2013. március 26., kedd

Greg Egan – Diaszpóra

Tudjátok, miért mennek sokan jogásznak? Persze, mindenkit motivál az, hogy állítólag milyen jól meg lehet élni ebből a szakmából, meg elég beszélni tudni, de sokaktól hallottam azt is, hogy milyen jó, hogy itt nem kell matekkal foglalkozni. Ezután szoktak az emberek nagyot koppanni, mikor statisztikát kell tanulni, meg amikor elkezdünk személyi jövedelemadót számolni… Bár azt el kell ismerni, eléggé marginális ez a mi szakmánkban. De nekem mindig az jut az eszembe, amit egy régi matektanárnőm mondott nekem: sajnálja, hogy nem foglalkoztam többet ezzel a tárggyal, mert szerinte jó voltam benne. Ez jár a fejemben, mikor élvezettel (és ez most nem irónia) belevetem magam a kamatszámításban, illetve ez járt akkor is, mikor a Diaszpórát olvastam.

Ugyanis talán nem ez a regény az, amit a matematika nyelvén írtak, de nagyon közel áll hozzá. Hogy lehet leírni a születést hullámmodellel? Egy természeti katasztrófát színképelemzéssel? Hogyan modellezzünk axiómák sokaságát bányászattal? Le lehet-e írni szavakkal egy 16 dimenziós teret? Ezekre a kérdésekre mind választ kapunk a regényből, de ennél sokkal több az, amit még a mai természettudományokról megtudunk. Egan rákényszeríti az olvasót arra, hogy utána olvasson a részecskefizikának, kvarkoknak, fekete lyukaknak és neutroncsillagoknak, de a legjobb benne az, hogy élvezetből olvasunk ezekről. Hajtja az olvasót a tudásvágy, hogy megértse, miről szólnak egyáltalán a szereplők beszélgetései.

Kifejezetten üdítő, hogy a regény ennyire a természettudományokon alapult, mert kicsit kirobbantott a komfortzónámból és rávett arra, hogy máshogy gondolkozzak. Mert itt nem annyira a szereplők, vagy a történet adja a legnagyobb többletet, nem ezen a vonalon kellett elmélkednem, hanem hogy a felvázolt problémák hogyan oldhatóak meg, milyen tudományos megoldást eszelnek ki a résztvevők. Az emberek kíváncsisága hajtotta előre a diaszpórát, még úgy is, hogy a regényben ábrázolt „humanoidok” kicsit idegenek a mi korunktól, világukba nehéz beleképzelni magunkat. De még ez a jövőbeli struktúra is tudományosan remekül alá volt támasztva.

Ugyanakkor éppen ez adja a regény nagy gyengeségét is – nem igazán irodalmi a szöveg, az olvasása gyakran nehézkes, és ha az olvasót a geometriai/számtani/fizikai problémák nem kötik le, könnyen unalmassá válhat. A regény cselekménye pár egyszerű mondattal könnyen leírható: a Föld egy kozmikus katasztrófa következtében lakhatatlanná vált. Az emberiség maradéka, hogy egy hasonló kataklizmát elkerüljön, megpróbálja megfejteni a csillagászati jelenség okát. A kutatás közben a Földtől eltávolodott poliszlakók egy értelmes idegen faj nyomait fedezik fel és elkezdik követni őket a megmenekülés és válaszok reményében.

Persze ezt a könyvet nem a cselekménye, vagy líraisága adja el, hanem a tudományos leírások, problémák és megoldások. Pedig a kezdeti első fejezetek, az árva születése vagy a vihar leírása a tudományos háttéren túl is jó volt, volt benne olyan emberi és irodalmi plusz, ami életet lehelt belé és meghatott. Az író még alapvetően a cselekményt is jól építette fel, nem volt igazán üresjárat, inkább csak lassan bontakoztak ki az események, szépen nőtt a feszültség, aztán viszont nem éreztem, hogy kaptam valamit. A lezárás ugyanis túl gyors, a történet felszívódott egy buborékban (Douglas Adams után szabadon). Elmaradt a katarzis, egy kis impulzus-gömböc még ott maradt bennem és ez bosszúsággal töltött el.

Így valahogy hiába a rengeteg ötlet, hiányérzettel tettem le a könyvet. De megmaradt az az izgalom, hogy azért jó tanulni, jó elmerülni a természettudományokban, és hogy mennyi minden van még a világon, amit nem értünk, de azért megpróbáljuk felfogni. Nem felejtem el Greg Egant, ha megjelenik magyarul (angolul nem mernék belefogni), olvasni fogok még tőle, de én mást szeretek a sci-fiben, még úgy is, hogy a Diaszpóra erényeit messzemenően elismerem.

A könyvért köszönet az Ad Astra kiadónak. 


2013. március 17., vasárnap

Lauren Beukes – Moxyland

Nem ismerem, de nem is szeretem a cyberpunkot. Kevés ebbe a csoportba tartozó mű fordult meg a kezemben, azokat esetenként el sem bírtam olvasni (ld.: Neurománc). Nincs ellenemre a negatív jövőkép és a komor hangulat úgy általában, de nem kenyerem az a fajta általános kiábrándultság és nihilizmus, ami ezekből a művekből árad – azt hiszem, ehhez túlontúl idealista vagyok. A Moxylandet sem fogom szeretni, de elismerem értékeit.

A Dél-Afrikában játszódó történet négy fiatal életébe enged bepillantást, akik mind máshogy próbálják feldolgozni azt, hogy életüket teljesen leszabályozza a kormány mobiltelefonok, programok és internet útján. Van, aki belülről bomlasztana; van, aki kívülről; van, akit inkább a művészet érdekel és csak érintőlegesen foglalkozik a társadalmi gondokkal és van, aki a lehetőségeket egyfajta önkifejezésre használja fel. Ami közös bennük, az a kiábrándultság, nihilizmus, közöny és önzés, bár ennek nem feltétlenül vannak tudatában.

Az írónő teljesen elidegenít a főhősöktől, az olvasó nem vállal velük közösséget, nem érdekli a sorsuk (legalábbis engem nem), mert riasztóak. Egyrészt azért, mert nagyon jól bemutatják, mivé válhat a mai társadalom, a mi és utánunk jövők generációja, akik a kényelemért és látszatbiztonságért feladják jogaikat, szabadságukat és tágabb értelemben emberségüket is. Másrészt a Moxyland világában nincsenek eszmék, vagy ami mégis, azokat eltorzítják. A szereplők cinikusak, még a lázadókban sincs igazi bajtársiasság, nincsenek mély kapcsolatok az emberek között, az esetleges emberi gesztusokat, a másik megsegítése iránti vágyat a rendszer elfojtja vagy tévutakra vezeti.

De mi is az a kormány, ami ezt megteheti? Ezt nem igazán tudjuk meg, mert végig arctalan marad, még kiszolgálóinak, a rendőröknek sincs igazi megjelenési formája, hiszen ők is csak hangok vagy botütések formájában szerepelnek. Helyettük – a cyberpunk jellemzőinek megfelelően – a nagyvállalatok képviselik az igazi hatalmat: felhasználnak céljaiknak megfelelően mindenkit a profit érdekében. A cél az, hogy minél több információt megszerezzenek és így még jobban irányíthassák életünket. Mert akár tetszik, akár nem, ez a történet rólunk is szól, hiszen nem egy jelenségre, embertípusra magunk is ráismerhetünk.

Éppen emiatt nem lehet a regény örökérvényű: nem mutat be olyan eseményeket, olyan drámát, ami igazán túlmutat korunkon. A regény világa, jellemzői számomra nagyon is a jelenben gyökereznek, ezért ha jóslatait a jövő nem váltja be, könnyen elavulttá válhat. Persze, ha megvalósítja, akkor abban a világban nem biztos, hogy olvasni fogunk még akár ilyen történeteket is.

A történeten és a világon túlmenően az írónő prózája sem olyan nagyszerű, mint a Zoo City esetében, holott a regényben vannak nagyszerű jelenetek, mégsem egységes a minősége. Hiába mutat be négy különböző karaktert, azok beszédének, elbeszélői hangjának jellegzetességei nem olyan egyediek – bár van köztük különbség -, hogy élesen elkülönítenék őket egymástól, holott az alakok gondolkodásmódja nagyban különbözik. Maga a nyelvezet, bár gazdag kifejezésekben, nem olyan míves, mint Beukes korábban említett második regénye esetében. Továbbá itt maga Afrika sem jelenik meg annyi színben, a coleur locale sem olyan erős, hogy valami többletjelentést adjon a történetnek, ezt inkább csak az írónő nemzetiségének ismeretében adhatjuk hozzá, a regényből nem fakad egyértelműen.

Fontos regény a Moxyland. Egyrészt mert újabb nagyszerű példája annak, hogy a szűkebb értelemben vett angolszász SF-szcénán kívül (Anglia - USA) is születnek nagyszerű regények. Másrészt, mert a cyberpunk sablonjait képes volt új tartalommal feltölteni – az ember és gép kapcsolatát, nagyvállalatok szerepét. Figyelemfelhívó látomás lehet a ma emberének, ugyanakkor ez adja mulandóságát is. Bár én még reménykedek egy ennél pozitívabb jövőképben, az ilyen történetek rávilágítanak a mai társadalmunk problémáira és sebezhetőségére. És már csak ezért is megéri elolvasni.

A könyvért köszönet az Ad Astra kiadónak.