Humbug mese – A legnagyobb showman

Dórinak

Mindig is ellentmondásos viszonyom volt a musicalekkel. Bár hajlamos vagyok elrévedezni a zenék szárnyán és lelkesedni a látványos érzelmekért, koreográfiákért és jelmezekért, ezek sokszor nem kárpótolnak a cselekmény felületességéért és esetlenségéért. Két énem gyakran küzd is egymással, mikor egy-egy filmet vagy színházi előadást nézek – ezt anno meg is örökítettem A nyomorultak szabadtéri előadása kapcsán. A legnagyobb showman (The Greatest Showman, 2017) esetén azonban nem volt veszélyben a lelkem. A szellemi épségem azonban annál inkább.

P. T. Barnum kétségkívül izgalmas és egyedi élettörténete vászonért kiált, de a valóság közel sem olyan felemelő, mint amit egy modern feldolgozástól elvárnak. Több cikkben is feldolgozták megtévesztésben, átverésben és elnyomásban gazdag történetét (ajánlom a Smithsonian Magazine, a The Guardian, az Index cikkeit, vagy a Wikipédia bejegyzését): hogyan használt fel egy szinte teljesen mozgásképtelen rabszolganőt; hogyan varrt össze egy halat és egy majmot, hogy sellőként adja el; vagy egyszerűen „szörnyszülött” cirkuszt üzemeltetett. Ehhez képest A legnagyobb showman önmagunk felvállalásának története és a humanizmus dicsérete. A valóság és a vászon meséjének összehangolása pedig kérdéseket vet fel: ha a film meg akarta változtatni a történteket, uram bocsá’, át akarta írni a múltat, akkor miért kellett Barnum sztoriját felhasználnia? Lehetett volna egy tényleg eredeti történet, aminek pozitív felhangjai, életigenlése és humanizmusa sokkal őszintébbnek hatna, mint az átdolgozott, de meglehetősen bűzös alapanyag. Nem állítom, hogy egy adaptációnak feltétlenül szó szerint kell követnie a történelmi előzményeket, dramatizálhat, de ez a megoldás ellentmondásokkal terhes.

Orosz rulett - A szarvasvadász

1979-ben a legjobb film Oscar-díját egy orosz-amerikai acélgyári munkásokról készült három óra hosszú film nyerte. Meglepőnek tűnik? Mert nem mondtam el, hogy A szarvasvadász (The Deer Hunter, 1978) egyúttal egy vietnámi háborús film is volt, az egyik első mainstream alkotás, ami feldolgozta a konfliktust. Főszereplője pedig Robert De Niro, A Keresztapa II. (The Godfather: Part II., 1974) és Taxisofőr (Taxi Driver, 1976) díjesője után. Azonban közel sem volt evidens, hogy ezekkel a feltételekkel valóban díjat lehet nyerni. A szarvasvadász diadalmenete nem csak film minőségének szól, hanem az álomgyári gépezet diadalmenete is.

A Universal stúdió ugyanis nem tudott mit kezdeni a filmmel. Hősei hétköznapi emberek, hiányzik belőle a szokásos hollywoodi hatásvadászat, helyette húsbavágóan realista. Hogyan lehet ezt eladni bárkinek is? – kérdezhették egymástól a stúdióvezetők. Végül Allan Carrt, a „régivágású filmmogult” keresték meg, aki talán egy szívességért cserébe vagy más okból, ami már az idők homályába vész, felkarolta a mozit. „Oscar-csalija” akkoriban szokatlannak tűnt: csak egy-két moziban, főleg kritikusoknak és az Akadémia tagjainak mutatta be a filmet, limitált vetítéseken. Amikor megjelentek a kedvező vélemények és kihirdették a jelöléseket, utána került sor a széleskörű bemutatókra, hogy maximalizálják nem csak a kritikai elismerést, de a bevételeket is. A film végül kilenc jelöléséből ötöt díjra is váltott. Cinikus módszernek tűnik? Igen és valószínűleg az is. De a leckét jól megtanulta Hollywood, gondoljunk csak a Miramax és Harvey Weinstein későbbi sikereire.

De a fentiek inkább csak anekdotaként szolgáljanak, mert A szarvasvadász önmagában, minden ellentmondásával együtt egy remek film, az 1970-es években induló „hollywoodi újhullám” emblematikus darabja. Ugyan rendezője, Michael Cimino nem lett egy Coppola vagy Friedkin, miután következő munkájával, A mennyország kapuja (Heaven's Gate, 1980) c. filmmel akkorát bukott, hogy majdnem egy stúdiót is magával rántott, de amit itt bemutatott, az nem fog elévülni. Nem csak a háború poklát ábrázolta, de azt is, hogy mi a hazatérők sorsa vagy éppen azoké, akik sosem tudnak megszabadulni a megtapasztaltaktól. Mindezt egy intim, apró közegben, egy baráti társaság tagjai segítségével sikerült láttatnia, így emelte a szubjektív tapasztalatot univerzális értékűvé.

A huncut fa esete - Gonosz halott

 Ez a cikk eredetileg az SFmagon jelent meg, a Retromozi sorozat keretében. Nem raknék hozzá semmit, az egyik leggördülékenyebben íródott cikkem. Jó volt az alapanyag.

A filmipar demokratizálódása valamikor az 1960-1970-es években elkezdődött. Egyre olcsóbb lett a nyersanyag, könnyebben hozzáférhetővé váltak az eszközök, nem kellett már nagy filmstúdióknál könyörögni lehetőségért (bár azért pénzt összekalapozni nem lett feltétlenül könnyebb). Persze nem minden műfajban működött a kis költségvetés; főleg horrorok vagy vígjátékok esetén, amikor egy doboz zsírkrétával, pár tubus technokollal, néhány üveg sörrel és pár haverral filmet lehetett csinálni. 40 éve Sam Raimi rendező maga is erre gondolt, fogta a barátait és elutazott Tennessee-be, hogy elkészítse a Within the Woods című rövidfilmjének egész estés verzióját.

A „ház az erdőben” típusú filmek talán nem voltak ismeretlenek a horror zsánerben, elvégre sok mozi játszódott elszigetelt helyeken, de a Gonosz halott (The Evil Dead, 1981) teremtette meg ennek leginkább használt (mára inkább elhasznált) kliséit. Egy csapat fiatal szórakozni, inni és szeretkezni indul a hegyek közé egy elhagyatott kis kunyhóba, ám ott összetalálkoznak valami félelmetessel, szól a fáma. Ezt a rendszert olyannyira csúcsra járatták többször is (többek között maga Raimi is a folytatásban), hogy már saját meta-paródiája is elkészült a Ház az erdő mélyén (The Cabin in the Woods, 2011) címmel. A Gonosz halott azonban még komolyan vette magát, annyira legalábbis mindenképpen, hogy komolyan vette a horror zsánerből eredő kitételeket és hideglelős szórakozást alkotott.

Ehhez pedig visszanyúlt az ősökhöz, egészen Lovecraftig. A háttértörténetül szolgáló hangszalagok, melyen egy idős tudós egy rejtélyes könyvből olvas, mely megidéz sosem látott erőket, már önmagában is kapcsolatot teremt. De később megtudjuk, hogy az a Necronomicon, a Lovecraft által kitalált fiktív, emberbőrbe kötött könyv (melyet azóta már meg is írtak), még inkább megerősíti ezt a kapcsolatot. Raimi azonban nem megy el a kozmikus horror irányába (ehhez legközelebb talán a második rész zárásában jut), és bár maguk a lények megérthetetlenek, nem ebből a megérthetetlenségből fakad a félelem, hanem sokkal testhez kötöttebb aktusból, a megszállásból.

Túlélni az űrt – Gravitáció

 Az írás eredetileg az SFmagon jelent meg. Elég lelkes voltam 2013-ban a filmmel kapcsolatban, de azóta sem vitt rá a lélek, hogy újranézzem, szóval lehet, amit írtam, annyira már nem áll meg. Mondjuk a vizuálitásában talán ma sem lehetne kivetnivalót találni.

Amikor először hallottam Alfonso Cuarón új alkotásáról, a Gravitációról (Gravity, 2013), egyáltalán nem hozott lázba. A néző könnyen megcsömörlik attól, hogy folyamatosan nagyszerűnek tűnő filmekkel bombázzák, amelyek aztán nem hoznak mást, csak csalódást. Azonban folyamatosan jöttek az izgalmas előzetesek, hírek a fesztiváli bemutatókról, lelkendező kritikák és szépen lassan azon kaptam magam, hogy ott zizeg a fejemben egy hang, hogy ezt meg kell néznem. Végül talán egy kicsivel kevesebbet kaptam, mint vártam, de gazdagabb lettem egy gyönyörködtető, mégis intelligens filmmel.

Mert azt már a kezdet kezdetén le kell szögezni: ez nem az a mozi, amit otthon, kisképernyőn élvezni lehet. Az alkotóknak sikerült végre igazán kreatív módon kihasználniuk a 3D előnyeit, a magam részéről pedig Emmanuel Lubezki operatőrnek már most Oscar-díjat adnék. A fényképezés elsőrangú, itt a látvány az egyik úr: a felhőkkel borított óceánok, a Nílus kivilágított partja, az éjszakai fény vibrálása teszik igazi élménnyé, amikor képes vagy azt tátott szájjal bámulni, ahogy a pörgő főhősnő sisakján tükröződik a Föld látképe.

Ezek a képek rögtön berántanak a történet középpontjába, ami rögvest egy bravúros snittel nyit: közel negyed órányi, vágás nélküli jelenet, ami lazán bemutatja nem csak az űrhajósok küldetését, de magukat a karaktereket is. A békés világűr, majd a pusztítás okozta káosz éles ellentétben áll egymással, és elindít bennünket azon a hullámvasúton, amely nem ereszt egészen a végkifejletig.