Egy sima, egy fordított – Airport, Airplane!

Kérdés, hogy lehet-e egy paródiát úgy élvezni, ha nem láttad azt a filmet, amit célba vesz. Nekem az a tapasztalatom, hogy igen, különösen, ha jó az alkotás és nem szigorúan csak egy film főbb fordulatait veszi alapul, hanem például egy zsáner egészét, annak kliséit értelmezi újra. Persze, az adott film ismerete sokat hozzá tud adni a paródia élvezetéhez; a Nagy durranás második részét (Nagy durranás 2. - A második pukk; Hot Shots! Part Deux, 1993) nagyon szerettem, de miután megnéztem a Rambo 2-t (Rambo: First Blood Part II, 1985), meredeken ívelt fel a szórakozási faktor. De néha ennek az ellenkezője is igaz lehet: a Nagy durranást (Hot Shots!, 1991) először talán a német tévén láttam („Pro7 – gute Unterhaltung”), de az apró kis képi poénok miatt korlátozott nyelvtudással is élveztem. Az Airplane! (1980) esetében az a helyzet állt fent, hogy nem csak, hogy sem a konkrét alapul szolgáló alkotást, a Zero Hour!-t (1957), sem egy Airport-filmet, vagy más 1970-es évekbeli katasztrófafilmet sem láttam, egészen mostanáig, ennek ellenére nagyon jól működött a film. De nézzük, változik-e valami, ha legalább egy régi mozit megnézek.

Airport (1970)  

Azzal a feltevéssel indultam neki ennek a filmnek, hogy a paródia ismerete miatt főleg nevetni fogok, ami előfordult már korábban, hasonló esetben. És bár igaz, hogy a film megoldása egyes helyeken párhuzamra és némi nevetésre késztettek (legfőképpen túlzott komolysága miatt), nem esett nehezemre értékelni ezt a mozit.

Ami a leginkább szokatlan eleme az Airportnak, az a lassúsága. Közel 50 perc után jutunk fel egyáltalán a repülőre, de a felszállásra és a tényleges konfliktusra még várni kell. Ezt a rengeteg időt a film arra használja, amire általában kellene az ilyen típusú alkotásokban: karakterépítésre. Nem csak megismerjük azt a közel fél tucat figurát, akinek komolyabb szerepe van az események alakításában, de rengeteg mellékszereplőt is, valamint felvázolja viszonyaikat, személyes és szakmai kapcsolataikat. Tudomást szerzünk nem csak házasságtörésről és nem kívánt terhességről, egy másik házasság problémáiról, de a repülőtér működtetésének gondjairól, a repülőtér vezetőinek szakmai és személyes konfliktusairól, de a külső tényezőkről is, az időjárásról és a tervezett merényletről és annak okairól is. Soknak hat ez a rengeteg szál, de a forgatókönyv parádés: minden szereplő megkapja a szükséges teret és időt, sem többet, sem kevesebbet. Lehet, a nagy sztárokat, így Burt Lancestert, Dean Martint vagy George Kennedy-t többet látjuk a vásznon, de ez indokolt is. A csendesebb jelenetek éppúgy hozzátettek a későbbi cselekményhez, a konfliktusokhoz, mint a látványosabb pillanatok. Érdekes támogatást nyújtott mindehhez a fényképezés és a vágás: a telefonbeszélgetéseken beékelt, apró képeken láttuk a beszélgetőtársat és gyakran a visszaemlékezéseket is – ez utóbbi kifejezetten komikus elemnek hatott mai szemmel.

Gótikus horrorra pörögve – Bíborhegy

Úgy látszik, mostanában az átlagosnál és a kívánatosnál több horrort sikerült megnéznem. Valahol mélyen szeretem én az ijesztgetést, csak rosszul alszok tőle – szellemeket keresek a sarokban, jobban magamra húzom a takarót, nehogy valami kísértet megszabadítson tőle és társai. De most Tom Hiddleston miatt ismét találkoztam a félelmeimmel – igen, hölgyeim és uraim, sajnos a női énemet könnyebben rá lehet venni erre, mint a szigorú kritikust. Pedig Guillermo del Toro nem a szívem csücske, így voltak kétségeim, amelyek ráadásul a film megtekintése után sem tűntek el.

A Bíborhegy (Crimson Peak, 2015) egy nagyon is régimódi történet, amit nem csak a történelmi idő és a ruhák, de az egész sztorivezetés alátámaszt. Hiába jön velünk szembe az első szellem rögtön pár perc után, ezt követően jó ideig csak egy unalmasnak tűnő kosztümös romantikus filmet láthatunk, ami jó fél óra – negyvenöt perc után kezd csak beindulni, a feszültség azonban folyamatosan jelen van. Ez jó alapozásnak bizonyul, megismerjük a szereplőket, akik elkezdenek bennünket érdekelni, de még inkább a rejtély, hogy mi is ennek a különös testvérpárnak a szándéka hamvas hősnőnkkel.

Hogy ez az izgalmasnak tűnő alaphelyzet miért is okoz csalódást, annak jórészt a forgatókönyv az oka. Egyrészt sikerült a legordasabb sablonokkal elegyíteni a felbukkanó eredeti megoldásokat; a csavarok kitalálása egy tapasztalt mozilátogatónak a legcsekélyebb megterhelést sem okoz. Egy rejtélyes ház magányosan, a hegy tetején, ahol mindig hideg van és zörögnek a csövek – A ház hideg szíve (The Haunting 1963, 1999) óta kétlem, hogy bárki meglepődik a szellemek megjelenésén. Így hiába hatásos a vörös agyag, ami a film végére már magából a falakból árad, mintegy jelképezve hőseink romlását, mégsem válik szimbólummá.