Úgy látszik, mostanában az átlagosnál és a kívánatosnál több horrort sikerült megnéznem. Valahol mélyen szeretem én az ijesztgetést, csak rosszul alszok tőle – szellemeket keresek a sarokban, jobban magamra húzom a takarót, nehogy valami kísértet megszabadítson tőle és társai. De most Tom Hiddleston miatt ismét találkoztam a félelmeimmel – igen, hölgyeim és uraim, sajnos a női énemet könnyebben rá lehet venni erre, mint a szigorú kritikust. Pedig Guillermo del Toro nem a szívem csücske, így voltak kétségeim, amelyek ráadásul a film megtekintése után sem tűntek el.
A Bíborhegy (Crimson Peak, 2015) egy nagyon is régimódi történet, amit nem csak a történelmi idő és a ruhák, de az egész sztorivezetés alátámaszt. Hiába jön velünk szembe az első szellem rögtön pár perc után, ezt követően jó ideig csak egy unalmasnak tűnő kosztümös romantikus filmet láthatunk, ami jó fél óra – negyvenöt perc után kezd csak beindulni, a feszültség azonban folyamatosan jelen van. Ez jó alapozásnak bizonyul, megismerjük a szereplőket, akik elkezdenek bennünket érdekelni, de még inkább a rejtély, hogy mi is ennek a különös testvérpárnak a szándéka hamvas hősnőnkkel.
Hogy ez az izgalmasnak tűnő alaphelyzet miért is okoz csalódást, annak jórészt a forgatókönyv az oka. Egyrészt sikerült a legordasabb sablonokkal elegyíteni a felbukkanó eredeti megoldásokat; a csavarok kitalálása egy tapasztalt mozilátogatónak a legcsekélyebb megterhelést sem okoz. Egy rejtélyes ház magányosan, a hegy tetején, ahol mindig hideg van és zörögnek a csövek – A ház hideg szíve (The Haunting 1963, 1999) óta kétlem, hogy bárki meglepődik a szellemek megjelenésén. Így hiába hatásos a vörös agyag, ami a film végére már magából a falakból árad, mintegy jelképezve hőseink romlását, mégsem válik szimbólummá.
Ugyanennek a forgatókönyvnek esnek áldozatul szereplőink is. A történetben sokkal hangsúlyosabb lehetne a „miért?” – az, hogy mi oka volt ezeknek a tetteknek, de ez teljesen megválaszolatlan marad. Helyette itt is csak közhelyes alakokat kapunk a bolond nő, a gáncs nélküli lovag és a hófehér szűz személyében. Az árnyaltság hiánya különösen bántóvá válik akkor, ha a színészi játékot nézzük, mert a megformálók látványosan nem tudnak semmit kezdeni az egydimenziós karakterekkel, erőlködés nélkül, kisujjból hozzák a figurákat, hiányzik az a bizonyos, amitől igazán élővé váltak volna ezek a karakterek.
Valami miatt mégis hatással volt rám ez a mese, és ennek nem a kezdetben hangsúlyos, később teljesen eltűnő paranormális szál volt az oka (hogy a tetszés szerint felbukkanó kutyáról szót se ejtsek). A szerkezet mögött ugyanis mintha lenne valami szimbólum, ez pedig az Új- és az Óvilág összevetése. Tudom, ez már-már bölcsészes belemagyarázásnak tűnik, de két gondolat révén nagyon is kézzel fogható volt. Az elsőnél Edith apja beszélt arról roppant fellengzősen arról, hogy a saját kezével építette fel magát, míg a bárónak csak a neve és a birtoka van, a második esetében Thomas utal arra, hogy felesége mennyire más, mint a többiek. Az alapgondolat így nem lehet más, mint hogy az emlékeket, a múltat, a régit néha fel kell adni az újért, az Óvilágot is az Újért, mert a változás, valaminek a létrehozásának vágya és képessége bennünk van, csak meg kell tanulnunk kiaknázni. Hőseinkben is benne volt ez a lehetőség, de az akadályok és a bukás árnyalt bemutatásával adós maradt a film.
Így végül egy csodaszép gótikus mesekönyvet kaptunk gyönyörű belső terekkel, csodálatos fényképezéssel és kosztümökkel, de nem hatolt elég mélyre ez az alkotás, a lassú felvezetés ellenére sem. Nem mondanám teljesen öncélúnak a látványt, de érezhetően lényegesebb volt a külsőség, mint a belbecs, így del Toro legújabb filmje csak ígéret maradt – egy okos és szép felnőtt horror ígérete.
Mindig tudsz új nézőpontot adni egy filmnek, köszi :) Az Új- és Óvilág összevetésének gondolatával még nem találkoztam ezen film kapcsán!
VálaszTörlésMintha a horrorok megihletnék a bennem élő bölcsészt :D De örülök, ha hoztam új gondolatot :)
Törlés