Visszavágó a dzsungelnek - Ragadozó

A cikk eredetileg az SFMagon jelent meg (és szerintem az egyik legjobb írásom). Igazából az utóbbi években jöttem rá, hogy én is egy nosztalgikus néző lettem, aki gyerekkora/tinédzserkora filmjeit mindig felül fogja értékelni. Persze ennél sokkal szélesebb a palettám, de mindig szívesen térek vissza ehhez az évtizedhez - és annak hőseihez is. És ahogy telnek az évek egyre többre értékelem Arnold Schwarzeneggert is. Így a következő két hétben négy, általam klasszikusnak tartott filmjéről is lesz bejegyzés. A Ragadozó (Predator, 1987) nem került be az 1001 film válogatásába, de attól még látni kell.

* * *

„You’re one… *ugly* motherfucker!”

Mi sem mutatta kis hazánkban leginkább egy karakter popkultúrai beágyazottságát az 1990-es években, mint hogy regény készült belőle. No, nem a hamis Predator-logó alatt megjelent Valhallás „klasszikusokra” gondolok, hanem az olyan abszolút nyúlásokra, mint a Malcolm M. Webster (akinek eredeti nevét, bár próbáltam, nem tudtam kideríteni) nevével fémjelzett Idegen-széria. Szóval megpendített valamit a néplélekben, ez tény. Bár én jóval később, már tévében láttam, a Predator nekem is a kedvenc mozis szörnyemmé vált – persze csak az alien után.

 „I ain’t got time to bleed.”

 Mi is lehet a siker titka? A csúcsformában lévő Schwarzenegger és tesztoszteronnal dúsított társai? A faék egyszerűségű sztori egy balul sikerült küldetésről? Az emlékezetes szörny-dizájn? A hangulatos zene? Valószínűleg ez mind együtt, azzal kiegészülve, hogy talán a legfogékonyabb korban ért sokakat: a videózás, majd a kereskedelmi tévézés hajnalán sokan pont tinédzserek voltunk, és mikor szerez az ember kedvenceket, ha nem ekkor?

Orosz rulett - A szarvasvadász

1979-ben a legjobb film Oscar-díját egy orosz-amerikai acélgyári munkásokról készült három óra hosszú film nyerte. Meglepőnek tűnik? Mert nem mondtam el, hogy A szarvasvadász (The Deer Hunter, 1978) egyúttal egy vietnámi háborús film is volt, az egyik első mainstream alkotás, ami feldolgozta a konfliktust. Főszereplője pedig Robert De Niro, A Keresztapa II. (The Godfather: Part II., 1974) és Taxisofőr (Taxi Driver, 1976) díjesője után. Azonban közel sem volt evidens, hogy ezekkel a feltételekkel valóban díjat lehet nyerni. A szarvasvadász diadalmenete nem csak film minőségének szól, hanem az álomgyári gépezet diadalmenete is.

A Universal stúdió ugyanis nem tudott mit kezdeni a filmmel. Hősei hétköznapi emberek, hiányzik belőle a szokásos hollywoodi hatásvadászat, helyette húsbavágóan realista. Hogyan lehet ezt eladni bárkinek is? – kérdezhették egymástól a stúdióvezetők. Végül Allan Carrt, a „régivágású filmmogult” keresték meg, aki talán egy szívességért cserébe vagy más okból, ami már az idők homályába vész, felkarolta a mozit. „Oscar-csalija” akkoriban szokatlannak tűnt: csak egy-két moziban, főleg kritikusoknak és az Akadémia tagjainak mutatta be a filmet, limitált vetítéseken. Amikor megjelentek a kedvező vélemények és kihirdették a jelöléseket, utána került sor a széleskörű bemutatókra, hogy maximalizálják nem csak a kritikai elismerést, de a bevételeket is. A film végül kilenc jelöléséből ötöt díjra is váltott. Cinikus módszernek tűnik? Igen és valószínűleg az is. De a leckét jól megtanulta Hollywood, gondoljunk csak a Miramax és Harvey Weinstein későbbi sikereire.

De a fentiek inkább csak anekdotaként szolgáljanak, mert A szarvasvadász önmagában, minden ellentmondásával együtt egy remek film, az 1970-es években induló „hollywoodi újhullám” emblematikus darabja. Ugyan rendezője, Michael Cimino nem lett egy Coppola vagy Friedkin, miután következő munkájával, A mennyország kapuja (Heaven's Gate, 1980) c. filmmel akkorát bukott, hogy majdnem egy stúdiót is magával rántott, de amit itt bemutatott, az nem fog elévülni. Nem csak a háború poklát ábrázolta, de azt is, hogy mi a hazatérők sorsa vagy éppen azoké, akik sosem tudnak megszabadulni a megtapasztaltaktól. Mindezt egy intim, apró közegben, egy baráti társaság tagjai segítségével sikerült láttatnia, így emelte a szubjektív tapasztalatot univerzális értékűvé.