Tudjátok, miért mennek sokan jogásznak? Persze, mindenkit motivál az, hogy állítólag milyen jól meg lehet élni ebből a szakmából, meg elég beszélni tudni, de sokaktól hallottam azt is, hogy milyen jó, hogy itt nem kell matekkal foglalkozni. Ezután szoktak az emberek nagyot koppanni, mikor statisztikát kell tanulni, meg amikor elkezdünk személyi jövedelemadót számolni… Bár azt el kell ismerni, eléggé marginális ez a mi szakmánkban. De nekem mindig az jut az eszembe, amit egy régi matektanárnőm mondott nekem: sajnálja, hogy nem foglalkoztam többet ezzel a tárggyal, mert szerinte jó voltam benne. Ez jár a fejemben, mikor élvezettel (és ez most nem irónia) belevetem magam a kamatszámításban, illetve ez járt akkor is, mikor a Diaszpórát olvastam.
Ugyanis talán nem ez a regény az, amit a matematika nyelvén írtak, de nagyon közel áll hozzá. Hogy lehet leírni a születést hullámmodellel? Egy természeti katasztrófát színképelemzéssel? Hogyan modellezzünk axiómák sokaságát bányászattal? Le lehet-e írni szavakkal egy 16 dimenziós teret? Ezekre a kérdésekre mind választ kapunk a regényből, de ennél sokkal több az, amit még a mai természettudományokról megtudunk. Egan rákényszeríti az olvasót arra, hogy utána olvasson a részecskefizikának, kvarkoknak, fekete lyukaknak és neutroncsillagoknak, de a legjobb benne az, hogy élvezetből olvasunk ezekről. Hajtja az olvasót a tudásvágy, hogy megértse, miről szólnak egyáltalán a szereplők beszélgetései.
Kifejezetten üdítő, hogy a regény ennyire a természettudományokon alapult, mert kicsit kirobbantott a komfortzónámból és rávett arra, hogy máshogy gondolkozzak. Mert itt nem annyira a szereplők, vagy a történet adja a legnagyobb többletet, nem ezen a vonalon kellett elmélkednem, hanem hogy a felvázolt problémák hogyan oldhatóak meg, milyen tudományos megoldást eszelnek ki a résztvevők. Az emberek kíváncsisága hajtotta előre a diaszpórát, még úgy is, hogy a regényben ábrázolt „humanoidok” kicsit idegenek a mi korunktól, világukba nehéz beleképzelni magunkat. De még ez a jövőbeli struktúra is tudományosan remekül alá volt támasztva.
Ugyanakkor éppen ez adja a regény nagy gyengeségét is – nem igazán irodalmi a szöveg, az olvasása gyakran nehézkes, és ha az olvasót a geometriai/számtani/fizikai problémák nem kötik le, könnyen unalmassá válhat. A regény cselekménye pár egyszerű mondattal könnyen leírható: a Föld egy kozmikus katasztrófa következtében lakhatatlanná vált. Az emberiség maradéka, hogy egy hasonló kataklizmát elkerüljön, megpróbálja megfejteni a csillagászati jelenség okát. A kutatás közben a Földtől eltávolodott poliszlakók egy értelmes idegen faj nyomait fedezik fel és elkezdik követni őket a megmenekülés és válaszok reményében.
Persze ezt a könyvet nem a cselekménye, vagy líraisága adja el, hanem a tudományos leírások, problémák és megoldások. Pedig a kezdeti első fejezetek, az árva születése vagy a vihar leírása a tudományos háttéren túl is jó volt, volt benne olyan emberi és irodalmi plusz, ami életet lehelt belé és meghatott. Az író még alapvetően a cselekményt is jól építette fel, nem volt igazán üresjárat, inkább csak lassan bontakoztak ki az események, szépen nőtt a feszültség, aztán viszont nem éreztem, hogy kaptam valamit. A lezárás ugyanis túl gyors, a történet felszívódott egy buborékban (Douglas Adams után szabadon). Elmaradt a katarzis, egy kis impulzus-gömböc még ott maradt bennem és ez bosszúsággal töltött el.
Így valahogy hiába a rengeteg ötlet, hiányérzettel tettem le a könyvet. De megmaradt az az izgalom, hogy azért jó tanulni, jó elmerülni a természettudományokban, és hogy mennyi minden van még a világon, amit nem értünk, de azért megpróbáljuk felfogni. Nem felejtem el Greg Egant, ha megjelenik magyarul (angolul nem mernék belefogni), olvasni fogok még tőle, de én mást szeretek a sci-fiben, még úgy is, hogy a Diaszpóra erényeit messzemenően elismerem.
A könyvért köszönet az Ad Astra kiadónak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése