A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Daisy Ridley. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Daisy Ridley. Összes bejegyzés megjelenítése

2017. december 17., vasárnap

A várakozáson felüli és a troll – Star Wars: Az utolsó Jedik

A rajongó a leghálátlanabb néző, mondta öcsém, mikor Az utolsó Jedik megtekintése után sétáltunk hazafelé. Nem is éreztem magamban akkora közléskényszert, mint két évvel ezelőtt. Még akkor sem, ha megvalósult az akkori vágyam és a sorozat kezdi leszedegetni magáról a régi utánérzések láncait és a saját lábán kíván megélni, hála Rian Johnson munkájának. A film végül mégis a fantasztikus és a jó közötti mezsgyén egyensúlyozik, ami végül is nem rossz. Csak nem elég.

Pedig végre elszakadtak az eredeti trilógia nyomvonalától és bár pár ponton felsejlik A Birodalom visszavág árnya (menekül az Ellenállás, elmegyünk egy menő bolygóra segítségért, az Első Rend tisztjei legtöbbször inkompetens majmok, el kell jutni a Jedi mesterhez tanulni), de ezek csak kisebb betoldások. Az utolsó Jedik ugyanis ezen belül megalkotta a saját vonalát, amihez következetesen ragaszkodik. Nem akarok spoilerezni, de a film legnagyobb erénye Rey és Kylo Ren kapcsolatának alakulása. Ha hiányolta valaki a személyiségfejlődést és a lélektant a Star Warsból, most megkapja, mégpedig nagyszerűen. A karaktereket sikerült remek irányba elindítani és hozzájuk kapcsolódnak a film legjobb fordulatai. Rey személyisége árnyalódik, kezd eltűnni a naivitás és helyette inkább a megértés és az elfogadás kerül előtérbe, amit Daisy Ridley ügyesen mutat be; míg Kylo esetén a régi vívódás okoz nehéz perceket, de kezdünk továbblépni a gyerekkoron, ami Adam Driver arcán jól lekövethető. Régen volt ennyire meglepő a galaxis.

2015. december 18., péntek

Star Wars - Az ébredő Erő

Réges-régen, egy messzi, messzi galaxisban…

Itt ülök, hajnali 3:40-kor, és nehezen megy az írás. Ez persze nem csak a korai időpontnak köszönhető, nem csak emiatt forognak nehezen az agyam kerekei. Próbálom magamnak is megfogalmazni, hogy mit is érzek. J. J. Abrams egy nagyon nehéz dolgot vállalt magára: rengeteg elvárásnak kellett egyszerre megfelelnie. És egyértelműen megugrotta a lécet. Mégis csalódott vagyok azért, mert nem vagyok csalódott.

30 évvel járunk az endori csata után, a Köztársaság már megvetette a lábát, és az Ellenállással karöltve próbálja megteremteni a békét a galaxisban. De időközben egy új sötét erő telepedett meg ismét, az Új  Rend, akik vissza akarják szerezni a Császárság hatalmát. Ebbe az új felállásba és egy szupertitkos küldetésbe csöppen két hősünk, Rey és Finn, akiknek menekülniük kell a démoni sötétség új megtestesítőjétől, Kylo Rentől, és közben összefutnak a galaxis leggyorsabb ócskavasával és laza régi-új tulajdonosával…

Mivel spoilermentes kritikát szeretnék, ettől többet vétek lenne elárulni a történetből, ami ugyanakkor csalódásom legfőbb oka. Az alkotók ugyanis vették a régi, ismert cselekményvázat, belerakták az új szereplőket, és kicsit összekeverték. Ebből eredően semmi új fordulat nincs, mindennek megágyaznak az írók (és tették ezt felettébb szájbarágósan bizonyos pontokon), nem volt olyan, ahol igazán meglepődtem volna. Igazából, ha most megkérdeztek, nagy pontossággal meg merném jósolni a folytatások fő cselekményvonalait (lehet, le is írom magamnak, aztán meglátom, mi lesz pár év múlva), ami felettébb elszomorító. Abrams biztonsági, sőt mi több, nosztalgia-játékot játszott, nem húzott igazán új lapot a történetvezetésben. Megkaptunk mindent, amit szerettünk: légi csatát, mentőakciót, nagy összeborulást, kantinjelenetet, nagy kiterjedésű égitestek robbanását, mindent. Az persze más kérdés, hogy én nem egy régi-régi történetet szerettem volna új köntösben, még akkor sem, ha több tényezőn igenis sikerült javítania.