1979-ben a legjobb film Oscar-díját egy orosz-amerikai acélgyári munkásokról készült három óra hosszú film nyerte. Meglepőnek tűnik? Mert nem mondtam el, hogy A szarvasvadász (The Deer Hunter, 1978) egyúttal egy vietnámi háborús film is volt, az egyik első mainstream alkotás, ami feldolgozta a konfliktust. Főszereplője pedig Robert De Niro, A Keresztapa II. (The Godfather: Part II., 1974) és Taxisofőr (Taxi Driver, 1976) díjesője után. Azonban közel sem volt evidens, hogy ezekkel a feltételekkel valóban díjat lehet nyerni. A szarvasvadász diadalmenete nem csak film minőségének szól, hanem az álomgyári gépezet diadalmenete is.
A Universal stúdió ugyanis nem tudott mit kezdeni a filmmel. Hősei hétköznapi emberek, hiányzik belőle a szokásos hollywoodi hatásvadászat, helyette húsbavágóan realista. Hogyan lehet ezt eladni bárkinek is? – kérdezhették egymástól a stúdióvezetők. Végül Allan Carrt, a „régivágású filmmogult” keresték meg, aki talán egy szívességért cserébe vagy más okból, ami már az idők homályába vész, felkarolta a mozit. „Oscar-csalija” akkoriban szokatlannak tűnt: csak egy-két moziban, főleg kritikusoknak és az Akadémia tagjainak mutatta be a filmet, limitált vetítéseken. Amikor megjelentek a kedvező vélemények és kihirdették a jelöléseket, utána került sor a széleskörű bemutatókra, hogy maximalizálják nem csak a kritikai elismerést, de a bevételeket is. A film végül kilenc jelöléséből ötöt díjra is váltott. Cinikus módszernek tűnik? Igen és valószínűleg az is. De a leckét jól megtanulta Hollywood, gondoljunk csak a Miramax és Harvey Weinstein későbbi sikereire.
De a fentiek inkább csak anekdotaként szolgáljanak, mert A szarvasvadász önmagában, minden ellentmondásával együtt egy remek film, az 1970-es években induló „hollywoodi újhullám” emblematikus darabja. Ugyan rendezője, Michael Cimino nem lett egy Coppola vagy Friedkin, miután következő munkájával, A mennyország kapuja (Heaven's Gate, 1980) c. filmmel akkorát bukott, hogy majdnem egy stúdiót is magával rántott, de amit itt bemutatott, az nem fog elévülni. Nem csak a háború poklát ábrázolta, de azt is, hogy mi a hazatérők sorsa vagy éppen azoké, akik sosem tudnak megszabadulni a megtapasztaltaktól. Mindezt egy intim, apró közegben, egy baráti társaság tagjai segítségével sikerült láttatnia, így emelte a szubjektív tapasztalatot univerzális értékűvé.
A film egy esküvővel kezdődik és egy temetéssel zárul: az emberi élet két emblematikus eseménye között zajlik a lassú erodálódás és tetőzik a fájdalom. A film első felének öröme és bajtársiassága kellett ahhoz, hogy jobban megértsük és átérezzük az azt követő káoszt, és nem is hiszem, hogy van még egy ilyen hatásos ellenpont a filmtörténetben. Az orosz bevándorlók statisztálása mellett forgatott templomi esküvő és lakodalom hiteles és magával ragadó, amiben szerepe lehetett a felszolgált valódi italnak is. Itt megismerjük a három főszereplőt, a vőlegény Steve-t (John Savage) és barátait, Mike-ot (Robert De Niro) és Nick-et (Christopher Walken), akik pár nappal később Vietnámba indulnak. Bár sok mindent nem értenek. így a lagziba betoppanó veterán blazírtságát sem, azért próbálnak egymásnak ígéretet tenni. Mégsem ezt, hanem sokkal inkább John (George Dzundza) zongorajátékának melankóliáját és búcsúzását visszük magunkkal.
A következő vágásnál már a háborúban járunk, de Cimino nem időzik el sokat a harcokon, helyette a fogolytábor brutalitásával sokkolja a nézőket. A film ellentmondásosságának ez az egyik oka: az észak-vietnámiak egyoldalú brutalitása sokakat kommentárra kényszerített: Jane Fonda [nem csak aktivistaként, de már csak saját filmjének, a Hazatérésnek (Coming Home, 1978) a védelmében is] felszólalt, de a Berlini Filmfesztiválon tartott filmbemutatóról a teljes keleti blokk közönsége kimasírozott. Úgy gondolom, bárki lehetett volna az ellenfél, mert nem ezen van a hangsúly; a film sokkal inkább a háború pusztító hatását akarta bemutatni, semmint a vietnámiakat kárhoztatni. És az orosz rulett jelenet mindenki agyába beleég: a tökéletes ritmusú vágás a végletekig fokozza a feszültséget, a színészek arcán a megkönnyebbülés hullámait a harag és a félelem váltja. Zsigmond Vilmos tűpontosan ábrázol minden rezdülést, a terrort, de éppúgy a természet szépségeit is.
Szükség is van rá, mert a forgatókönyv nem beszédes, sokkal többet tudunk meg a képekből és a tekintetekből, mint a mondatokból. Különösen látványos ez a hazatérést követően: Mike képtelen beszélni az átéltekről, Nick menyasszonyának, Lindának (Meryl Streep egyik első szerepében) sem tud semmit mondani, mikor az megnyugvásért fordul hozzá. De még látványosabbnak hat, amikor a férfiak szarvasvadászatra indulnak: nem csak az feltűnő, hogy Mike ezúttal egyedül cserkészik, hanem az is, hogyan viselkedik az otthon maradott társaival. Az orosz rulett szimbóluma, az átéltek megérthetetlensége és elmesélhetetlensége és az erőszak kitörése sokkal beszédesebb, mint bármilyen szó.
Mike Vietnámba való visszatérése a háború utolsó napjaiban még letaglózóbb. Mike ugyan megtalálja Nick-et, de nem tudja semmissé tenni az embertelenséget, nem tudja visszahozni barátját. És ismét orosz rulett: a világot élet-halál kérdésére leegyszerűsítő pisztolygolyót nem lehet elkerülni, az otthon melege már nem tudja eltüntetni az erőszakot. Nehéz kiemelni bárkit is, de Christopher Walken játékára itt kerül fel a korona: érzékenysége és érzéketlensége egyúttal megmutatkozik ebben a szerepben, ami annyira különbözik attól a coolságtól, amit mostanában látunk tőle.
Ironikusnak hatott, ahogy a záró jelenetben a társaság a God bless Americát énekelte. Vajon tényleg annak az országnak kell hálát adni, ami értelmetlen háborújában meghalt egy barátjuk, másikuk teste tönkrement és hatásait mindannyian magukkal cipelik, ameddig csak élnek? Lehet, hogy csak a kelet-európai beszél belőlem, de nem találtam megnyugvást ezekben a sorokban. Sokkal erősebben maradt bennem az erőszak értelmetlenség élménye, mint a remény. De mindezek ellenére ez a lassan hömpölygő, gyönyörű és lenyűgöző filmet látni kell, mert erejéből semmit nem vesztett az elmúlt 40 évben.
De a fentiek inkább csak anekdotaként szolgáljanak, mert A szarvasvadász önmagában, minden ellentmondásával együtt egy remek film, az 1970-es években induló „hollywoodi újhullám” emblematikus darabja. Ugyan rendezője, Michael Cimino nem lett egy Coppola vagy Friedkin, miután következő munkájával, A mennyország kapuja (Heaven's Gate, 1980) c. filmmel akkorát bukott, hogy majdnem egy stúdiót is magával rántott, de amit itt bemutatott, az nem fog elévülni. Nem csak a háború poklát ábrázolta, de azt is, hogy mi a hazatérők sorsa vagy éppen azoké, akik sosem tudnak megszabadulni a megtapasztaltaktól. Mindezt egy intim, apró közegben, egy baráti társaság tagjai segítségével sikerült láttatnia, így emelte a szubjektív tapasztalatot univerzális értékűvé.
A film egy esküvővel kezdődik és egy temetéssel zárul: az emberi élet két emblematikus eseménye között zajlik a lassú erodálódás és tetőzik a fájdalom. A film első felének öröme és bajtársiassága kellett ahhoz, hogy jobban megértsük és átérezzük az azt követő káoszt, és nem is hiszem, hogy van még egy ilyen hatásos ellenpont a filmtörténetben. Az orosz bevándorlók statisztálása mellett forgatott templomi esküvő és lakodalom hiteles és magával ragadó, amiben szerepe lehetett a felszolgált valódi italnak is. Itt megismerjük a három főszereplőt, a vőlegény Steve-t (John Savage) és barátait, Mike-ot (Robert De Niro) és Nick-et (Christopher Walken), akik pár nappal később Vietnámba indulnak. Bár sok mindent nem értenek. így a lagziba betoppanó veterán blazírtságát sem, azért próbálnak egymásnak ígéretet tenni. Mégsem ezt, hanem sokkal inkább John (George Dzundza) zongorajátékának melankóliáját és búcsúzását visszük magunkkal.
Szükség is van rá, mert a forgatókönyv nem beszédes, sokkal többet tudunk meg a képekből és a tekintetekből, mint a mondatokból. Különösen látványos ez a hazatérést követően: Mike képtelen beszélni az átéltekről, Nick menyasszonyának, Lindának (Meryl Streep egyik első szerepében) sem tud semmit mondani, mikor az megnyugvásért fordul hozzá. De még látványosabbnak hat, amikor a férfiak szarvasvadászatra indulnak: nem csak az feltűnő, hogy Mike ezúttal egyedül cserkészik, hanem az is, hogyan viselkedik az otthon maradott társaival. Az orosz rulett szimbóluma, az átéltek megérthetetlensége és elmesélhetetlensége és az erőszak kitörése sokkal beszédesebb, mint bármilyen szó.
Mike Vietnámba való visszatérése a háború utolsó napjaiban még letaglózóbb. Mike ugyan megtalálja Nick-et, de nem tudja semmissé tenni az embertelenséget, nem tudja visszahozni barátját. És ismét orosz rulett: a világot élet-halál kérdésére leegyszerűsítő pisztolygolyót nem lehet elkerülni, az otthon melege már nem tudja eltüntetni az erőszakot. Nehéz kiemelni bárkit is, de Christopher Walken játékára itt kerül fel a korona: érzékenysége és érzéketlensége egyúttal megmutatkozik ebben a szerepben, ami annyira különbözik attól a coolságtól, amit mostanában látunk tőle.
Ironikusnak hatott, ahogy a záró jelenetben a társaság a God bless Americát énekelte. Vajon tényleg annak az országnak kell hálát adni, ami értelmetlen háborújában meghalt egy barátjuk, másikuk teste tönkrement és hatásait mindannyian magukkal cipelik, ameddig csak élnek? Lehet, hogy csak a kelet-európai beszél belőlem, de nem találtam megnyugvást ezekben a sorokban. Sokkal erősebben maradt bennem az erőszak értelmetlenség élménye, mint a remény. De mindezek ellenére ez a lassan hömpölygő, gyönyörű és lenyűgöző filmet látni kell, mert erejéből semmit nem vesztett az elmúlt 40 évben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése