2021. április 16., péntek

Miért fontos, hogy legyen egy jó főszereplőd - Ben-Hur, Mennyei királyság

Szeretem a történelmi eposzokat. Vonz a lehetőség, hogy egyszervolt korszakok díszletei között találkozhatunk saját problémáinkkal. Hogy ráébredünk arra, hogy a történelmi alakok is ugyanolyan emberek, mint mi. Meg egyszerűen csak jó érzés szép embereket nézni remek jelmezekben, hogy rámutassak saját sekélyességemre is. De, sajnos, nem mindegyik film lesz attól jó, mert megidéz egy érdekes időszakot. Viszont néha a rossz filmek tudják a legjobban megértetni velünk, mitől válik igazán értékessé egy másik mozi. Amikor néhány hete megnéztem a Ben-Hurt (1959), a közhelyeken túl egyszerűen nem tudtam jól szavakba önteni, miért is működik az a film. A Mennyei királysággal (Kingdom of Heaven, roadshow version, 2005) összehasonlítva azonban egyértelműen feltűnnek erényei éppúgy, mint a két filmet elválasztó közel 50 év miatti hibák. 
 


Nem akarok igazságtalan lenni, mert teljesen más a két alkotás léptéke. A Ben-Hur minden monumentalitása ellenére egy nagyon személyes történet, egy férfi útja a megbocsátás felé. Felhasználja ugyan a történelmi eseményeket és alakokat, de csak háttérként: felbukkan Jézus és Poncius Pilátus, vagy éppen a császár, de csak mellékszereplőként. A Mennyei királyság is egy férfi története, de ezt sokkal mélyebben beágyazza a történelmi alaphelyzetbe, a Jeruzsálemi Királyság és a keresztes hadjáratok korszakába. És bár a történelmi háttér adhatna keretet és célt a főhősnek, Balián lovag figurája éppen itt bukik el teljesen.


A két férfi története és filmbeli útja hasonló, de közel sem egyformán jól definiált. A hagyományos hollywoodi forgatókönyvírói narratíva szerint a hős történetében két szempont ütközik: hogy mit akar (want) és mire van szüksége (need) valójában. Mindkét férfi útja egy konfliktussal kezdődik. Ben-Hur összekülönbözik régi barátjával, Messalával és szembenállásukból egy veszteség képződik: a zsidó férfi gályarabságba kerül, családját börtönbe csukják. Ezért mindenáron bosszút akar állni (want). Balián feleségét veszti el, féltestvére pedig rá akarja tenni a kezét a birtokra, ezért végül megöli a rosszindulatú papot. Emiatt menekülnie kell és így csatlakozik apja lovagjaihoz. De Baliánnak nincs igazából célja, nem tudjuk, mit akar: inkább csak menekül, nem akar lovag lenni, nem látszódik valódi konfliktus a figurájában. Egy sodródó hőssel is együtt lehetne érezni, de semmilyen jól bemutatott tulajdonsága, személyisége nincsen. Nem látjuk fejlődni, sem küszködni igazán, inkább csak egy hisztériás kamasznak tűnik. Emiatt a történet végén bemutatott felemelkedésének és megbékélésének sincs igazán súlya. Ezzel szemben a Ben-Hurban látjuk, ahogyan a hős küszködik a bosszúja után, továbbra sem találja a helyét. Ezért lesz valóban hatásos, amikor végül megbékél: erre volt igazából szüksége (need).

Mivel a történet alapja ilyen gyenge lábakon áll, Ridley Scott mozija nem is működik igazán. Legalábbis nem érezzük, hogy szükség lenne hozzá a főhősre, a történelmi események nélküle is haladnak, így amikor helyenként eltűnik duzzogni a sivatagban, nem is hiányzik igazán. Ezzel szemben a Ben-Hur végig a címszereplő mozija marad: végigkövetjük az útját, döntéseit és sorsát, ami végig hozzátesz az események alakulásához. Sajnos, ez a kettősség a színészi alakításokon is érződik: legyen Charlton Heston bármilyen modoros is, mégis hitelesebb, mint Orlando Bloom. Ez utóbbi semmi karizmával nem rendelkezik, fásultságnak érződő unalom játszik arcán, esetleg visszafogott mosoly. Így nem lehet eladni a nézőknek egy hőst.

Ugyanez a megosztottság érződik a mellékszereplők esetében is. A Ben-Hur alakjai emlékezetesek maradnak, különösen a Stephen Boyd játszotta Messala: szenvedélyes alakítása a film egyik fénypontja, páratlanul képes megjeleníteni a két férfi összetett kapcsolatából fakadó érzelmeket (legyen az akár a forgatókönyvírói szándék szerinti rejtett homoszexualitás). Az Oscar-bizottság azonban a barnára festett Hugh Griffith sejkjét találta jobbnak; kétségtelen, hogy látványosabb figura, de közel sem annyira érdekes. A nők inkább háttérbe szorultak, de Haya Harareet még a korszaknak megfelelő teatralitás mellett is képes helyenként megrendítő lenni. A Mennyei királyságot viszont igazából csak a mellékszereplők emelik fel, különösen a IV. Balduin királyt játszó Edward Norton, aki pusztán hangjával és testtartásával formálja a figurát hatásosra. Elkeserítő azonban a negatív figurák bemutatása: Marton Csokas (Lusignani Guido), mind Brendan Gleeson (Châtillon Rajnald) egyszerű, mélység nélküli gonosz figurák, semmit nem jelenítenek meg a történelmi helyzet összetettségéből. Különösen fájdalmas a Szibilla királynőt alakító Eva Green figurájának sorsa, akinek összetett jelleme és aktív részvétel a film végére teljesen elveszik (érdemes olvasni az eredeti történelmi alak életének, aki sokkal többet érdemelt volna). Amit viszont a film javára tudok írni: az arabok ábrázolása. Üdítő volt látni, hogy a Ghassan Massoud szír színész által alakított Szaladin mennyire emberi figura, távol áll a vérszomjas barbárok ábrázolásától (és abban is korszerű, mert nem barnára mázolt fehéreket használ, hanem közel-keleti színészeket; ez egy olyan pontja a Ben-Hurnak, ami ma már nem működne).

És itt említenék egy pontot, amiben a Mennyei királyság jól teljesít: az általános téma átadása. Scott célja egyértelműen a megbékélés hangsúlyozása volt. Filmje kiemeli Jeruzsálem, mint a Szent Város fontosságát, ugyanakkor buzdít a különbségek elfogadására és a békés egymás mellett élésre. A történelmi korszak kiválasztása ezért tökéletes: modern értelmezésben és a figurák (különösen IV. Balduin és Szaladin) ábrázolásában és felhasználásában a humanizmus szelleme dobog. A film 2005-ös keletkezésekor, az iraki háború eseményeivel, valamint a Jeruzsálem feletti irányítás megszerzéséért folyamatosan zajló eseményekkel, harcokkal összevetve ez egy különösen progresszív gondolatnak hatott és hat ma is. Ahogy Roger Ebert írja, a film sem a keresztények, sem a muszlimok nem áll, semlegessége képessé teszi mindkét oldal hibáinak és erényeinek beismerésére egyaránt.

A Ben-Hur ezzel szemben jóval hagyományosabb alkotás, az alapanyagból fakadóan is (Lewis Wallace azonos című regénye 1880-ban jelent meg). Jézus alakjának bemutatásával egyértelműen a kereszténységet és a megbocsátás eszméjét helyezi középpontba, mert csak ez képes megnyugvást adni a léleknek. Egyszerű mondanivaló és működik is a történet keretei között.

Egy másik pont, amiben tudom dicsérni az újabb alkotást, az a technikai megvalósítás. A 46 év érződik a két film között, a Mennyei királyság látványos, modern kiállítású mozi mind díszleteiben, mind megoldásaiban. Ugyanakkor kevésbé tudott meggyőzni és lekötni, mert nem éreztem együtt főhősével, így sorsa is kevésbé érdekelt. A majd’ egy órával hosszabb Ben-Hur esetén azonban nem voltak ilyen problémáim. Hiába a papírmasé díszletek, a látszólag lavórban lögybölődő papírhajók, ezeket el tudtam nézni, mert végig lekötött a hős és az ő útja. A csúcspontot jelentő fogathajtó verseny pedig még mai szemmel is leiskolázza Jeruzsálem ostromát.

Egy film esetében sem a kor számít, igazolja a Ben-Hur. Hanem az, hogy mennyire képes bennünket megszólítani, mennyire tudjuk megérteni a szereplők motivációit és tetteit, mennyire varázsol el bennünket a látvány. És meglepő, hogy mennyi film vérzik el a nagy akarásban. Így hiába értékelem a Mennyei királyság mondanivalóját és megvalósítását, meggyőzni nem tudott. Bár pazaroltam már el 194 percet más rossz filmre is az életemből. 


 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése