2016

Nehéz erről az évről írnom, nehéz eldönteni, mennyit is tudok megosztani belőle, meg az is, egyáltalán hogyan értékelem. Ha az egészet nézem, úgy nagyjából fele-fele részben történtek velem jó és rossz dolgok, viszont ami rossz volt, az sokkal jobban rányomta a bélyegét az összképre, mint szeretném. Ez is okozta, hogy idén nem a szilveszter előtt írom ezt a bejegyzést, mert egyszerűen nem tudtam tiszta fejjel végiggondolni a mögöttem álló évet. De hát akkor vágjunk is bele és kezdjük a rosszakkal, hogy utána vidámabban fejezzük be!

Top 10 (+1) film 2016

Kicsit bajban voltam az idei felhozatallal, ugyanis kevés film váltotta be a hozzá fűzött reményeket (vagy éppen semmi elvárásom sem akadt, de még ezt sem tudta megugrani). Kezdem nagyon unni a szuperhősös szuperprodukciókat, amik körülbelül ugyanazt hozzák minden évben, meglepetések nélkül (bármennyire is szeretem Benedict Cumberbatch-et, azért a Doctor Strange sem egy nagy eresztés); az idei év nagy Oscar-eresztéseit pedig nem kifejezetten szerettem (Leo és a medve btw). Valószínűleg ezért sem írtam túl sok filmről, pedig azért akadtak jó alkotások idén is – régebbi alkotások pedig mindig meg tudnak lepni.

Spotlight

Meglepő eszköztelenséggel bemutatott kíméletlen sztori a katolikus egyház egyik legnagyobb botrányáról – mégsem válik egy pillanatra sem szenzációhajhásszá. A mozi remek arányérzékkel az újságírók munkájára helyezi a hangsúlyt, és bár nem tűnik elsőre különösebben izgalmasnak, ahogy a szereplők különböző nyilvántartásokat, iratokat böngésznek, mégis végig a székhez szögezett. Ennek oka a remek hangulatkeltésben rejlik, ahogy végig érezzük az egyház befolyását és nyomásást, amint el akarják tussolni az eseményeket, valamint a visszafogott színészi játékban. Számomra az ilyen filmek tovább erősítik, hogy a szabad sajtóra mennyire nagy szükség van, és az ilyen történetek hallatán gondolom azt, hogy az oknyomozó újságírás igenis nemes hivatás.
 

 

Top 10 könyv 2016

Az idei év elég érdekesre sikerült könyvek terén – rengeteg sci-fi, sok csalódás és pár igazi gyöngyszem. Kicsit sajnálom, hogy kevés nem SFF könyvet sikerült olvasnom az idén, és ahogy most látom a jövő évi terveimet, ez a tendencia folytatódni is fog. De azért annyira nem bánkódok, kerültek elém igazán fantasztikus kötetek is, előre hát listázni!

Jack Campbell – Rendíthetetlen

Az évet rögtön egy kiemelkedően jó sci-fi regénnyel kezdtem, ami azért nem váltja meg a világot, de bennem régi húrokat pendített meg. Ugyan a blogon még nem értekeztem róla, de nagy kedvenceim a (főleg) napóleoni időszakban játszódó, tengeri csatákkal tarkított történetek a hajósokról, hajózásról. A Horatio Hornblower vagy éppen Jack Aubrey karaktereivel fémjelzett történetek a szívem csücskei, és pont ezt az ízt hozta John Geary kapitány is pár évszázaddal későbbről. A főhős hiteles bemutatása mellett a fizikaórát sem sunnyogta el a szerző, így már alig várom, hogy újra elmerülhessek ebben a világban a folytatásokban.

Mitch Cullins – Mr. Holmes

Nem az év legjobbja, de a hangulata valahogy a bőröm alá mászott. Tavaly olvastam két igazi Sherlock Holmes-történetet, amik megkapóak voltak, így kíváncsi lettem erre a regényre – ami persze nem azt adtam, mint egy hagyományos krimi. Sokkal inkább belebújt a karakter bőre óra és megkísérelte bemutatni, milyen lehetett a legendás nyomozó, úgy igazából. Rávilágított számomra az irodalom, az elbeszélő megbízhatatlanságára, de emellett ragyogó portré az öregkorról is. Megéri adni neki egy esélyt.

Tóth Csaba – A sci-fi politológiája

Az év egyik legörvendetesebb megjelenése volt, csak elsőre sajnos nem méltó gúnyában. A nagyközönség számára egyszerre befogadhatóvá tenni az SF-et és a politikát nehéz küldetés, ez a kötet azonban sikerrel vette az akadályt. Elsősorban közismert regényeket, filmeket, sőt, univerzumokat dolgozott fel úgy, hogy egy-egy mindenki számára ismerős politikai helyzetre világított rá. Így egyrészt könnyen megérthetővé tette a politika logikáját, másrészt segített abban, hogy a fantázia világait az ismert térben is értelmezni tudjuk. Engem végig lekötöttek az ábrázolt problémák és elméláztam az ismert történetek többletjelentésein. Ismerkedésnek ideális.

Naomi Novik – Rengeteg

Sodró lendületű regény, amit pillanatok alatt olvastam végig és ugyanilyen gyorsan kedvenccé is vált, hasonlóan a szerző Temeraire-történeteihez. Novik egy meseregény kulisszáinak felhasználásával mond el sokat a női szerepekről, önmagunk megismeréséről és definiálásáról. Emellett azonban egy bájos és izgalmas fantasy történet remek világgal, konfliktusokkal és szereplőkkel.

A Kelet, az Kelet - Izrael, második rész

 Az első napokról itt olvashattok.

Az elmúlt napokban az Óvárost eléggé végigjártuk, de egy rész nagyon kimaradt: a Templom-hegy. Mivel elég ellentmondó információkat hallottunk/olvastunk a feljutásról, úgy döntöttünk, csatlakozunk egy csoporthoz, hátha így könnyebben bejutunk. A túra végigvezetett az egész Óvároson: az örmény negyedben kezdtünk (ők voltak az első népcsoport, akik kollektíven felvették a kereszténységet – még akkor, amikor azt üldözték), aztán utolsó vacsora helyszínén folytattuk. Talán itt lehet legjobban megérteni, hogyan fonódnak össze Jeruzsálemben a tények és a legendák: nyilván nem lehet tudni, hol volt valóban az utolsó vacsora, illetve volt-e egyáltalán, azonban adott volt egy közel 2000 éves épület a város azon részén, ahol feltételezések szerint lehetett az esemény, és így rá tudták mondani, hogy ez az a pont. Talán nem is az a lényeg, hogy hol történt valójában, hanem csak az, hogy a hitnek lehessen egy helye. Még akkor is, ha a szobát később mecsetnek alakították át, és Mekka felé mutató imafülke is van benne. Ugyanez vonatkozik Dávid-sírjára is; de ott talán az a legérdekesebb, hogy az ortodox zsidók által üzemeltetett tenyérnyi kis helyet megosztották és a sír egyik felét a nők, a másik felét a férfiak látogathatják.
 

Ezt követően végigjártuk a zsidó negyedet, a régi római utat, a Cardót; vezetőnk, Amitay rengeteg érdekességet mesélt az ókori és az újkori Jeruzsálemről, kerülve a politikát. Végül ismét a Siratófalhoz jutottunk, és míg vártunk a Templom-hegyi bejutásra, ismét elsétáltunk a második templom maradványaihoz. Most úgy döntöttem, odamegyek a falhoz és megérintem: egészen különleges élmény volt, mintha a rengeteg ima, kívánság, remény ereje valóban ott lenne a kövekben, mert átjárt valami különleges érzés. Így még az sem zavart annyira, hogy a Siratófal női szakasza sokkal kisebb és zsúfoltabb, mint a férfi szakasz. 

Végül, kis várakozás, biztonsági és öltözetellenőrzés után (hosszú nadrág és legalább könyökig érő felsőruházat kell, különben megvetetik veletek!) feljutottunk a Templom-hegyre. Különleges státusza végig érződött: a muszlimok irányítják a hitéletet, tehát más nem imádkozhat odafent (a pár zsidót, aki mégis felmegy, végig katonák kísérik – míg fent voltunk, emiatt hallottunk is pár „Allah akbar!” kiáltást), viszont az izraeli hadsereg biztosítja a területet. Mégis nyugodtnak éreztem magam fent az óriási tuják és olajfák árnyékában: a muszlimok nyugodtan beszélgettek, a nők az árnyékban hűsöltek, a gyerekek pedig játszottak odafent. Mintha nem is három vallás egyik legszentebb helyén, hanem csak egy egyszerű téren járnánk. A Sziklatemplom pedig valóban csodás élőben, gyönyörű színek vibrálnak az amúgy üres, kővel borított téren. Csak azt sajnáltam, hogy nem lehet bejutni, pedig biztos belül is legalább ugyanolyan csodás lehet. Ezt igazán kár lett volna kihagyni.

A Kelet, az Kelet - Izrael, első rész

Valahogy nehezen megy most az írás. Talán azért, mert nem szerettem bele Izraelbe, nagyon más kultúra volt ez az én túlszabályozott európai lelkemnek. Több napomba telt, míg belerázódtam az ottani dolgokba, és talán most éreztem először azt, hogy ide nem akarok most rögtön visszajönni, inkább csak pár év múlva. De nagyon nagy élmény volt mindezzel együtt. Kicsit meg is szenvedtem érte.

Kezdődött ugyanis azzal az egész történet, hogy az a jó barátom, akivel utaztam volna, kénytelen volt lemondani az utat – három héttel az indulás előtt. Gyorsan végig kellett gondolnom a lehetőségeimet, mert ilyen gyorsan elég nehéz útitársat találni. Végül mázlim volt, mert a molyon sikerült vállalkozó kedvű emberkét találnom – ezúton is köszönöm neked, Móni! Aztán, ahogy közeledett az út, úgy lettem egyre idegesebb: most először utaztam Európán (és igazán az Unión) kívülre, ráadásul rengeteg rémtörténetet hallottam az izraeli reptéri hatóságok ellenőrzési módszereiről. Szóval nem kevés félsszel vágtam bele az útba.

A hajnali indulás végül elég eseménytelennek bizonyult – most jobban megérte WizzAirrel utazni, minden nehézsége ellenére is könnyen kijutottunk az országból. Végül bejutni is könnyen ment, csak egy pár kérdést kaptunk az útlevél-ellenőrzéskor, és már a kezünkbe is foghattuk a kis, kék tartózkodási engedélyt (itt ugyanis nem pecsételnek az okmányba, amit csak kicsit sajnáltam). Ezt követően már sherutba (ami gyakorlatilag egy kisbusz, de a ház előtt tesz le) is vágtuk magunkat és vágtattunk Jeruzsálem felé.

Az út során már mintha egy másik világba csöppentem volna: éreztem a sivatag leheletét. Mindenütt sziklák, csenevész bokrok, esetleg olajfák – szinte láttam, ahogy kétezer évvel ezelőtt sarus lábak tapodják a földet – akárcsak Jézus korát bemutató filmekben. És persze a meleg: tűzött a nap és a nap fénye is más volt, mintha minden színt kiszívott volna a világból. Jeruzsálem is teljesen különbözött azoktól a helyektől, amiket eddig láttam: minden homokszínű, legyen szó házakról vagy középületekről. A szállást viszonylag gyorsan megtaláltuk, ebben nagy segítségre volt, hogy az utcanévtáblákon minden három nyelven, arabul, héberül és az angolul van leírva. Rövid pihenő után elindultunk felfedezni a piacot és az Óvárost.

Képeslapok a Dunakanyarból

Idénre két nyaralást terveztem be – egyelőre úgy tűnik, csak egy lesz belőle. Viszont az első, Visegrád, nem bizonyult csalódásnak: a Dunakanyar tényleg csodás, hajóval és vonattal is megérte arrafelé utazni. Még ha a kezdet nem is tűnt túl biztatónak.

Az ember lányának/fiának fel kell készülnie a MÁV-ra – ezt az igazságot nem lehet eléggé hangsúlyozni. Pedig először minden ideálisnak tűnt: időben indultunk, nem késtünk egészen Kőbánya-Kispestig, ahol bemondták, hogy 10 percet kell várnunk. És lám, csodák csodájára tényleg elindultunk az ígért időben – azért, hogy majd egy órát vesztegeljünk Zuglótól kb. 100 méterre, persze minden információ nélkül. Mindenki morgott, a kalauznő nem tudta megmondani, mikor indulunk tovább, a vonatok a Nyugatiig nyílt pályán vesztegeltek – mit tehet hát az egyszeri utas? Vagy vár, vagy mint egyesek, leszáll a vonatról és begyalogol a síneken. Ami nem is olyan egyszerű, mert a szemből érkező vonatok valamilyen oknál fogva közlekedtek. Végül furcsa élmény volt látni, ahogy az emberek nagy pakkokkal végigsétálnak a köveken a sínek között, ahonnan a peron is messzinek tűnik. Van benne valami kilátástalanság – vagy ez csak egyenlő a MÁV-életérzéssel? Mindenesetre nagy nehezen beértünk, de nem mentünk tovább a Nyugatiig, hanem Zuglótól busszal jutottunk el Gáborhoz. Elég volt ennyi kaland egy estére.

Gondolatok egy esküvői fotózáshoz

Lassan eltelt egy hónap, itt az ideje, hogy összeszedjem a gondolataimat életem első és talán nem utolsó esküvői fotózásáról. Sok tekintetben meglepett a hétvége, nem gondoltam, hogy ennyi munkával fog járni a dolog. Önmagában az utazás is hosszú volt, és utána gyakorlatilag két napot végig talpon voltam. Bele sem merek gondolni, hogy ezt menyasszonyként hogyan viseltem volna. Itt köszönöm meg ismét a lehetőséget barátnőmnek, Évinek és férjének, Iginek, és azt, hogy egy nulla tapasztalattal rendelkező amatőr fotósban megbíztak annyira, hogy a kezében adták „életük legszebb napjának” fotografálását! De akkor a részletek: remélem, hogy a tapasztalataim talán kicsit érdekesek és tanulságosak lesznek másoknak is.

Először is mindenki kösse fel a gatyáját, aki amatőrként erre vállalkozik: baromi melós, fizikailag és mentálisan is strapás dologról van szó. Azt hiszem, nem is tudtam volna kellőképpen felkészülni, mert amíg nem csináltam, el sem tudtam képzelni, hogy ilyen érzés ennyit fotózni. Önmagában nem csak a mászkálás volt sok, helyszínről helyszínre menni, ácsorogni, beállítani, hanem az, hogy fejben mindig legyen elég kreatív az ember, újabb és újabb dolgokat ki tudjon próbálni, ki tudjon találni. Volt, hogy éreztem is a fáradtságot, és hogy nem is tudtam mindig annyira a topon lenni.

Könyvhét 2016

A kevésbé ütősre sikerült Könyvfesztivál után elvárások nélkül, ellenben enyhe idegességgel indultam immár 6. alkalommal a Könyvhétre. Izgalmamat azonban nem a könyvek, vagy az interjúk (amit most nem vállaltam), hanem az okozta, hogy péntek este egy lánybúcsút vezettem le. Noha ez már harmadik, általam szervezett lánybúcsú volt, így valamennyi tapasztalatom van az ügyben, egyúttal próbának is szántam: az új fényképezőgépem és friss tudásom próbájául a következő heti lagzi előtt. Végül közel 300 képből akadt azért vállalható és a lányok tetszését elnyerte, úgyhogy az este, a szórakozás mellett, ebben is sikeresnek volt mondható. De térjünk is át az idei év második könyves mustrájára.

2016. június 11. szombat  

Mivel az előző este fáradalmait is ki kellett pihenni, nem indultunk korán. Már csak azért sem, mert idén nem volt semmi, amit igazán vártam volna. Nem rajongtam se könyvért, se szerzőért, se eseményért, ezért a legnagyobb nyugalomban vártam a hétvégét. 11 felé értünk be, ahol rögvest körbejártunk és felmértük a kínálatot. Mivel az eredeti tervem két kötet volt, azt gyorsan kiszúrtam, de még vacilláltam a friss Nádasdy-fordította Isteni színjátékon. Az időközben megérkező ponty segített a mérleget a vásárlás felé billenteni, így beszereztem ezt a (számomra) meglepően drága kötetet is, amit majd délután gyorsan dedikálni is akartam. De addig beszélgettünk, majd pattel kiegészülve ebédelni indultunk.

Könyvfesztivál 2016

Volt már olyan könyves esemény az életemben, ami nem úgy alakult, mint vártam. Az idei Könyvfesztivállal is ez történt. Félre ne értsétek, nem picsogni akarok, de elég sok mindenen sikerült elgondolkodnom ezalatt a két nap alatt, ami talán hasznos lehet másnak is.

2016. április 23. szombat

Egy kis vers a nagyvárosban

Nem akarok olyan klubnak a tagja lenni, ami felvenne engem a tagjai közé – idézte Woody Allen Groucho Marx után szabadon. Ezt annyival egészíteném ki, hogy olyan klubnak sem jó a tagja lenni, ami igazából nem akarja, hogy benne legyél. Ez azután fordult meg a fejemben, hogy a szombat reggelemet egy kellemetlen e-maillel kezdtem. Már egy ideje szenvedek egy olyan „kapcsolatban” (és ezt most értelmezhetitek baromi tágan), ami túl sokat nem ad hozzá az életemhez, ellenben folyamatosan azzal szembesít, hogy bizonyos dolgokon nem tudok változtatni. Vox clamantis in deserto – mondta Darrow au Andromedus, és én is valami ilyesmivel szembesülök; ráadásnak még azzal is, hogy állandóan azon gondolkodok, hogy vajon hogyan javítsak a kommunikációmon, mert nem sikerül teljesen átadnom azt, amit gondolok és érzek. A csalódások után persze valószínű, előbb vagy utóbb szakítás lesz a dologból, csak még nem jutottam el odáig, hogy megtegyem a végső lépést (és még mindig van bennem valami megmagyarázhatatlan reményérzet, ami talán csak szimpla idealizmus).

Álszentség és közelképek

Az utóbbi időszakban kicsit el vagyok veszve, mármint ami a blogot illeti. Nem mintha nem olvasnék, csak most a recenziós könyvek vannak soron, a maradék időmet pedig most a fotózás foglalja le. Az utóbbi hetekben házi feladatokkal küzdöttem, a múlt héten opera-főpróbán voltunk... Ezekről is szeretnék majd írni (majd ha kicsit jobban kitanulom a Photoshopot, mert ráébresztettek, alakítás minden képre ráfér), de most mégis a legfrissebb élményemet, a tegnap esti Tartuffe-főpróbát venném sorba.

És hogy miért is? Egyrészt sikerült a második sorba leülnöm (miután egy kedves profi fotó megjegyezte, hogy elé ugyan ne üljek - persze minden "kérlek" vagy napszaknak megfelelő köszönés nélkül), másrészt kiderült, hogy ez jó döntés, mert a díszlet kialakítása miatt a színpad előterében játszottak a szereplők. Ez pedig azt jelentette, megpróbálkozhattam a közelképekkel is, nem lettek vállalhatatlanul zajosak.

És aminek még örültem: a darab is szórakoztató volt. Régen olvastam/láttam a Tartuffe-öt, és valahogy egy kicsit vidámabbra emlékeztem; Hollós Gábor rendezése azonban valami mást emelt ki. Egy hatalmas haláltánc lett, ahol a Pataki Ferenc alakította címszereplő maga a Sátán. Hihetetlenül zseniálisan hozza a színész a figurát, ahol kell, gátlástalanul aljas, míg másutt tenyérbemászóan ájtatos, de bevállalja a gyenge ripacskodást is, ha ez kell a karakterhez. Így a darab igazából az ő "one man" showjává válik, a többiek nem nagyon tudnak kiemelkedni.

Hívószavak: március 15., balett, fotózás

Mostanában a könyvek helyét kicsit átvette a fotózás, ugyanis a heti három óra és a házi feladatok elkészítése elég sok időmet elveszi. Ráadásul tényleg azt érzem, hogy tanulok is ezzel, mert kicsit könnyebben kezelem manuálisan a gépek, jobban odafigyelek a beállításokra és észreveszem, néha már kompozíciókban gondolkodom, nem csak elsütöm a gépet, hogy „csak lesz belőle valami”. Az elmúlt héten két alkalommal is kipróbálhattam magam, a másodikkal ráadásul egy régi álmom teljesült.

A múlt heti házi feladatunk az volt, hogy örökítsük meg március 15-e hangulatait. Ezzel csak annyi volt a bökkenő, hogy nem szoktam semmilyen ünnepségre járni, március 15-ére pedig különösen nem. De próbáltam kitalálni, hogy mit örökítenék meg, ami nem túl hivatalos, de mégis csak utal arra, hogy milyen ünnep is van. Végül próbáltam embereket fotózni, ami különösen nehéz nekem, mert mindig attól tartok, majd kérdőre vonnak, miért fotózgatom őket. Így hát a komfortzónámból is ki kellett lépnem jelentősen, ráadásul elmentem koszorúzásra, és más hivatalos rendezvényre is.

Tavasz - tükröződések - fotózás

Pár hete meséltem, hogy elkezdtem fotós tanfolyamra járni. Jelenleg még az elméleti szakasznál járunk, de hamarosan elkezdjük a gyakorlati órákat. Viszont már most is minden órára van egy házi feladatunk, amire kicsit nehéz mindig kihasítani az időt, de megpróbálom. Legutóbbi feladatunk az volt, hogy a tavaszt jelenítsük meg, de ne a megszokott "rügyeznek a fák"-gondolkodásmód mentén.

Próbálkoztam különböző ötletekkel, nem mindegyik jött be. A kirakatok fotózása egyelőre túl nagy falat nekem, túl sok volt a tükröződés, alig lehetett látni, mi van a kirakatban. A sok eső okán a másik ötletem viszont az volt, hogy fotózzak pocsolyákat - és a tükröződő épületeket. Telepi gyerekként (sic!) nem tudtam másban gondolkodni, mint panelokban és napfényben.

És a lényeg: a csoporttársaim az én sorozatomat választották a hét legjobbjának. Igaz, ugyan, hogy Dusha Béla megjegyezte, hogy kicsit túltoltam a témát ("fullba nyomtam a kretént"), de azért örültem :)

Meg is mutatok egy pár képet (összesen hetet mutattam be):

Fotózás és kritizálás

Nem szoktam reklámozni, de nagyon szeretek fotózni. Nyilván ezzel nem vagyok egyedül, hiszen a kutyaütő fotósok korát éljük, amikor bárki, bármilyen előképzettség nélkül onthatja magából a képeket mindenféle fórumon – ezt mellesleg én is megteszem néha, nem azért mondom. Nem tartom magam különösebb tehetségnek, abszolút élvezeti sportág számomra. Viszont kaptam egy nagyon komoly feladatot: barátnőm felkért, hogy fotózzak az esküvőjén. Ezt pedig mégsem olyan dolog, amit el szeretnék rontani, így végre, jópár év „jó lenne elmenni tanfolyamra, de minden fontosabb ennél”-típusú problémák után ez egy kemény lökést adott nekem.

Korrupció kicsiben

Jelentkeztem is Dusha Bélához, aki egy tényleg jó és ismert fotós (Szegeden mindenképpen, azt nem tudom, országosan mennyire) – többek között a Szegedi Kortárs Balett előadásait is fényképezi. Már az első megbeszélésen szimpatikus lett az egész hozzáállása, majd amikor megtudtam, hogy tudunk menni színházi előadásokat is fotózni, rögvest belelkesedtem. Akkor már azonban inkább megrettentem, hogy az első óránk rögtön egy főpróbán, Az elveszett levél jelmezes próbáján lesz – mielőtt bármit is megtudhattam volna a fotózás csínjáról-bínjáról.

Pedig nem ismeretlen számomra a színház – ezt tudhatjátok is rólam, hiszen rendszeresen írok is az előadásokról. Viszont ilyen közel kerülni a színészekhez, hogy gyakorlatilag meg is jeleníthetem őket, ez hatalmas dolognak tűnt számomra. Izgultam is, nehogy elrontsak valamit… de hát mint tudjuk, az élet nem habostorta, a fotók nem olyanok lettek, mint szerettem volna, de maga az élmény nagyszerű volt.

Next stop: Budapest. Please, mind the gap!

Minden év elején egy-két napot Dorogon töltök, mert ott él a keresztlányom. Ez egy jó négy órás út Szegedről, az előző években ráadásul az vasút átépítése miatt elég megterhelő volt. Idén azonban összekötöttem egy budapesti látogatással is, ami köztudomásúan mindig izgalmas élményekkel teli önmagában is, nem hogy most, egy Imagine Dragons-koncerttel és egy NASA-kiállítással együtt. Aztán persze az benne a legérdekesebb, hogy nem az válik emlékezetessé, amit előzetesen hittél.

Szerda este munka után nyakunkba szedtük a MÁV-ot és a Nyugatiba indultunk Csabával. Az előjelek baljósak voltak: egy nappal az indulás előtt bizonytalanná vált a szállás, hirtelen szobát kellett találnunk, és ettől valami olyan anyagtalan rossz érzés kerített hatalmába, ami egész Középföldének díszére vált volna. Végül sikerült mindent megoldani, de meg voltam győződve róla, hogy valami nem lesz kóser. Hát, ez végül a koncertre lett igaz, mert az utazással, szállással semmi gond nem volt, minden flottul ment.

 Azonban ezek az imaginárius sárkányok… Nagyon időben értünk oda a Papp Lászlóba, talán ez is volt a probléma; túl sok időnk volt várakozni. Ráadásul az előzenekar, a The Biebers sem győzött meg, nem tudtam eldönteni, hogy a hangosítás ennyire rossz, vagy csak simán nem jön be az a feldolgozás-halmaz, amit hallottam. A főkoncert pedig jó volt, de ez kevésbé dicséret, inkább enyhe csalódottság: eljátszottak mindent a srácok, amit kellett, a látványtechnika ütött, nagyon bejöttek a kivetítések, profi volt az egész, de talán többet vártam. Nem éreztem azt, hogy igazán kommunikáltak volna a közönséggel; a gitár- és dobszóló ütős, de minek? Hozták a kötelezőt, de közben rájöttem, hogy ez a zene nekem otthon működik, ott, a nagy arénában kevésbé, nem találta meg az utat hozzám – ahogy ráadásul körbenéztem, a közönséggel sem találtam a kapcsolatot; a rengeteg tini, ahogy üvölti a szöveget, én meg nem éreztem semmit. Még a Radioactive alatt sem. Egyedül talán a terrortámadásokra való megemlékezés hatott rám és a Forever Young, meg a hozzá kapcsolódó fények, mert ettől valahogy kevésbé tűnt elvontnak, sokkal élőbb vált az együttérzés, ami bennem is megvan. De ennyi kevésnek tűnt az üdvösséghez, különösen annak fényében, hogy az Index koncertről írt, megkérdőjelezhető hangvételű, de alapvetően igaz cikkéhez milyen kommentek születtek – mégsem jött át az üzenet egymás elfogadásáról.