Brit képeskönyv egy sosemvolt magyar grófról - Az angol beteg

Az angol beteg (The English Patient, 1996) újranézése után próbáltam kitalálni, hogy vajon a Miramax remek lobbizása mellett mi vezetett arra, hogy ez a film legyen az Amerikai Filmakadémia szerint 1996 legjobb filmje. Abban az évben újabb csúcsokat ostromoltak a blockbusterek: jött A függetlenség napja (Independence Day, 1996), A szikla (The Rock, 1996), a Mission Impossible (1996), a Sárkányszív (DragonHeart, 1996) – természetesen ők nem kaphatnak díjakat, hiszen ezen filmek művészi értékét nem értékelik túl magasra mértékadó körökben, noha sikeres franchise-okat indítottak vagy éppen a technikai fejlődés mérföldköveit fektették le, és a mai napig emlékszünk ezekre. A nagy európai filmfesztiválokon a Titkok és hazugságok (Secrets & Lies, 1996; Arany Pálma, Cannes), a Larry Flynt, a provokátor (The People vs. Larry Flint, 1996; Arany Medve, Berlin) vagy a Michael Collins (1996; Arany Oroszlán, Velence) nyert: ezek túl brit vagy éppen túlságosan merész alkotások az Akadémia ízlésének. Akkor mi maradt? A Jerry Maguire – A nagy hátraarc (Jerry Maguire, 1996) vagy a Fargo (1996) a mai napig hivatkozási pontok, ehhez képest Az angol beteg nyert, amit szerintem a legtöbben meg sem néznek. Miért érdemes egyáltalán említeni az 1001 filmek között?

Az alapanyagot Michael Ondaatje Booker-díjas regénye szolgáltatta, aminek alapját Almásy László utazó, Afrika-kutató élete jelentette. A tényeket a regény és így a film is meglehetősen lazán kezelte: feltételezett homoszexualitása miatt nemigen bonyolódott volna férjes asszonyokkal szerelmi kalandba, a halála körülményei sem hasonlítottak, és bár a német haderőben betöltött pozíciója ismert, az nem vág össze a filmben ábrázoltakkal. Mindazonáltal úgy tűnt, legalább a személyiségéből átemeltek valamit, a sivatag szeretete, a tudományhoz való hozzáállása legalábbis erre utalt (bár azt kétlem, hogy a valódi Almásy ennyire mulya lett volna).

A fentiek inkább csak a történészeknek fontosak, mert a film fókusza, meglepő módon egyáltalán nem a tudós alakja, hanem a romantika. A szerelmi szál, bár kétségkívül költői, nem túl izgalmas: a kapcsolat kialakulása lassú, mely alatt elég idő jut a karakterek megismerésére, de konfliktusuk nem volt sem igazán fontos, sem átélhető. A férj alakja végig skiccszerű maradt, csakúgy, mint a szakítás alapját képező házasság, így a szerelmi háromszög billegett, mert nem éreztem az ellentétes erejű vonzásokat. Bár ezt adta volna az nagy eposz kötőszövetét, meglepően súlytalan maradt, pusztán esztétikum. Hihetnénk azt, hogy a rendező, Anthony Minghella ezzel le akarta bontani a zsáner kliséit, de a film felépítése, a művészi eszközei alkalmazása (különösen a fényképezés és a zene) ezt egyáltalán nem sugallja. Helyette az izgalmakat a második világháborús részek szolgáltatták.

A jó szándék csapdájában - 12 év rabszolgaság

Az éves díjszezon kezdetén egyre-másra bukkannak elő a filmek, amik díjakra hajtanak. Életrajzok Oscarra vágyó színészektől teljes azonosulással („mintha XY-t láttam volna megelevenedni a vásznon!”). Jelentős társadalmi kérdések kerülnek előtérbe, mint a rasszizmus, az intézményes elnyomás, a kisebbségek helyzete, LMBTQ csoportok élete. Nem akarok nagyon cinikus lenni, mert ez nem azt jelenti, hogy ezek a filmek feltétlenül rosszak lennének. Ezek inkább amolyan Fontos Filmek, hangsúlyozottan nagy kezdőbetűkkel. Amik szándékaikban, kivitelezéseikben nagyravágyóak, általában nagy stúdiók készítik őket, gyakran izzadtságszagúan hajtanak arra, hogy művészetnek tekintsük őket, de legtöbbször elbuknak a nagy akarásban. Részben ilyennek láttam a 12 év rabszolgaságot (12 Years a Slave, 2013) is.

A film abban az értelemben valóban minden irónia nélkül fontos, hogy egy újabb lépést tesz az afro-amerikai tapasztalatok megörökítése felé, ráadásul egy fekete rendező munkája által. A valós eseményeken alapuló történet brutális, a szabadságától megfosztott Solomon Northup (Chiwetel Ejiofor) rabszolgaságba kényszerítése egy nehezen elviselhető és megérthető történet. Steve McQueen rendezése bemutatja a férfi személyiségének folyamatos roncsolódását, ahogyan önazonossága, büszkesége és embersége folyamatosan apad; ráadásul mindezt nyomasztóan szubjektív nézőpontból közelíti meg. Nehéz elfelejteni, amikor a film kizárólag két rabszolga szereplőjének arcára koncentrálva mutat be egy sietős „aktust”, ami szinte az egyetlen intim jelenet a filmben; Solomon arcát, miközben kényszeredetten csatlakozik társai siratóénekéhez, mintegy elveszítve addigi minden reménységét; vagy a hírhedt akasztás-jelenetet, ahogy a férfi lábujjainak kétségbeesett táncát figyeljük, hogy eléri-e a talajt vagy megfullad a kötéltől. A fényképezés tökéletesen kapja el ezeket az erőteljes pillanatokat; az amerikai Dél párás melege sosem volt ennyire gyönyörű és nyomasztó egyben.

Miért fontos, hogy legyen egy jó főszereplőd - Ben-Hur, Mennyei királyság

Szeretem a történelmi eposzokat. Vonz a lehetőség, hogy egyszervolt korszakok díszletei között találkozhatunk saját problémáinkkal. Hogy ráébredünk arra, hogy a történelmi alakok is ugyanolyan emberek, mint mi. Meg egyszerűen csak jó érzés szép embereket nézni remek jelmezekben, hogy rámutassak saját sekélyességemre is. De, sajnos, nem mindegyik film lesz attól jó, mert megidéz egy érdekes időszakot. Viszont néha a rossz filmek tudják a legjobban megértetni velünk, mitől válik igazán értékessé egy másik mozi. Amikor néhány hete megnéztem a Ben-Hurt (1959), a közhelyeken túl egyszerűen nem tudtam jól szavakba önteni, miért is működik az a film. A Mennyei királysággal (Kingdom of Heaven, roadshow version, 2005) összehasonlítva azonban egyértelműen feltűnnek erényei éppúgy, mint a két filmet elválasztó közel 50 év miatti hibák. 

 

Nem akarok igazságtalan lenni, mert teljesen más a két alkotás léptéke. A Ben-Hur minden monumentalitása ellenére egy nagyon személyes történet, egy férfi útja a megbocsátás felé. Felhasználja ugyan a történelmi eseményeket és alakokat, de csak háttérként: felbukkan Jézus és Poncius Pilátus, vagy éppen a császár, de csak mellékszereplőként. A Mennyei királyság is egy férfi története, de ezt sokkal mélyebben beágyazza a történelmi alaphelyzetbe, a Jeruzsálemi Királyság és a keresztes hadjáratok korszakába. És bár a történelmi háttér adhatna keretet és célt a főhősnek, Balián lovag figurája éppen itt bukik el teljesen.

Nyárutó – őszelő

Elég régen nem jelentkeztem már új bejegyzéssel, egész konkrétan vagy 2 hónapja. Ez idő alatt eléggé átalakult az életem; nem kell gyökeres változásra gondolni, de néha elég egy új ember, hogy minden fenekestül felforduljon. Ezt az időszakot főleg szabadtéri és egyéb programok töltötték ki: a SZIN-en voltam életemben másodjára, rengeteg jó koncerten ráadásul (köszi, @Zonyika! :)), rendszeres vendégek lettünk a különböző szabadulós helyeken (Parapark, Exit…), Beugró-partit tartottam, Belgiumban jártam, elkezdtem salsázni, sportolni, újra elővettem a számítógépes játékokat (nincs is annál jobb, mikor a gungánokkal irtod a lázadókat), töretlenül oroszul tanulok (Здравствуйте, товарищи!), és még dolgozni is kell (valami fenomenális érzés, amikor olyan beadványt sikerül összehoznom, amin még magam is meghatódok :D). Tudom, mindez annyira nem érdekes, helyette jó lenne már könyvekről beszélni, de hát épp emiatt nem nagyon olvastam. Egy-két érdekes mű azért a kezembe került, ezekről röviden megemlékezem.