szavak jelentését. És ezek közül a szavak közül volt egy kedvencem, a petrichor – a por illata eső után. Intenzív képzettársítás, sőt, szineztézia jelent meg erre a képre bennem is. Valami ilyesmi érzés olvasni az Éjféli iskolákat, amiről csak szuperlatívuszokban tudok beszélni.

Különös dolgok népesítik be Veres Attila képzeletét, de közös bennük, hogy mind a valóságból fakadnak. A magjukat minden idegenségük ellenére a mi vágyaink, érzéseink, gondolataink alkotják. Ne kössenek senkit gúzsba a szerző Utószóban írt gondolatai (amik talán túlzott szerénységből fakadnak? nem tudom), világa ennél jóval gazdagabb és mélyebb, nem hiszem, hogy csak saját valóságát tükrözik, még ha onnan is erednek. És megérintenek.

Hőseit, ha nevezhetjük így őket, hétköznapi dolgok mozgatják, de legfőképpen saját sikertelenségük, fragmentáltságuk tudata, valami hiányérzet. Van, hogy nem érzik teljesnek magukat (Ködváros; Szorozva nullával), van, hogy elmulasztottak valamit (A Borostyán komplex), de van úgy, hogy éppen megtalálják a helyüket (Ezer fog; Közöttetek; Varjakkal teli ég, aztán semmi). Legtöbbször férfiak, Gáborok, Csabák és Ferik, ritkán nők, néha még az is megesik, hogy az éjszaka teremtményeivel kötünk barátságot. Élményeik azonban közösek.

2018. május 7., hétfő

Pilcz Roland – YKX avagy Yorn Kayrah Xemovrah kalandjai

Amikor kezembe vettem Pilcz Roland legújabb kis füzetét (melyért ezúton is köszönet a szerzőnek), hirtelen le sem esett, hogy a Kalyber Joe félszemű hőse azonos új főszereplőnkkel. És ha már így esett, újraolvastam a régi, befejezetlen sorozatot, ami mintha jobban tetszett volna, mint anno… Bejött a humora, bejött a benne lévő merengés, az élet értelmének keresése, a szentimentalizmus, így kíváncsian olvastam az új, YKX című kötetet is.

YKX a régi Kalyber Joe-ban

Ami rögtön a sűrűjébe vezetett… Kicsit hiányoltam azt, hogy noha az akció azonnal kezdetét vette, még sem tudtunk meg többet a fő karakterről. Ettől kicsit súlytalanná vált, hiszen az első bevetésén kicsit bénázó, kicsit szerencsétlen Kay-t ki bérelte volna fel rögtön egy másik küldetésre?! Ezzel együtt is pörgős és szórakoztató volt az első etap, nem volt ideje unatkozni az olvasónak, csak kapkodta a fejét az újabb és újabb kalandokra. Ráadásul sikerült úgy lezárni a történetet, ami kíváncsivá tett a folytatásra (igen, a függővég az új kedvenc szavam). És már most megkaptuk azt az ígéretet, hogy látni fogjuk, hogyan lett a főhős az a félszemű, morózus kalandor, akit a korábbi (bár időben későbbi) történetekben láttunk.

2018. május 3., csütörtök

Feljegyzések a geekség egérlyukából - Ernest Cline: Ready Player One

Nem fogom szeretni, sőt, utálni fogom ezt a könyvet, szólt sommás megállapításom, mielőtt a kezembe vettem (bár ezt írtam már másutt). És, hát, be kell ismernem, hogy részben tévedtem. Mert ez a könyv szerethető, sokkal inkább, mint balvégzetű utódja, az Armada. Ennek ellenére kritikátlanul képtelen vagyok rajongani érte.

Ready Player One ismét csak egy tökéletes esszenciája a geekségnek, az 1980-as évek nosztalgiájának (aminek persze én is képes vagyok felülni, ld. synthwave) és a hollywoodi sablonoknak. Vegyük a régi filmek tökéletes három pilléres szerkezetét: mutassuk be a hőst és vázoljuk fel a konfliktust; növeljük a feszültséget a leszámolásig, benne azzal a szokásos fordulattal, hogy a hősnek muszáj csalódnia és emiatt változnia; majd hozzunk megnyugvást hőseinknek. Eddig rendben is vagyon, Cline kipipál minden összetevőt, jól építi fel a cselekményt, végig izgalmas és alapvetően lebilincselő a történet, még akkor is, ha a fent vázoltak alapján a legordasabb sablonokkal népesíti be (aminek egy része, ha már geekség, a Scott Pilgrimben sokkal jobb volt). Gonosz, arctalan nagyvállalat, akinek vezetője a legkevésbé jellemzett gonosz az utóbbi időben; kisebbségi, de legalábbis külföldi mellékszereplők; varázslószerű mentorfigura; titokzatos milliomos; küldetés, amit csak a legkisebb királyfi tud megoldani – a mesék legalapvetőbb kellékei modern külsőben.

2018. május 2., szerda

10

Ha a matektanárom látná ezt a címet, biztos megkérdezné, hogy 10 micsoda? Palacsinta, gépkarabély, kutyafüle? Nem, ennél sokkal egyszerűbb: tegnap volt 10 éve, hogy elkezdtem blogolni. Gondoltam, meg kellene emlékezni erről, csak nem jöttek a szavak. Most se nagyon jönnek, de azért csak van bennem pár gondolat.

10 év… szinte hihetetlen elképzelnem, hogy életem közel harmadát azzal töltöttem, hogy a gondolataimat megosztottam másokkal. 10 éve éppen készültem befejezni az egyetemet, az utolsó államvizsgám volt hátra, majd reménykedtem benne, hogy majd lesz is munkahelyem, ahol kamatoztathatom, amit megtanultam. Most pedig, egy kicsivel idősebben, immáron a harmadik (vagy inkább negyedik?) munkakörömben, a második munkahelyemen csinálok olyat, aminek nem sok köze van az egyetemi végzettségemhez.

De a blog szempontjából nem is ez a lényeg. Az évek során többször feltettem magamnak a kérdést: miért is csinálom, miért jó ez nekem? Régen erre az volt a válasz, hogy így tudom magam megmutatni. Krónikus önbizalomhiányosként azt reméltem, hogy majd itt, más emberek véleményének segítségével fel tudom turbózni magam. De meg kellett tanulnom, ez nem így működik. Mára eljutottam odáig, hogy bevalljam, itt megélhetem azt az utat, amin annak idején, 18 évesen nem indultam el. Sosem lettem újságíró, de legalább itt elmondhatom azt, amit könyvekről, filmekről és tágabban a világról gondolok.

És beszélhetnék arról, mennyi mindent köszönhetek ennek a kis internetes kuckónak, embereket, beszélgetéseket, lehetőségeket, mert ez mind igaz. De leghálásabb talán azért vagyok, mert az önismeret egy olyan, soha véget nem érő útján indított el, aminek híján nem lehetnék most az, aki. És ez lehet jó, lehet rossz, de csak az enyém.

Köszönöm mindenkinek, aki olvasta/olvassa ezeket a véleményeket, és remélem, talál benne magának is valami hasznosat. Nem ígérek semmit, nem tudom, mi jön ezután, nincsenek nagy tervek. De szeretnék továbbra is fejlődni, haladni, új nézőpontokat megtapasztalni, új dolgokat kipróbálni. Remélem, ezután is lesznek útitársaim.

2018. április 23., hétfő

Slowing down in the grass - Könyvfesztivál 2018

Egy nagyon zűrös hét, sőt időszak után próbáltam meg lelazulni egy hosszú hétvégére Budapesten, a Könyvfesztiválon. Ami azzal indult, hogy majdnem sírva fakadtam a vonaton, mert hirtelen akart kijönni az összes feszültség az elmúlt hetekből, a munka, a felújítás és egyéb gondok miatt. Mire megérkeztem Gáborhoz, már masszívan könnyeztem, így próbáltam egy kicsit összeszedni magam. Hamarosan el is indultunk a Millenárisra a napsütésben, ahol már jobban is éreztem magam.
Every time Tamaris time

A tavalyi évhez hasonlóan idén is azzal indultam neki, hogy nem nagyon vásárolok könyveket. Ezt úgy akartam átvészelni, hogy ismerősöknek vettem gyerekkönyveket – mindig jó egy kis Maszatot olvasni. Miután ezzel gyorsan megvoltunk, elkezdtünk körbenézni. Rögtön össze is futottunk az Ekultura-brigáddal; Dominik és Tamás idén is diktafonnal és fényképezőgéppel szaladgált, interjúzott, tájékozódott, szállította a friss híreket.

Továbbmenve szembejött Botond, majd röviddel utána Szélesi Sándor és Vancsó Éva is. A múlt heti kis blogos csörténket alig említve csevegtünk pár percig, majd kicsit megpihenve az emeleten beszélgettünk Tamással és Vivivel (akivel idén találkoztam először, bár netről már ismerjük egymást) kiegészülve a könyvkiadás kérdéseiről, különösen arról, jó lenne-e, ha nyilvánosságra kerülnének az eladott példányszámok. Mindenki érvelt a maga igaza mellett, de nagy igazságokat nem tudtunk megfogalmazni. Bár érdekes volt arról spekulálni emellett, hogy vajon mennyit érhet a Disney-nek a magyar piac, megmentene-e egy magyar kiadót…

2018. április 12., csütörtök

Csapás a múltból - SFF blogszcéna és irodalomkritika röviden

A napokban szembejött velem egy blogbejegyzés, amitől tisztára nosztalgikus hangulatba kerültem - mintha 5 évvel (vagy inkább 10?!) korábban lenne. De igazából ez a téma annyira aktuális, hogy évek óta nem tudunk továbblépni rajta a haza SFF-ben. Ez pedig a bloggerek megítélése és az irodalomkritika hiánya. Szélesi Sándor író ugyanis ezzel foglalkozik, immáron sokadjára kerül elő ez a téma. És mivel megszólítva érzem magam, ezért pár szóban szeretnék reflektálni ezekre.
 
Amikor okos emberek írnak...
 
Elsőként pár gondolat azokra a részekre, amik kevésbé érintenek, mint blogger: az irodalomkritika témájában. A szerző álláspontja szerint kevés a tudományos igényű recepció a spekulatív fikció körében, különösen a hazai művek tekintetében. Szerinte csak elvétve, egyfajta szabályt erősítő kivételként jelennek meg ilyen írások, ami szerinte a hazai SFF-kultúra komoly hiányossága.
 
Egyrészről egyetértek a szerzővel, valóban kevés irodalomkritikai mélységű elméleti munka születik a hazai SFF művekkel kapcsolatban - vagy legalábbis nem “üti át a falat”, nem feltétlenül jut el a széles olvasóközönséghez. Teszem hozzá, nem is biztos, hogy ez szükséges, hiszen a tudományos igényességű munkák sokszor szólnak inkább a szűk akadémiai közeghez, mint a nagyközönséghez, de úgy gondolom, az olvasmányos szövegekre ezen a téren is szükség van.
 
Viszont azért azt nem mondanám, hogy egyáltalán nem születnek ilyenek a hazai szcénában. Sőt, inkább azzal találkozom, hogy, aki keres, az egyre több ilyet talál. Ahogy a szerző is említi: a Prae egyre gyakrabban hoz ki popkultúrával foglalkozó különszámokat, megindultak olyan rajongói magazinok (mint az Azilum), amelyek közölnek tanulmányokat is, az MA Popkult blogja rövid terjedelemben, de rendszeresen közöl írásokat. (BTW érdekes módon, pont a Galaktika, az egyetlen itthoni SFF folyóirat nem foglalkozik az irodalomkritikával) Ez a téma összefügg azzal is, hogy egyre több helyen lesz a popkultúra az egyetemi oktatás része, így egyre nagyobb az esélye, hogy tudományos igényességű szövegek szülessenek.
 
Az utóbbi évek magyar SFF regényei ráadásul kiáltottak az összetett cikkekért. Moskát Anita Horgonyhelye a populáris újságírás figyelmét is magára vonta, Veres Attila Odakint sötétebb című regénye tanulmányok sokaságát ihlette, de legújabban Brandon Hackett Xeno-ja hozott sok-sok új szöveget (említhetném Sepsi László Pinky-jét is, de itt a szerző inkább a szépirodalom, mint a zsáner felől jött). Látok változást, ha nem is gyorsan, és ez jó.
 
Ultimate evil
 
De térjünk át egy másik, számomra jóval húsbavágóbb témára: a bloggerekre és felelősségükre. Úgy értelmeztem, hogy a cikkben Szélesi felrója a hazai blogger-közösségnek, hogy nem elfogulatlanul alkot, egyes kiadók tevékenységével nem foglalkozik, félreértelmezi a kritika fogalmát, indokolatlanul “lehúz” egyes kiadókat, írókat (a felsorolás tetszőlegesen bővíthető).

2018. március 19., hétfő

Dracula és a harcművészetek – The Legend of the 7 Golden Vampires (1974)

Ajánlás: öcsémnek, akinél kevés ember élvezhetné jobban ezt a mozit

Van az a szókapcsolat, hogy bűnös élvezet. Ezek tipikusan azok a filmek/könyvek stb., amikről tudod, hogy fájni fognak, mégis engedsz nekik. Amikor meghallottam, hogy a Hammernek létezik egy filmje, amit a hongkongi legendás filmstúdióval, a Shaw Brothers-szel készített, tudtam, ezt mindenképpen látnom kell. Nem vagyok nagy rajongója a harcművészeti filmeknek, de sejtettem, hogy ez a mozi pont beleillik majd a bűnös élvezet kategóriába. Nem is kellett csalódnom.

A történet szerint egy kínai, szerzetesi ruhát viselő férfi érkezik Erdélybe, mégpedig Dracula kastélyába. A felébredő grófnak előadja, hogy faluját a hét arany vámpír uralja, de hatalmuk fakulóban van, ezért kéri a vámpírok urának segítségét. Dracula be is száll a bizniszbe, de átveszi a férfi alakját. 100 évvel később Van Helsing épp Csungkingban tart előadást a vámpírokról és ismertet egy kínai legendát is a témában, de a helyiek nem igazán akarnak hinni neki. Felbukkan azonban egy fiú, aki bevallja, ismeri a mondát, sőt, kéri a professzor segítségét, kísérje el oda és mentse meg ősei faluját. A férfi végül rááll és fiával, valamint egy kalandvágyó svéd özveggyel elkíséri a nyolc harcművész testvért, hogy megszakítsák a vámpírok rémuralmát.

2018. március 18., vasárnap

Kormányhivatalok városa - Debrecen

Református Kistemplom
A tavalyi évhez hasonlóan idén is egy gyors utazást szerveztünk tavasszal – Győr után ezúttal Debrecen lett a célpont. Azonban ezúttal nem kötetett szerelem, a kálvinista Róma nem lopta be magát a szívembe. Noha az látszik, hogy legutóbbi ittlétemhez képest (ami az ősidők homályába, legalábbis az általános iskola távolságába veszik) sok változás történt. Azonban hiányoltam az egységet: Debrecen városképe, noha sok tekintetben lenyűgöző, elég kaotikus, vagy inkább eklektikus. A történelemből tudhatjuk, mennyi kár érte a megyeszékhelyet a második világháború bombázások alatt, a város jelentős részét újra kellett építeni. Azonban ettől lett olyan az összkép: a nagypolgári, vagy helyenként inkább paraszti képet a szocreál tömbök és a vadonatúj épületek (mint a piac vagy az új városháza) megtörik. Az pedig külön vicces volt, hogy első sétánk alatt minden második sarkon egy kormányhivatalba futottunk. Így hiába a csodás Nagytemplom, kicsit tanácstalanul járkáltunk a szürke ég alatt.

2018. március 4., vasárnap

Cushing, Lee és a nők – The Hound of the Baskervilles (1959), The Gorgon (1964)

Peter Cushing és Christopher Lee – ez a két név az elsők között lesz, akivel a néző találkozik, ha Hammer-horrorok nézésére adja fejét (a harmadik talán Terence Fisher, aki a páros rengeteg filmjét rendezte). A brit film két legendája számtalanszor játszott együtt és ennek eredményeként jó barátok is lettek, olyannyira, hogy Grand Moff Tarkin szerepe azután került Cushinghoz, hogy Lee lemondta azt. A legtöbb esetben Lee játszotta a szörnyet, Cushing pedig a protagonistát (bár a kép sokszor nem is annyira egyértelmű, különösen például a The Curse of Frankensteinben). A legutóbbi két filmünkben azonban pont más volt a felállás, nem a megszokott szerepekben láthatjuk őket, de nem csak emiatt voltak izgalmas alkotások.

A The Hound of the Baskervilles a klasszikus Sherlock Holmes-történet sokadik feldolgozása, apró csavarokkal. Sir Charles Baskerville rejtélyes halálát követően fia, Sir Henry visszatér Baskerville Hallba. A családot generációkra visszamenőleg átok sújtja, többen a lápon lelték halálukat. Sherlock Holmes persze nem hisz a babonákban és feltett szándéka, hogy felderíti az emberi tetteket az események mögött.

A film nagy vonalakban követi a regény cselekményét, legnagyobb módosításáról később fogok beszélni. Néhány apróbb változtatás a gótikus horror hagyományait szolgálja, egy kicsit több félelemkeltő elem került bele, és a rosszfiúkat is könnyen meg lehet különböztetni a testi fogyatékosságuk által. Belekerült az a The Curse of the Werewolfból ismerős momentum, ami a korábbi nemeseket egyértelműen erőszakos és éppen ezért negatív színben tünteti fel, bár itt nem megy át szocialista színezetben. Ezen túl persze egy tipikus Hammer-film is: jól operál a zárt terekkel; nehéz bútorokkal, függönyökkel és élénk színekkel zsúfolja tele a teret, a külső éjszakai jelenetek mintha mindig világosban játszódnának és persze kicsit vontatott is, a tempója nem a mai nézőknek készült. Ennek ellenére a maga módján izgalmas, Sherlock Holmes egyfajta modern szuperhősként járkál a vásznon, még egy bányabalesetből is könnyedén kiszabadul.

2018. február 25., vasárnap

A közömbös nap színe előtt - The Wicker Man (1973)

A Coupling és Britt Ekland, Nicolas Cage és a méhek, Christopher Lee és a Hammer horrorok – számos jel mutatott arra, hogy A vesszőből font embert (ami az eredeti keresztségben The Wicker Man néven fut) meg kell néznem. Bár nem látszik, de közeledik a tavasz, így épp itt volt az ideje, hogy valami pogány rituálét nézzek filmen, gondoltam én. Sokkal, de sokkal különlegesebb élményt kaptam, aminek valóban ott a helye valamennyi horrorrajongó kedvencei között.

Howie őrmester a világtól elzárt Summerisle szigetére utazik, hogy megtaláljon egy eltűnt lányt. A vidék furcsa, az emberek is, és a keresztény férfi egyre növekvő értetlenséggel figyeli a hely pogány rítusait. A sziget ura, Lord Summerisle beavatja abba, hogy nagyapja hogyan változtatta termővé a kopár, hideg sziklát az ősi istenek tisztelete által. Így szépen-lassan fény derül arra, hogy a lány valószínűleg egy termékenységi rítus áldozatává válik, ha a férfi nem lép időben. De talán az űzött vad és a vadász nem az, akinek azt Howie elképzeli.

Anthony Schaffer (legismertebb drámája a Mesterdetektív, amiből két film is készült, remek szereposztással) forgatókönyve izgalmas és szokatlan szemszögből vizsgálja az inkább krimire hajazó alaptörténetet: a kereszténység és a pogányság találkozásaként. A hangsúlyosan hívő Howie kezdetben értetlenséggel, majd növekvő borzongással figyeli a szigeten történteket, kötelességét sosem veszíti el szem elől, végig küzd az eltűnt lány életéért és végső soron józan eszéért. A rendőr számára teljesen érthetetlen és gonosz az, amit lát és megtapasztal, és hiába hat rá is csábításként ez a fajta természetközeliség, megőrzi az isteni elhivatottságot. Persze, Istentől nem érkezik erre válasz, ami külön feszültséget ad a mozinak. De egy racionális ember számára is ugyanilyen ijesztő a pogány rítusok jelentése és felvezetése, megmutatja, hogy milyen ördöginek tűnik ez a fajta rideg gyakorlatiasság, amit áthatja Summerisle lakóit. A modern értékrend szerint elfogadhatatlan, míg abban a világban, amiről szeretjük azt hinni, már nem, sőt, réges-rég nem létezik, érthető, sőt támogatható ez a gesztus.
 

2018. február 19., hétfő

A szexualitás, mint olvasat - Dr. Jekyll and Sister Hyde (1971)

Valamikor régen, mikor egy barátnőm az irodalmi alkotásokban lévő tükör-szimbólumról írta szakdolgozatát, olvastam a Dr. Jekyll és Mr. Hyde különös esetét (A gólyakalifa mellett). Az rémlett belőle, hogy az emberi személyiség jó és rossz oldalával foglalkozik, de a részletek nem annyira. De még így is feltűnt, hogy a Hammer Stúdió felturbózta az alapanyagot, és mint kiderült, nem csak női Hyde-ra telt az erejükből.

Dr. Jekyll egy jószándékú fiatal orvos, aki olyan gyógyszert kíván kifejleszteni, ami valamennyi kórságot gyógyítja. Mikor azonban rájön, hogy élete rövidnek bizonyul a feladathoz, az ifjúság elixírét kezdi kutatni. Kifejleszt egy szert, ami valóban megfiatalítja, de egyúttal nővé is változtatja – mégpedig egy skrupulusok nélküli ifjú hölggyé, aki bármit megtesz az irányításért, és hogy életben maradjon. Mivel további kutatásaihoz női testekre van szüksége, ezért Dr. Jekyll kelletlenül, de felhasználja Sister Hyde-ot egészen az elborzasztó fináléig.

A film nagyvonalúan kezeli az eredeti Robert Louis Stevenson-művet, leginkább talán azzal, hogy behelyezi az 1800-as évek Londonjába, közelebbről Hasfelmetsző Jack korába. Whitechapelben járunk, az utcákon köd és szmog gomolyog, kurvák iszogatnak a söntésben, az utcán pedig finom urak keresik társaságukat. Ebben az amorális közegben él Dr. Jekyll és ez bizony nyomot is hagy rajta: kutatásaihoz a női testeket nem a legtisztább forrásból szerzi (a film konkrétan megidézi Burke és Hare, mint valódi/fiktív testtolvajok alakját), sőt, később maga veszi át a beszerző funkcióját, így válva a whitechapel-i gyilkosságok gyanúsítottjává. A fiatal férfi alakjában megidéződik a korábbi Frankenstein doktor, aki a „nagyobb jó” érdekében vállalja, hogy szörnyű dolgokat tesz; milliók megmentésének vágya igazolja pár kurva halálát. Persze ebben a világban végül nem marad megtorlatlanul Hasfelmetsző Jack, de a tudós felelőssége mellett egy mélyebb, pszichológiai dráma is rejlik.

2018. február 18., vasárnap

Retro: A vámpír utódja - Bram Stoker: A fehér féreg fészke

Amennyit foglalkoztam mostanában Drakulával és más régi horrorszörnyekkel, elővettem egy régi cikkem Bram Stoker egy, a vámpírmitológián túlmutató könyvéről. Az írás valamikor 2009-ben jelent meg az Intergalaktikán, az Így írtok ti blogon és az egyik első recenziós könyveim egyike volt. Régi szép idők olyan emberekkel, akiket elfújtak tőlem az évek...

Ha azt mondom, Bram Stoker, szinte mindenkinek a Drakula jut az eszébe. Hiába, no, vannak egykönyves szerzők, akik hiába próbálkoznak első, kirobbanó sikerüket követően bármivel, tőlük örökké ugyanazt várják. A Metropolis Media azonban úgy döntött, megmutatja, mi van a vámpír árnyékában.

Az ifjú Adam Salton egyetlen élő rokona, a nagybátyja invitálására hazatér Ausztráliából Anglia egy ősi idők óta lakott vidékére. A fiatalember kezdettől fogva különös árnyak között éli új életét, egy bogaras és különc, régi-új földesúr és egy titokzatos asszony egyre szorítóbb környezetében. A szerelem és az ősi fenevad, a fehér féreg felbukkanásával neki is határoznia kell, mit is tegyen boldogsága érdekében…

2018. február 11., vasárnap

Szocialista mese vérfarkasokkal - The Curse of the Werewolf (1961)

Ahogy egyre több horrorfilmet néztem meg az évek alatt, de inkább persze főleg azért, mert olvastam is róluk, ráébredtem, hogy mennyire összetett dolgokat kísérelnek meg átadni. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy a törekvés más zsánerekből hiányzik, hiszen legyen szó sci-firől, fantasy-ről vagy éppen westernről, bármelyikben megjelenhetnek az alaptoposzokon túlmutató gondolatok, mintázatok. A horrorfilm szimbólumrendszere azonban mélyebbnek tűnik: a zsigeri félelem okai sok esetben a hétköznapi valóságunkban gyökereznek, egyetemes és egyszerű emberi tapasztalatokban – csakúgy, mint a meséknél.

A The Curse of the Werewolf nézése közben eszembe jutott az a gondolat, hogy a likantrópia nem ábrázol mást, mint a tinédzserkor gyötrelmeit. Biztos vagyok benne, hogy olvastam valahol és nem saját találmány, de ennyire világosan csak most láttam meg: a főszereplő fiúban a gyilkos ösztönök a vér megízlelésével ébredtek fel, még gyermekkorban. És a vér, mint szimbólum, nem kötődik-e különösképpen a pubertáshoz; bár egyértelműen csak a nőknél jelenik meg, de a Piroska és a farkas meséjéből is tudhatjuk, hogy a vörös szín magával vonzza a szőrös ragadozót is. Farkasemberünk összezavarodott, furcsa tapasztalatokkal ébred és nem ismeri meg önmagát sem – mik ezek, ha nem a felnőtté válás egyértelmű jelei? Tűnhet akár erőltetettnek is a gondolat, hiszen a vérfarkasokat eltérő közegben inkább a másság kifejezőinek tartják (pl. a messzi délen, a True Bloodban), itt azonban a felnőtté váláshoz tudtam kötni megjelenését. A család elfogadó reakciói, a szeretet fontosságának hangsúlyozása a kórral való küzdelemben is aláhúzza ezt a gondolatot, hiszen az elfogadás és a szeretet (bár nem a Disney-fél látványosan giccses formában) segíti talán leginkább a fiatalt átevickélni a nehéz éveken.

2018. február 2., péntek

Idegenek?! - háromféle földönkívüliség a modern magyar sci-fiből

2017-ben három magyar SFF regény is megjelent, amiben fontos szerepet játszanak az idegen lények: László Zoltántól a Távolvíz, Veres Attilától az Odakint sötétebb és Brandon Hackettől a Xeno. A molyon született egy kihívás mindhárom kötet elolvasására és összehasonlítására. Ugyan sok szempontból (pl. az elbeszélő személye, történet, konfliktusok, popkultúra beemelése, a világbemutatás során felhasznált rövid szövegrészletek vagy éppen Magyarország szerepeltetése) meg lehetne vizsgálni a hasonlóságokat és különbségeket; a legérdekesebb tárgynak maguk az idegen fajok és regénybeli szerepük tűnt. Röviden felvázolom az egyes regények és az abban szereplő fajok jellemzőit, majd utána, hogy milyen különbségek tehetőek közöttük.

Az Odakint sötétebbet veszem elsőként, mert az mind műfajában, mind stílusában kakukktojás a másik kettőhöz képest. Veres Attila könyve az én olvasatomban egy weird fantasy, míg a másik két regény egyértelműen sci-fi. Ez előbbi egyfajta apokaliptikus vízió, nyakon öntve némi mitológiával, a pusztulás előérzetével, modern magyar céltalansággal és a fiatalok útkeresésével. Az idegen faj, a cellofoidák egy ismeretlen esemény (az "Esemény") hatására tűnnek fel a Földön, kizárólag Magyarország egyik, nem meghatározott megyéjében. Megjelenésükkel egyidejűleg az erdőből eltűntek a baglyok, bájos Twin Peaks-parafrázisként (“The owls are not what they seem”). Egy ideig vadászták őket, majd az emberiség rájön, hogy az általuk termelt anyag, az ún. kristálytej gyógyítja a rákot. Ezt követően farmokat hoztak létre és ott gondozzák a megmaradt példányokat.

László Zoltán Távolvíz című regényében szintén egyik napról a másikra jelennek meg a Földön idegen lények, a kreatúrák vagy röviden kreák. A vízhez kötődnek, nem emlékeznek semmire fajuk múltjából, viszont az emberekénél fejlettebb technológiát hoztak magukkal. Egyetlen, általuk közölt céljuk az emberiség szolgálata. A hajó, amivel érkeztek, a regény valóságában folyamatos kutatás terepe; a tudósok, így egyik főszereplőnk is, ezen keresztül próbálnak megtudni mindent az idegen lényekről. Így a kreák maguk egyfajta kiindulópontjai és céljai az eseményeknek.

A Xeno szintén egy “eseménnyel” indít: hatalmas űrhajókkal megjelennek a migrátorok, és ellenőrzésük alá vonják az emberiséget, majd a Földre telepítenek gyarmatvilágaikból 2 további fajt: a firkákat és a hidrákat. Az előbbiek színkódokkal, két csatornán kommunikáló, komoly művészeti érzékkel és alkotói képességgel rendelkező, majdhogy nem kényszeresen alkotó csoport, míg az utóbbiak egy titkolódzó, az emberéhez hasonló értelemmel bíró, tengerben élő faj. Létezik egy további típus, az eddigieket meghaladó technikai fejlettséggel rendelkező ostorosok, akik agresszívek és kilenc csatornás, hőalapú kommunikációjuk megfejthetetlennek bizonyul. Egy, firkákat, hidrákat és embereket tömörítő és a kölcsönös bizalmatlanság miatt nehezen összeálló titkos szövetség pedig azt a célt tűzte maga elé, hogy eltüntesse a migrátorokat a világokból, melyhez a kutatás az ostorosok világán indul.

2018. január 29., hétfő

Az amoralitás kakofóniája - The Curse of Frankenstein (1957)

Az újabb Hammer-film előzetes képeit látva aggódtam, hogy nem tudom majd komolyan venni a végeredményt. Christopher Lee úgy nézett ki, mintha bekenték volna a fejét takonnyal, így nehéz félelmetesnek, de még csak szánandónak is tekinteni Frankenstein teremtményét. A filmet látva azonban megváltozott a véleményem: sokkal kevésbé szólt a teremtésről, helyette inkább az emberi hiúságról, gonoszságról, a haladás mindenek felettiségéről és a tudomány felelősségéről értekezett. Legkevésbé az a szörnyeteg, akiről azt gondoljuk.

A történet lazán kapcsolódik Mary Shelley Frankensteinjéhez, mondjuk úgy, az eredeti mese egyik felét dolgozza fel: itt is él Svájcban egy doktor, aki kísérleteket folytat a halottakkal, majd megalkot egy lélegző emberi lényt elhunytak testrészeiből. A kiindulópont után azonban egyáltalán nem kapcsolódik a teremtő és a teremtmény viszonyához, illetve utóbbi lázadásához. A fókuszban végig Victor Frankenstein marad, az ő megszállottságával, önhittségével, vagy inkább gonoszságával.

A film ugyanis abszolút amorális figuraként ábrázolja a doktort, gyakorlatilag az első pillanattól kezdve, mikor megpillantjuk a börtönben ülve. Első tette sem más, mint hogy könyörög a papnak, de egyúttal erőszakkal akarja rávenni arra, hogy meghallgatása őt. Szemében senki sem több annál, mint amire fel tudja használni előrejutása során. Egyetlen kvázi kapcsolata a tanárából kutatótársává avanzsált Paul Krempével alakul ki, de ez utóbbi szerepe is kimerül abban, hogy mindenben aláhúzza a doktor nagyszerűségét. A két női alak, a szerető, majd később a feleség sem igazi társ, sőt, Frankenstein habozás nélkül megöli az előbbit, mikor az fenyegeti terveit. Ugyanilyen kíméletlenséggel bánik el azzal az idős tudóssal is, akinek agyára szüksége van a lény megalkotásához. Gyilkosság és pusztulás kíséri útjait.

2018. január 27., szombat

A múmia háromszor – The Mummy (1932, 1959, 1999)

A Hammer-horrorok iránti újkori rajongásom következő állomása, a RetroShock-nak is köszönhetően A múmia lett. Viszont, ahogy ezt nagyobb társasággal megnéztük (tanulság: ne nézd így, mert ha élvezni akarod, ahhoz kell beleélés és nyugalom), felmerült, hogy mennyit merített az 1932-es eredeti, Universal-féle A múmiából. Ezért úgy döntöttem, megnézem, Boris Karloff mit hozott ki Imhotepből. És ha már egyiptomi főpap, akkor kicsit megemlékezek a Brendan Fraser-etapról is. Gyolcsra fel!

Talán az a legérdekesebb, hogy mindhárom film nagyjából azonos elemre hagyatkozik, azaz a múmia szerelmére ősi kedvese iránt, aki korán elhalálozik és akit vissza akar hozni a sírból. Ezért az isteneket sértő tettéért azonban megátkozzák és arra kárhoztatják, hogy újra járnia kell az emberek között, ha felélesztik egy ősi tekerccsel. Ezen a ponton azonban kicsit különválnak, mert az eredeti moziban és az 1999-es változatban Imhotep nagyjából azt teszi, amit akar, de a Hammer-moziban Kharis, az ottani múmia kötve van az őt felélesztő férfi parancsaihoz. De természetesen mindhárom filmben van egy nő, aki az elhunyt kedvest testesíti meg, még ha eltérő hatásfokkal is.

A női alakokon végig is vehetjük, hogy milyen változások is játszódtak le a társadalomban 100 év alatt. Az eredeti film Helen Grosvenorja meglepően üde jelenség, bár férfiak rángatják ide-oda, holmi megmentésre váró nőként vagy éppen a vágy tárgyaként, vannak ügyes lépései és önálló tettei, különösen a végkifejletben. Egyébként is izgalmas, ahogy két lélek hadakozik benne, az ókori hercegnő és a modern nő. Az 1930-as évekhez képest enyhén szexualizált a karakter, különösen a kosztümök terén, de ahogy a Wikipédia is írja, még a Hay-kódex előtt járunk, még nem volt teljesen tiltott az erotika. Ez az önállóság az 1959-es Isobel Banningből teljesen hiányzik, inkább csak egy díszlet és klasszikus megmentésre váró nő, semmint hiteles karakter. A film a gótikus horrorok hagyományát követve amúgy is nemesi férfiakkal van tele, így egy nőnek nem sok szerep jut. 1999-ben Evelyn Carnahan már egy tudóst játszik, aki legyen bármilyen szétszórt is, nem kell állandóan megmenteni. Bár az is jól áll neki, mégis egy tűzrőlpattant, talpraesett modern nő.

2018. január 22., hétfő

Kör közepén fekszem - The Devil Rides Out (1968)

Tovább folytatódik a Hammer-őrület… mégpedig egy olyan filmmel, amit nem érdemes a mai elvárásainkkal nézni. Legalábbis nem tartozik a horrorfilmek azon válfajába, ami nyugtalanító módon ér véget és emiatt a feszültség nem oldódik fel, hanem a nézővel marad és rémálmokat okoz számára. A The Devil Rides Out ebben a tekintetben pont annyira régimódi, mint amit a készítésének dátuma ígér. Másban viszont pont ennek ellenére rettentő szórakoztató.
 
Már korábban gondolkoztam azon, miért is annyira vonzó számunkra a gonosz. Annak idején, amikor a Rosemary gyermekét olvastam, arra gondoltam, hogy a bűntudat miatt, hogy titokban mindannyian kicsit mazochisták vagyunk és nem hiszünk magunkban. Talán ebből is igaz valami, de most, hogy a Geekz egy elemzését olvasgattam egy másik Hammer-klasszikusról, a Twins of Evilről, akkor mégis az izgalom a kulcs. Hogy jó a zavarosban halászni, izgalmas játszani, megnézni meddig mehetünk el a gonoszság felé. A művelt nyugati elme szeret azzal kérkedni, hogy tudja, mi a jó és a rossz, így előbb vagy utóbb visszaborzad, viszont menekvésnek nincs mindig helye.

2018. január 21., vasárnap

Drakula halott és sosem élvezte ennyire – Dracula (1958)

Drakula gróf feketén magasodik az erkélyajtóban, szemében várakozás, visszafojtott extázis. A nő a viktoriánus erkölcsökhöz kicsit lengén, egy szál hálóingben fekszik az ágyban. Ajka vörös, nagyon élénk vörös, mint a vér. A férfi szinte hangtalanul, hatalmas, bár kimért léptekkel odasétál az ágyhoz. A nő szemében mélyen iszonyat, de a felszínen, kikerekedett szemében csak vágy honol. Drakula nemesi arca állatiasra vált, előbukkannak hegyes szemfogai. A kamera a közeliről totálra vált, felemelkedik a köpeny és eltakarja a színt. Vágás.
 
Szexualitás, élénk színek, arisztokratikus figurák, visszafogott gore - na, ilyen érzés Hammer horrort nézni. Legalábbis a Dracula (aka Horror of Dracula, 1958) megtekintése után ezt állapítottam meg. A Hammer Stúdió az 1950-60-as években horrorfilmjei által vált híressé és segítette abban, hogy az 1930-as évek legendás szörnyei átvészeljék a vészkorszakot és relevánsak maradjanak az új közönségnek is. De ezek már nem azok az elegáns, fekete-fehér, lassú mozgású rémek voltak. A Hammernél ugyanis alkalmazkodtak az új igényekhez és a színes filmalapanyagokhoz is.

A Draculában szinte fojtogatóak a színek: zsúfolt szobabelsők tobzódó mintákkal, nehéz bútorokkal. A zöld bársony köpenyek sosem voltak ennyire mélyek, a vér sosem volt ilyen élénk vörös. És mindezt aláhúzta a visszafogott szexualitás némi állatias vonzerővel: dekoltázsok és visszafojtott vágy a szemben – a vámpírral szemben a férjnek nem sok esélye volt, könnyen felszarvazták. Persze, ehhez kellett Christopher Lee: minden idők egyik legmagasabb Drakulája könnyedén egyesítette magában az eleganciát, az erőt és a karizmát, képzett hangja pedig elvarázsolt mindenkit.

2018. január 13., szombat

Sokkterápia - Brandon Hackett: Xeno

Az első sokkon éppen csak túlesve kell megmondanom, mennyire meg vagyok lepve. Brandon Hackett könyvei eddig a lehető legritkább esetben kötöttek le, általában az első pár oldal után félreraktam őket (bár ezt már anno Az ember könyvénél is leírtam). A Xeno viszont az elmúlt évek egyik, ha nem a legjobb magyar sci-fi regénye. Pont.

A Xeno története abból az alaphelyzetből indul ki, hogy a Földön egyik pillanatról a másikra megjelenik egy idegen faj, aki féreglyukak segítségével összeköti az emberi civilizációt három másik fajjal: az alkotáskényszeres firkákkal, a titkolódzó hidrákkal és a megfejthetetlen ostorosokkal. A migrátoroknak nevezett szuperfaj nem látható, csak a szónokoknak nevezett, kiürített elméjű példányokon kommunikál, cserébe önkényesen mozgatja, irányítja a fajokat és semmit nem árul el céljairól. Az együttműködésre egyébként nem hajlandó firkák és hidrák összefognak a xenofób emberiséggel, hogy együtt eljutva a migrátorok központjába, az Eredőbe, megfejtsék a rejtélyt, ami erre a három bolygóra hozta őket és megszabaduljanak tőlük.

2018. január 3., szerda

Top 10 könyv 2017

Olvasmányokat tekintve nem éreztem annyira emlékezetesnek a tavalyi évet, pedig elég sok jó könyvet olvastam. Amikor most végignéztem az olvasmányaim, mintha nem lett volna olyan, ami nyomott hagyott bennem. Pedig a moly szerint 66 könyvet olvastam, ami nem kevés. Azért csak összeválogattam 10-et, amit nyugodt szívvel ajánlok elolvasásra bárkinek.
  
Daniel Kehlmann – A világ fölmérése

A német irodalom csodagyereke 30 évesen írta meg ezt a könyvét, ami hihetetlen – szerettem volna én ilyen harmincas lenni. Szórakoztató szépirodalom, két természettudós szívmelengető életrajza a tudomány szeretetéről és a felfedezés szépségéről. Valahol tanulságos is, hiszen hányszor van olyan, hogy pont azokat az embereket nem értjük meg, akik ugyanazt csinálják, mint mi, csak máshogy. Szélesítsük látókörünk, ezt is mondja Kehlmann és még sok mindent. A regény humora pedig különösen üdítő: játékos, de sosem teszi igazán nevetségessé a szereplőket, mert mindig benne van a megértés (mint az F-ben). Varázslatos utazás.

2018. január 2., kedd

2017

A 2017-es bejegyzésem annak ellenére nehéz szülés volt, hogy év közben gyakran gondolkodtam annak tartalmán. Hülyén hangzik, pedig így van… Ha valami olyan esemény történik, ami kihat az egész évre, akkor azon általában agyal az ember. Ilyen élmény pedig elég sok volt, és nem feltétlenül pozitív dolgokról beszélek. De hát az önelemzés mindig is jellemző volt rám, annak minden jó és rossz hozadékával együtt. Értékeljünk hát évet!
 

Fura dolog, hogy mi hat az emberre. Néha egy apró mondat sokkal többet tud elindítani, mint egy nagy esemény – és ezzel összefüggésben könnyű elgondolkodni azon, hogy akár egy szóval hatást lehet gyakorolni másokra úgy, hogy ez egyébként eszedbe sem jut. Egy kedves ismerősöm tett egy olyan megjegyzést idén, ami pont ezekre az évértékelésekre vonatkozik: azt mondta, számára mindig úgy tűnik, mintha bizonytalan lennék, nem tudom, merre haladok. És rá kellett ébrednem, hogy ez valóban így van. Évek óta küzdök azzal, hogy nem vagyok biztos benne, jó irányba halad az életem. Ezzel, gondolom, nem vagyok egyedül, se a hozzá kapcsolódó frusztráló érzéssel. És arra is rá kellett jönnöm, hogy ez egyelőre nem fog változni. Vannak olyan dolgok, amikkel nincs problémám, de egy jelentős problémahalmaz, ami a munkámhoz kapcsolódik, igenis sok kétséget ébreszt bennem. Ezen a téren történtek változások, de azt továbbra sem tudom, jó irányba haladok-e. Viszont itt arra is rájöttem, hogy a kétség a személyiségem egyik alapja, nem fog elmúlni, legalábbis a közeljövőben biztos nem, az életemmel és magammal kapcsolatos bizonytalan érzés. Ezzel együtt kell élni, nincs mese.