2015. március 14., szombat

Az érző Szörny és az üres Doktor esete a piros neoncsövekkel - Színház: Frankenstein

Tudom, hogy nem jó dolog a Messiásvárás, de az ember mégse tudja mindig elkerülni. Rossz, mert olyan vélt erényekkel ruházol fel valamit, amiről persze előzetesen még nem lehet tudomásod. Most megint beleestem ebbe a csapdába, pedig próbáltam erős lenni. A soron következő bérletes előadás ugyanis szép reményekkel indult, ebben az évadban pedig nem láttam még igazán jót. A szereplőgárda olyan színészekből áll, akik általában nem szoktak főszerepeket kapni, így ki lehetnek éhezve; a rendező pedig az a fiatal srác, akinek a tavalyi remek Az öreg hölgy látogatását köszönhettük, az alapanyag pedig nagyszerű és számos értelmezési lehetőséget hordoz magában.

Nem is ez utóbbival volt gond, mert Hollós Gábor megvalósításából a koncepciót nem lehetett hiányolni. Más kérdés, hogy ez a nézőknek mennyire jött be. Már az első jelenetekben, mikor Viktor Frankenstein a munkájáról beszélt, érezni lehetett, hogy itt nem a hagyományoké lesz a főszerep. A rendezés Hans-Thies Lehmann posztdramatikus színház-koncepcióját követte, amely szerint a régi korok szövegeit az új kor embereinek újra ki kell találni – legalábbis ezt hámoztam ki a prospektus szövegéből. Viszont nem éreztem, hogy ezt sikerült volna megvalósítani.

Az előadásnak ugyanis nem volt igazi íve, sem cselekménye, inkább csak valami vázlat, amit a szereplők különböző monológjai, beszélgetései, okfejtései egészítettek ki. Ez a megoldás azonban teljesen elidegenített a műtől és az alakoktól egyaránt. Nem éreztem azt, hogy bármennyire is megismertem volna Frankenstein doktort, Elizabethet vagy bárki mást, a Teremtményt kivéve. A legjobb szó talán a szájbarágás lehetne a jelenségre; egyszerűen nem éreztem azt, hogy hagy gondolkodni a rendező, helyette meg akarta mondani, mit is kell látnom és éreznem az adott jelenetben. És pont ezt nem éreztem adekvátnak a posztmodern színházi kísérletben: ahogy utána olvastam, nem az a cél, hogy megoldásokat adjunk a néző kezébe, hanem inkább az, hogy elgondolkoztassuk – ezt pedig hiányoltam, mert zavarónak találtam, hogy készen kapjuk a megfejtést (ezzel szemben Hollós tavalyi rendezésében pont a sokszínűség volt az inspiráló).

Ezzel együtt persze minden megtett a társulat, hogy kibillentsen kényelmes nézőpontomból: rögtön az előadás kezdetén az utca emberének véleményét hallhattuk Frankenstein teremtményéről, majd a zene, a fények és a beszéd együtt alkotta meg a hübrisz történetét. És itt volt a gond: a szereplők valamennyi megszólalása a jelenet egyetlen helyes(?) értelmezés felé vezetett. Mind a tudósnak maszkírozott barátok, mind a család beszélgetései egy-egy téma körül forogtak, aztán ezt az előadás drámai része is alátámasztotta, ami az egész előadást egy Mackey bácsi („A drog az rossz, értem?!”) szint felé vitte el.

Holott az egyes színpadi elemek külön-külön megérdemlik a dicséretet. A zeneválasztást nagyszerűnek tartom, jól sikerült az egyes jelenetekhez aláfestést találni, a zenekar (Brestyánszki Bernadett; Brestyánszki Dína; Lengyel Zoltán; Szokol Szilárd) pedig jól keltette életre a dallamokat. A díszlet (különösen a lény teremtésénél használt, Leonardo Vitruvius-tanulmányára hajazó, vörös fénycsövekből kialakított szerkezet), a videók és a fények is remekül működnek és a színészek is valamilyen formában megtalálják a helyüket a darabos dramaturgiában, csak a mi szimpátiánkat nem nyerik el. Egyes-egyedül a Teremtményt játszó Szívós Lászlónak volt lehetősége, hogy bármilyen összetett érzelmet, helyzetet kibontson. Kísérteties fehér szemével, sápadt arcával, hangja változásaival sikeresen keltette életre a magányos, társat kereső archetipikus szörnyet. Poroszlay Kristófnak sokkal kevesebb tere volt erre, mert az ő esetében a folyamatos önreflexión, a karakter történetből való kiszólásain keresztül került kifejtésre a mondanivaló, így inkább tűnt az emberi nagyravágyás élő monolitjának, semmint egy megérthető, gyarló embernek. Rajtuk kívül Csorba Kata emelkedett ki, de Elizabeth sem igazi karakter, csak a testet öltött vágy mementója.

De, hogy visszavezessem magam a lényegre, az első felvonás valóban embert próbáló, összetett dramaturgiája után a második etap sokkal inkább tűnt hagyományos történetmesélésnek, így végül egy egyenetlen színvonalú előadás képét vittem magammal, de meg tudtam érteni azokat is, akik már az első felvonás után a távozás mellett döntöttek. Így pár nappal később, végiggondolva az egész feldolgozást, kezdem érteni a rendező céljait, még akkor is, ha teljesen értékelni nem tudom. Hollós Gábor, csakúgy mint tavaly, elérte, hogy beszélgessünk ne csak a műről, de magáról a színpadi adaptációról is, ha nem is mindig pozitív előjellel, de sokkal nagyobb hatásfokon, mint az évad más prózai előadásainál. Talán legközelebb nem csak utólag, hanem már a helyszínen értékelni fogom a művészi kísérletet.

Szegedi Nemzeti Színház, 2015. március 11. 
Rendező: Hollós Gábor 
Díszlet: Mira János
Jelmez, videó: Hollós Gábor
Szereplők: Szívós László, Poroszlay Kristóf, Csorba Kata, Jakab Tamás, Kéner Gabriella
A posztdramatikus színházról bővebben: Jelenkor, Színház.net

4 megjegyzés:

  1. Végre-valahára!
    Üdv:Pető

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm, Kedves Hűséges Olvasóm! :)

      Törlés
  2. Néhány barátom látta a darabot, ők többnyire a nehezen emészthető mivolta ellenére dicsérték, szóval azért úgy tűnik, sokaknak adott valamit. :)

    Nekem személy szerint nagyon változó mértékben szoktak tetszeni ezek a nagyon modern feldolgozások: van, hogy teljesen kiborítanak, de közben meg azért elvárom, hogy legyen valami eredeti a darabban. :D Nehéz a kedvemre tenni.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. A végső konklúzióm nekem is az lett, hogy inkább jó, mint nem, de attól még nem tökéletes.

      Az a baj(?) a modern előadásokkal, hogy kell hozzá valami előképzettség, én legalábbis úgy érzem - de ha más nem, némi elrugaszkodottság a hagyományos történetmesélős színházaktól. Ez pedig nagyon nehéz, ha a néző nincs ehhez hozzászokva. Mert a nézőt is rá kell vezetni ezeknek a koncepcióknak az értékelésére. Sajnos, azt látom gondnak, hogy a Szegedi Nemzeti Színházban van pár fecske, aki megpróbálkoznak ezzel, de jól kevesen művelik és nincs emögött egy egységes irányvonal a színház művészeti vezetése részéről. Pedig úgy sokkal eredményesebb lehetne.

      Törlés