Nem ismerem, de nem is szeretem a cyberpunkot. Kevés ebbe a csoportba tartozó mű fordult meg a kezemben, azokat esetenként el sem bírtam olvasni (ld.: Neurománc). Nincs ellenemre a negatív jövőkép és a komor hangulat úgy általában, de nem kenyerem az a fajta általános kiábrándultság és nihilizmus, ami ezekből a művekből árad – azt hiszem, ehhez túlontúl idealista vagyok. A Moxylandet sem fogom szeretni, de elismerem értékeit.
A Dél-Afrikában játszódó történet négy fiatal életébe enged bepillantást, akik mind máshogy próbálják feldolgozni azt, hogy életüket teljesen leszabályozza a kormány mobiltelefonok, programok és internet útján. Van, aki belülről bomlasztana; van, aki kívülről; van, akit inkább a művészet érdekel és csak érintőlegesen foglalkozik a társadalmi gondokkal és van, aki a lehetőségeket egyfajta önkifejezésre használja fel. Ami közös bennük, az a kiábrándultság, nihilizmus, közöny és önzés, bár ennek nem feltétlenül vannak tudatában.
Az írónő teljesen elidegenít a főhősöktől, az olvasó nem vállal velük közösséget, nem érdekli a sorsuk (legalábbis engem nem), mert riasztóak. Egyrészt azért, mert nagyon jól bemutatják, mivé válhat a mai társadalom, a mi és utánunk jövők generációja, akik a kényelemért és látszatbiztonságért feladják jogaikat, szabadságukat és tágabb értelemben emberségüket is. Másrészt a Moxyland világában nincsenek eszmék, vagy ami mégis, azokat eltorzítják. A szereplők cinikusak, még a lázadókban sincs igazi bajtársiasság, nincsenek mély kapcsolatok az emberek között, az esetleges emberi gesztusokat, a másik megsegítése iránti vágyat a rendszer elfojtja vagy tévutakra vezeti.
De mi is az a kormány, ami ezt megteheti? Ezt nem igazán tudjuk meg, mert végig arctalan marad, még kiszolgálóinak, a rendőröknek sincs igazi megjelenési formája, hiszen ők is csak hangok vagy botütések formájában szerepelnek. Helyettük – a cyberpunk jellemzőinek megfelelően – a nagyvállalatok képviselik az igazi hatalmat: felhasználnak céljaiknak megfelelően mindenkit a profit érdekében. A cél az, hogy minél több információt megszerezzenek és így még jobban irányíthassák életünket. Mert akár tetszik, akár nem, ez a történet rólunk is szól, hiszen nem egy jelenségre, embertípusra magunk is ráismerhetünk.
Éppen emiatt nem lehet a regény örökérvényű: nem mutat be olyan eseményeket, olyan drámát, ami igazán túlmutat korunkon. A regény világa, jellemzői számomra nagyon is a jelenben gyökereznek, ezért ha jóslatait a jövő nem váltja be, könnyen elavulttá válhat. Persze, ha megvalósítja, akkor abban a világban nem biztos, hogy olvasni fogunk még akár ilyen történeteket is.
A történeten és a világon túlmenően az írónő prózája sem olyan nagyszerű, mint a Zoo City esetében, holott a regényben vannak nagyszerű jelenetek, mégsem egységes a minősége. Hiába mutat be négy különböző karaktert, azok beszédének, elbeszélői hangjának jellegzetességei nem olyan egyediek – bár van köztük különbség -, hogy élesen elkülönítenék őket egymástól, holott az alakok gondolkodásmódja nagyban különbözik. Maga a nyelvezet, bár gazdag kifejezésekben, nem olyan míves, mint Beukes korábban említett második regénye esetében. Továbbá itt maga Afrika sem jelenik meg annyi színben, a coleur locale sem olyan erős, hogy valami többletjelentést adjon a történetnek, ezt inkább csak az írónő nemzetiségének ismeretében adhatjuk hozzá, a regényből nem fakad egyértelműen.
Fontos regény a Moxyland. Egyrészt mert újabb nagyszerű példája annak, hogy a szűkebb értelemben vett angolszász SF-szcénán kívül (Anglia - USA) is születnek nagyszerű regények. Másrészt, mert a cyberpunk sablonjait képes volt új tartalommal feltölteni – az ember és gép kapcsolatát, nagyvállalatok szerepét. Figyelemfelhívó látomás lehet a ma emberének, ugyanakkor ez adja mulandóságát is. Bár én még reménykedek egy ennél pozitívabb jövőképben, az ilyen történetek rávilágítanak a mai társadalmunk problémáira és sebezhetőségére. És már csak ezért is megéri elolvasni.
A könyvért köszönet az Ad Astra kiadónak.
A Dél-Afrikában játszódó történet négy fiatal életébe enged bepillantást, akik mind máshogy próbálják feldolgozni azt, hogy életüket teljesen leszabályozza a kormány mobiltelefonok, programok és internet útján. Van, aki belülről bomlasztana; van, aki kívülről; van, akit inkább a művészet érdekel és csak érintőlegesen foglalkozik a társadalmi gondokkal és van, aki a lehetőségeket egyfajta önkifejezésre használja fel. Ami közös bennük, az a kiábrándultság, nihilizmus, közöny és önzés, bár ennek nem feltétlenül vannak tudatában.
Az írónő teljesen elidegenít a főhősöktől, az olvasó nem vállal velük közösséget, nem érdekli a sorsuk (legalábbis engem nem), mert riasztóak. Egyrészt azért, mert nagyon jól bemutatják, mivé válhat a mai társadalom, a mi és utánunk jövők generációja, akik a kényelemért és látszatbiztonságért feladják jogaikat, szabadságukat és tágabb értelemben emberségüket is. Másrészt a Moxyland világában nincsenek eszmék, vagy ami mégis, azokat eltorzítják. A szereplők cinikusak, még a lázadókban sincs igazi bajtársiasság, nincsenek mély kapcsolatok az emberek között, az esetleges emberi gesztusokat, a másik megsegítése iránti vágyat a rendszer elfojtja vagy tévutakra vezeti.
De mi is az a kormány, ami ezt megteheti? Ezt nem igazán tudjuk meg, mert végig arctalan marad, még kiszolgálóinak, a rendőröknek sincs igazi megjelenési formája, hiszen ők is csak hangok vagy botütések formájában szerepelnek. Helyettük – a cyberpunk jellemzőinek megfelelően – a nagyvállalatok képviselik az igazi hatalmat: felhasználnak céljaiknak megfelelően mindenkit a profit érdekében. A cél az, hogy minél több információt megszerezzenek és így még jobban irányíthassák életünket. Mert akár tetszik, akár nem, ez a történet rólunk is szól, hiszen nem egy jelenségre, embertípusra magunk is ráismerhetünk.
Éppen emiatt nem lehet a regény örökérvényű: nem mutat be olyan eseményeket, olyan drámát, ami igazán túlmutat korunkon. A regény világa, jellemzői számomra nagyon is a jelenben gyökereznek, ezért ha jóslatait a jövő nem váltja be, könnyen elavulttá válhat. Persze, ha megvalósítja, akkor abban a világban nem biztos, hogy olvasni fogunk még akár ilyen történeteket is.
A történeten és a világon túlmenően az írónő prózája sem olyan nagyszerű, mint a Zoo City esetében, holott a regényben vannak nagyszerű jelenetek, mégsem egységes a minősége. Hiába mutat be négy különböző karaktert, azok beszédének, elbeszélői hangjának jellegzetességei nem olyan egyediek – bár van köztük különbség -, hogy élesen elkülönítenék őket egymástól, holott az alakok gondolkodásmódja nagyban különbözik. Maga a nyelvezet, bár gazdag kifejezésekben, nem olyan míves, mint Beukes korábban említett második regénye esetében. Továbbá itt maga Afrika sem jelenik meg annyi színben, a coleur locale sem olyan erős, hogy valami többletjelentést adjon a történetnek, ezt inkább csak az írónő nemzetiségének ismeretében adhatjuk hozzá, a regényből nem fakad egyértelműen.
Fontos regény a Moxyland. Egyrészt mert újabb nagyszerű példája annak, hogy a szűkebb értelemben vett angolszász SF-szcénán kívül (Anglia - USA) is születnek nagyszerű regények. Másrészt, mert a cyberpunk sablonjait képes volt új tartalommal feltölteni – az ember és gép kapcsolatát, nagyvállalatok szerepét. Figyelemfelhívó látomás lehet a ma emberének, ugyanakkor ez adja mulandóságát is. Bár én még reménykedek egy ennél pozitívabb jövőképben, az ilyen történetek rávilágítanak a mai társadalmunk problémáira és sebezhetőségére. És már csak ezért is megéri elolvasni.
A könyvért köszönet az Ad Astra kiadónak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése