A rajongó a leghálátlanabb néző, mondta öcsém, mikor Az utolsó Jedik megtekintése után sétáltunk hazafelé. Nem is éreztem magamban akkora közléskényszert, mint két évvel ezelőtt. Még akkor sem, ha megvalósult az akkori vágyam és a sorozat kezdi leszedegetni magáról a régi utánérzések láncait és a saját lábán kíván megélni, hála Rian Johnson munkájának. A film végül mégis a fantasztikus és a jó közötti mezsgyén egyensúlyozik, ami végül is nem rossz. Csak nem elég.
Pedig végre elszakadtak az eredeti trilógia nyomvonalától és bár pár ponton felsejlik A Birodalom visszavág árnya (menekül az Ellenállás, elmegyünk egy menő bolygóra segítségért, az Első Rend tisztjei legtöbbször inkompetens majmok, el kell jutni a Jedi mesterhez tanulni), de ezek csak kisebb betoldások. Az utolsó Jedik ugyanis ezen belül megalkotta a saját vonalát, amihez következetesen ragaszkodik. Nem akarok spoilerezni, de a film legnagyobb erénye Rey és Kylo Ren kapcsolatának alakulása. Ha hiányolta valaki a személyiségfejlődést és a lélektant a Star Warsból, most megkapja, mégpedig nagyszerűen. A karaktereket sikerült remek irányba elindítani és hozzájuk kapcsolódnak a film legjobb fordulatai. Rey személyisége árnyalódik, kezd eltűnni a naivitás és helyette inkább a megértés és az elfogadás kerül előtérbe, amit Daisy Ridley ügyesen mutat be; míg Kylo esetén a régi vívódás okoz nehéz perceket, de kezdünk továbblépni a gyerekkoron, ami Adam Driver arcán jól lekövethető. Régen volt ennyire meglepő a galaxis.
Viszont a forgatókönyv nagyon sok szálon fut, ami a film ritmusán is érződik. Egyes pontokon ugyanis vontatott, bizonyos cselekményszálakat feszesebbre vettem volna (különösen a kaszinóbolygón játszódóakat), könnyen unalmassá váltak – helyette ezerszer inkább néztem volna Luke és Rey, valamint Rey és Kylo kettősét. Mert az öreg Jedi-lovagot sem lehet kihagyni, a már kevésbé ifjú Skywalker (Mark Hamill, welcome back, old Joker-voice!) belső vívódása és makacssága lesz a történet egyik fő mozgatórugója Kylo lelkiismerete mellett. Mellettük mindenki megkapja a maga 5 percét: Poe rájön, hogy néha nem lőni is célszerű lehet, míg Finn a világ működéséről kap kis emlékeztetőt. Ez utóbbi, habár rettentő releváns (a pénz mozgatja a világot, aminek nincs moralitása), mégis kicsit szájbarágós momentum (és valahogy mindig a South Parkot juttatja eszembe, amikor a Jonas Brothers és Miki egér beszélget).
A látványra nem lehet panaszunk, a zenével kiegészülve egészen különleges pillanatokat hoznak létre, mikor valóban teljesen elcsöndesül a moziterem és csak nézzük, mi történik a vásznon. Pillanatokra megtörténik az igazi mozivarázslat, ami székhez szögez és nem ereszt. A kamera megtalálja a jó pontokat, ha kell, közel hoz (nekem tetszettek a szereplők közelijei), ha kell, teret enged – nem virtuóz, de helyén van. És ez fantasztikus. Csak sajnos mindig jön egy olyan pillanat, ami kizökkent, mint a túlzottan cuki lények szerepeltetése és az ebből fakadó humor. Tudom, mondtam a múltkor, hogy a Star Warsra ráfér a nevetés, de az ne infantilis fanservice legyen. Persze, voltak valóban frenetikus pillanatok is, de egy ilyenre jutott kettő-három nem annyira vicces.
Hétvégén, miközben a náthám hatásaként otthon hevertem és gondolkoztam ezzel kapcsolatban is a filmen, rájöttem, hogy valószínűleg ez a trilógia nem lesz az enyém. A Star Wars annak idején egy ember egójából, álmaiból és vágyaiból állt össze. Hibái és erényei is mind ebből fakadtak, na meg abból, hogy meg akarta alkotni a XX. század nagy meséjét, amit mindenütt értenek (a’la Az ezerarcú hős). A mai világnak viszont nem (csak) ez kell, hanem a humor, a kikacsintás, a pszichológia, nem pedig a Jó és a Gonosz örök meséje. Változik a világ és ezt az új filmek tökéletesen leképezik egy világméretű ipari gépezetbe helyezve, de szerencsére úgy, hogy a szív (vagy legalábbis a nosztalgia) ott dobog a mélyén. Csak ettől nekem nehezebb szeretni. Így azt mondom, ne figyeljetek a vén morgósra, találjátok meg a saját történeteiteket egy messzi-messzi galaxisban.
Pedig végre elszakadtak az eredeti trilógia nyomvonalától és bár pár ponton felsejlik A Birodalom visszavág árnya (menekül az Ellenállás, elmegyünk egy menő bolygóra segítségért, az Első Rend tisztjei legtöbbször inkompetens majmok, el kell jutni a Jedi mesterhez tanulni), de ezek csak kisebb betoldások. Az utolsó Jedik ugyanis ezen belül megalkotta a saját vonalát, amihez következetesen ragaszkodik. Nem akarok spoilerezni, de a film legnagyobb erénye Rey és Kylo Ren kapcsolatának alakulása. Ha hiányolta valaki a személyiségfejlődést és a lélektant a Star Warsból, most megkapja, mégpedig nagyszerűen. A karaktereket sikerült remek irányba elindítani és hozzájuk kapcsolódnak a film legjobb fordulatai. Rey személyisége árnyalódik, kezd eltűnni a naivitás és helyette inkább a megértés és az elfogadás kerül előtérbe, amit Daisy Ridley ügyesen mutat be; míg Kylo esetén a régi vívódás okoz nehéz perceket, de kezdünk továbblépni a gyerekkoron, ami Adam Driver arcán jól lekövethető. Régen volt ennyire meglepő a galaxis.
A látványra nem lehet panaszunk, a zenével kiegészülve egészen különleges pillanatokat hoznak létre, mikor valóban teljesen elcsöndesül a moziterem és csak nézzük, mi történik a vásznon. Pillanatokra megtörténik az igazi mozivarázslat, ami székhez szögez és nem ereszt. A kamera megtalálja a jó pontokat, ha kell, közel hoz (nekem tetszettek a szereplők közelijei), ha kell, teret enged – nem virtuóz, de helyén van. És ez fantasztikus. Csak sajnos mindig jön egy olyan pillanat, ami kizökkent, mint a túlzottan cuki lények szerepeltetése és az ebből fakadó humor. Tudom, mondtam a múltkor, hogy a Star Warsra ráfér a nevetés, de az ne infantilis fanservice legyen. Persze, voltak valóban frenetikus pillanatok is, de egy ilyenre jutott kettő-három nem annyira vicces.
Hétvégén, miközben a náthám hatásaként otthon hevertem és gondolkoztam ezzel kapcsolatban is a filmen, rájöttem, hogy valószínűleg ez a trilógia nem lesz az enyém. A Star Wars annak idején egy ember egójából, álmaiból és vágyaiból állt össze. Hibái és erényei is mind ebből fakadtak, na meg abból, hogy meg akarta alkotni a XX. század nagy meséjét, amit mindenütt értenek (a’la Az ezerarcú hős). A mai világnak viszont nem (csak) ez kell, hanem a humor, a kikacsintás, a pszichológia, nem pedig a Jó és a Gonosz örök meséje. Változik a világ és ezt az új filmek tökéletesen leképezik egy világméretű ipari gépezetbe helyezve, de szerencsére úgy, hogy a szív (vagy legalábbis a nosztalgia) ott dobog a mélyén. Csak ettől nekem nehezebb szeretni. Így azt mondom, ne figyeljetek a vén morgósra, találjátok meg a saját történeteiteket egy messzi-messzi galaxisban.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése