Tavaly megnéztük az újszegedi vasútállomás düledező romjait, majd hallottuk a híreket a lebontásról, és arról is, hogy megszüntetik a szárnyvonalat. Jelenleg ugyanis 1-1 vonat jár erre minden nap: egy érkezik Békéscsabáról, egy pedig távozik Újszegedről - ráadásul ez ugyanaz a szerelvény, tehát ténylegesen csak egy vonat közlekedik. Ezért úgy döntöttünk, hogy ezúttal az utazás kedvéért utazunk és megnézzük ezt a sosem látott utat. A fotózással az volt a célom, hogy megörökítsem az utazás élményét és egy kicsit a délkeleti határvég pillanatait is, amennyit egy utazó láthat a vonatablakon keresztül.
Orosházáról indultunk, onnan mentünk Békéscsabára, majd Újszegedre. A járat állomásai pedig álljanak itt az örökkévalóság kedvéért: Békéscsaba – Kétegyháza – Bánkút – Medgyesegyháza – Magyarbánhegyes – Mezőkovácsháza felső – Mezőkovácsháza – Végegyháza – Végegyháza alsó – Belsőkamaráspuszta – Mezőhegyes – Csanádpalota – Nagylaki Kendergyár – Nagylak – Magyarcsanád – Apátfalva – Makó – Kiszombor megálló – Kiszombor – Deszk – Szőreg – Újszeged
Hűvös reggel Orosházán. Még fent volt a Hold, mi pedig kerestük a napos helyeket, hogy átmelegítsük magunkat.
Békéscsaba, ahol a vasútállomás képét uralja a nemzeti dohánybolt. A Páduai Szent Antal templomban belefutottunk egy keresztelőbe, amit az örökké videózó nagyszülők kísértek. A déli nap sugara pedig éles árnyékokat vetett az induló vonatra. Végezetül pedig egy rakott galamb a Gyulai Hús mintaüzlete előtt/felett.
A magyar ember, ha utazásra indul, mindig evéssel kezd. Mi sem tettük másképp, egyébként is dél volt.
Az utazás ritmusa: zakatolás, sorompó és ipari épületek a sínek mellett, valahol Kétegyháza környékén.
A vasutas, a tárcsával, egyenruhában. Minden állomáson más és más. Elmosódó arcok az üveg előtt.
Tisztelet parancsoló rózsaszín bicikli és hozzá tartozó kapucnis pulcsi (Bánkút környékén).
Természet és emberek: bár az aratás utáni tarló sterilnek hat, a kis erdősávokból őzek ugranak ki a vonat zakatolására, a földeken nyulak ugrálnak, ragadozó madarak keringenek (az állatokat sajnos, nem sikerült megörökítenem, csak a környezetüket). Mellettük a szabadban gyorsuló gyerekek meglepetésnek hatnak.
Bár sok helyen csak megállók vannak, van élet: pár leszálló ragyogott a kora délutáni fényben Végegyházán és Végegyháza alsón.
A pusztuló ipari környezet sokszor kapcsolódik a vasúthoz: bár Mezőkovácsházán a silókat még most is használják, a mezőhegyesi cukorgyár kéményei és épületei már nem üzemelnek. A nagylaki kendergyár épülettömbjére pedig csak „Csernobilként” hivatkozott a kalauz; elmondása szerint már csak pár ember dolgozik ott.
De nem csak az ipari, hanem a vasúti építmények is folyamatosan amortizálódnak. Nem csak a szerelvények szorulnak felújításra, de legalább tisztításra, gyakoriak a romos, graffitikkel tűzdelt kiszolgáló épületek és a bedeszkázott, befalazott állomások (itt éppen Apátfalván).
A mezőhegyesi állomás is arról tanúskodik, hogy bár nem olyan régen lehetett a felújítás, mégis elférne újabb. Az épület azonban mutatja a városi épületekre jellemző fafaragásokat. A Ménesbirtok és a hajdanvolt gazdagság jelei sokfelé mutatkoznak.
De a sínek minőségét mutatja az elrontott kép is: akkorát zökkent a vonat, hogy akaratlanul is lenyomtam az exponálógombot. Néha a hibák mesélnek történetet.
A szárnyvonal kihasználtságáról árulkodik ez a kép. Hogy az első kocsikban mennyien utaztak, nem tudom, de Makó után már csak egy ember volt rajtunk kívül a szerelvényben.
Az őszi természet színei ellenpontot képeznek a sok helyütt pusztuló emberi környezettel (makói Maros-híd).
A térhajtómű bekapcsolása.
A vasút melletti településkép jellegzetes eleme a temető, de a felszedett „talpfák” is jellegzetes tömböket képeznek az állomások melletti placcokon (a sok helyütt fellelhető sertésszállítás megkönnyítő rámpákkal, kis épületekkel). A deszki megálló mellett pedig már látjuk a gépek lázadását.
És zárásnak egy tipikus őszi kép Szőreg után.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése