Egy újságíró cyberpunk hétköznapjai a Városban - Warren Ellis – Darick Robertson: Transmetropolitan

Mindig is nagyra tartottam az újságírókat, különösen az oknyomozó újságírókat. Annyira, hogy én is az akartam lenni. Ha innen nézem, tökéletes olvasmánynak tűnt a Transmetropolitan. Hogy mégis voltak kétségeim, az a tematikának szólt - O cyberpunk, wherefore art thou cyberpunk? Végül mégis meggyőzött és ebben legnagyobb szerepe a társadalmi kérdések ábrázolásának volt, nem a sci-fi kulisszáknak.

Spider Jerusalem ugyanis egy közel tökéletes főhős. Nem azért, mert annyira jó ember lenne, egy erkölcsi iránytű, akinek láttán jobban érezzük magunkat a világban. Éppen az ellenkezője: ellenszenves és erőszakos, harsány és sérült, de mégis így illeszkedik be abba a világba, amit a képregény ábrázol. A cyberpunk kiterjesztett, minden szabadságvágyunk megélésére kárhoztatott valóságának embertelensége őt sem hagyta érintetlenül, de egy valamiben végig megőrizte integritását: a hivatásában.

Az újságírói ethosz örök kérdései merülnek fel a lapokon: az emberek tájékoztatása, hogy a legjobb döntést tudják meghozni; az igazság felfedése, ha létezik egyáltalán széttöredezett világunkban bármi, ami igaz; hangot adni azoknak, akiket senki más nem hall. Jerusalem kiállása különösen felértékelődik egy olyan világban, ami már elfelejtette az oknyomozást: ahol ontják ránk a tényeket, az adatokat, a véleményeket, a hangzavarból kiszűrni a lényeget talán még nehezebb és épp ezért, még fontosabb. A pózok, a világfájdalom és –gyűlölet mögött fel-felsejlenek ezek a célok, különösen az elnyomottak melletti kiállás és szolidaritás (többek között a tranziensek történetében: Az év nyara – Árnyak között – Fenn a tetőn hármasában), mellyel párhuzamosan jelenik meg a hatalom embereivel (legyen az bármilyen kicsi vagy marginális is) szembeni kíméletlen kritika és gúny (mint a Bő lére eresztve epizódban, vagy A rohadék éve történetfolyamában).

Szökésben - Yorn Kayrah Xemovrah kalandjai

Bajban van az egyszeri kritikus, amikor YKX legújabb kalandjairól kell írnia. Nem írhatja le immáron harmadjára, hogy mennyire jó humora van, mennyire megidézi a régimódi kalandfilmeket, hogy ismét milyen jó kis cliffhangerrel záródott a történet és hogy mennyire várja az újabb folytatást. Mert ez mind igaz, változatlanul, remélhetőleg örökké – mármint abban az értelemben, hogy Pilcz Roland nem veszíti el a képességeit, de abban az értelemben nem, hogy soha nem érünk a történet végére. De mit adtak nekünk a rómaiak…?!

 

Ezúttal egy tipikus töltőepizódot olvasunk, ami pont olyan, mint a filmek középső harmada: a nyitó képsorok dinamikája már megkopott, zajlik az átvezetés a zárás nagy katarzisa, de legalábbis tűzijátéka felé. Hőseink éppen megszöktek dzsungelbéli börtönükből és haladnak a szabadság felé. Alakul a csoport, mindenki megkapja a maga pillanatát. De a háttérben ott a rejtély, aminek megoldása továbbra is ködben úszik. És egyre kíváncsibb vagyok, mi történt a múltban.

Sötét vizeken - Yorn Kayrah Xemovrah újabb kalandjai

A télen azzal töltöttem több napot, hogy bámultam barátomat, amint az Uncharteddel játszik. És erre igazából az az egyszerű okom volt, hogy vágytam a kalandokra. Beleéltem magam az izgalmakba, a kincsvadászatba, abba, hogy ismeretlen tájakon járhatok, és persze a történetbe. Vágyni kezdtem Indiana Jones figurájára… És aztán megkaptam az új Yorn Kayrah Xemovrah történetet.

A Sötét vizeken alcímű kötetben tovább folytatódik a kalandos mese a korábban megkezdett úton: kapunk kis részleteket a múlt eseményeiből (épp csak annyit, hogy kíváncsiak legyünk a többire), de főleg Kay útját követjük tovább a sarkvidék felől a trópusokra. A felfedezések, mentőexpedíciók persze itt sem úgy alakulnak, ahogy tervezik őket, és a menő zsoldoscsapatok sem érnek el sokat, de ezúttal is megkapjuk a függővég-adagunkat.  

 

Pilcz Roland – YKX avagy Yorn Kayrah Xemovrah kalandjai

Amikor kezembe vettem Pilcz Roland legújabb kis füzetét (melyért ezúton is köszönet a szerzőnek), hirtelen le sem esett, hogy a Kalyber Joe félszemű hőse azonos új főszereplőnkkel. És ha már így esett, újraolvastam a régi, befejezetlen sorozatot, ami mintha jobban tetszett volna, mint anno… Bejött a humora, bejött a benne lévő merengés, az élet értelmének keresése, a szentimentalizmus, így kíváncsian olvastam az új, YKX című kötetet is.

YKX a régi Kalyber Joe-ban

Ami rögtön a sűrűjébe vezetett… Kicsit hiányoltam azt, hogy noha az akció azonnal kezdetét vette, még sem tudtunk meg többet a fő karakterről. Ettől kicsit súlytalanná vált, hiszen az első bevetésén kicsit bénázó, kicsit szerencsétlen Kay-t ki bérelte volna fel rögtön egy másik küldetésre?! Ezzel együtt is pörgős és szórakoztató volt az első etap, nem volt ideje unatkozni az olvasónak, csak kapkodta a fejét az újabb és újabb kalandokra. Ráadásul sikerült úgy lezárni a történetet, ami kíváncsivá tett a folytatásra (igen, a függővég az új kedvenc szavam). És már most megkaptuk azt az ígéretet, hogy látni fogjuk, hogyan lett a főhős az a félszemű, morózus kalandor, akit a korábbi (bár időben későbbi) történetekben láttunk.

Az agresszió operája – Jodorowsky & Gimenez: A metabárók kasztja

A tavalyi évemet A metabárók kasztja foglalta keretbe: ezzel kezdtem a januárt, csak akkor nem fejeztem be, végül az év végén sikerült újra/elolvasni az egészet. De az biztos, hogy az egész évben megmozgatta a fantáziám, hiszen különben nem került volna be az évértékelőmbe. Egy fantáziadús, izgalmas és különleges space fantasy, aminek egyik kiindulópontja ráadásul a Dűne, régi nagy kedvenc sci-fi könyvem. A kapcsolódás oka, hogy Jodorowsky maga is fel kívánta dolgozni Herbert művét filmen, azonban a mozi végül sosem készült el – erről szól a Jodorowsky’s Dune című fantasztikus dokumentumfilm. De A metabárók kasztja nagyon-nagyon messze van az alapanyagul is szolgáló sivatagbolygós sagától.

A monstre képregény a Castaka klán történetét meséli el, akikből saját döntéseik és bizonyos történelmi szükségszerűségek folytán a világegyetem legnagyobb harcosai lesznek. A cselekmény öt generáció életét mutatja be, ahogyan egyre kegyetlenebbek, keményebbek lesznek az újabb és újabb generációk, és egyre inkább eltávolodnak az eredeti értékrendtől. A szereplők egy nagy világba ágyazódnak be, mellettük megismerjük az egész világegyetemet, annak hatalmi, gazdasági viszonyai, berendezkedését – egy nagyon is összetett univerzumot. Az egyes fejezetek főhősei nem is egyedüli személyek, hanem gyakran párok, központi elem szinte minden esetben a szerelem, vagy inkább a szenvedély. A nagy, magasztos eszméket és témákat pedig jól ellensúlyozza maga az elbeszélő és hallgatósága: két apró robot, akik válogatott sértéseket vágnak egymáshoz, így kerülnek a szereplők az eposzi magasságokból elérhető közelségbe.